Barcog, haverkodik, cserkel és teknőzik – mi az?!

Márton kiskunsági fás legelőin nevük és egyéni személyiségük is van a szarvasoknak

Elég csak a nemzeti mitológia őseredet-legendáját, a közelmúlt nagy hazai filmsikerét (Testről és lélekről, 2017) és gyerekkori meséinket felidézni, hogy belássuk, egykor milyen elemi erővel volt jelen az életünkben az erdő vadvilága, például a szarvas. Sajnos, ma már inkább csak állat- vagy vadaskerti egzotikumként szoktuk szemlélni őket. Aki viszont valóban ismeri őket, és foglalkozik velük, annak a szemében ugyanolyan lelkes rajongás él, mint aki (már) ismeri a háznál nevelt kutyától kapható és neki adható személyes szeretetet... Hallgassunk csak bele, hogyan mesél erről a kiskunhalasi Tóth Márton, aki fiatal gazdaként fogott bele a szarvastartásba.

Szarvasszemélyiségek

Törj egy kis ágat a fáról, és add neki, mindjárt összehaverkodsz vele! – javasolja jóindulatúan Tóth Márton, amikor őt követve én is átlépem a Kiskunhalas melletti fás legelőn kialakított vadfarm kapuját, és egy szelíd szarvasbika lép közel hozzánk. Úgy is teszek, mire az állat elővigyázatos kíváncsisággal közelebb jön, és óvatosságát leküzdve elfogadja a csemegét.

Látod? Ő ilyen, ezért is kapta a Haver nevet – vezet a szarvas-személyiségkarakter elemi ismeretébe a fiatal gazda. Elmondása szerint a farmon élő 30 dámvad mindegyike saját, csak rá jellemző magatartásjegyekkel bír.

Van, amelyik sosem jön közelebb néhánytíz méternél; van, amelyik egy-két lépés távolságból követ. Aztán van, amelyik úgyszólván alattomos: látszatra barátságos, de valahogy mindig érzem, hogy jobb a hátam mögé figyelni... Egyébként okos és barátságos jószágok mind, de érdekes módon inkább azok, amelyikek felnőttként érkeztek. Ami itt született, az valahogyan gyanakvóbb, s talán azért, mert a természetesebb alapállapotukat mutatják – vélekedik.

Példák léhaságra és hitelességre

Tóth Márton 2015-ben, nyertes fiatalgazda-pályázata segítségével, illetve részben önerőből alakította ki a jelenleg 1,1 hektáros vadfarmját. Barátai segítségével, kézi erővel építette fel a kerítésrendszert, és igyekezett úgy megválasztani a helyszínt, hogy az a leginkább az állatok természeteshez közelítő környezetét idézze, és a jóllétüket szolgálja.

– Világéletemben közel éreztem magamhoz az állatokat. Apám a díszmadártenyésztésnek köszönhetően jó kapcsolatokat ápolt állatkerti kollégákkal, úgyhogy azt hiszem, mindig is állattartással akartam foglalkozni. Ezért is tanultam vadgazdálkodást. Érdekel a vadászat is, de attól elment a kedvem, látva, hogy bizonyos körökben nem a vadakról való gondoskodás és az erdei élet ismerete, szeretete a fő szempont, hanem a pénz és a sznobok szórakozása – fejti ki, miért fordult a tartás felé. Mint mondja, gyakorlatot Kisrákoson szerzett, ahol az előbb leírt léhaságokkal ellentétben „példamutató csoda”, ahogyan az ottani vadásztársaság odafigyel, törődik az állatokkal.

Engem elsősorban az élőhelyfejlesztés érdekelt. Akár a cserkelőutak kialakítása és tisztántartása, a vadföldek művelése, a vadkár-megelőző erdő- és mezőgazdálkodás kialakítása, a vadak élőhelyének rehabilitációja, a számukra jó élettér kialakítása úgy, hogy az a különféle fajok igényeit eltérően vegye figyelembe és szolgálja. Az igazi vadgazdálkodás alapja ez, nem a fényűző bulik – nyomatékosítja Márton, aki további tapasztalatokat szerzett Magyar Ferenc pusztaszeri vadfarmján, ahol szintén az autentikus, igényes és az állatok igényeit szem előtt tartó vadtartás az elsődleges.

Szerethető állatok idillje

A fiatal gazda kezdetben elsősorban az egyszerűbb tartástechnológia miatt döntött a dámszarvastartás mellett. A kisebb termet és az ezzel részben összefüggő tenyészkertméret, a párzási szokások mellett a személyes vonzalom is ezt az irányt indokolta.

Még ma sem tudom érzéketlenül, unottan nézni, ahogy élnek, közlekednek a farmon, vagy például ahogyan párt választanak – említ példát Tóth Márton.

A dámbika nem egymaga harcol a nőstényért, és nem háremet tart, mint a gím, hanem összeáll a többi bikával, barcogóteknőket kaparnak a földbe, belevizelnek, jól meghempergőznek, aztán várják, hogy a tehén válassza ki közülük a számára megfelelőt. Nagyon érdekes, az embert is megérintő élmény ez, és egyáltalán: a dámszarvas életét követni és megfigyelni. Figyelem, hogyan bújnak elő a ligetes-fás részek oltalmából, hogyan merészkednek egyre közelebb hozzám, hogyan rejtőznek el az újszülött borjúval a bozótban (lásd képünkön!)... Nagyon szeretnivaló állatok – teszi hozzá Márton.

Szavainak külön hitelt ad az is, ahogyan Havert egykor megmentette, miután egy bikapárharcban megsérült.

A dámszarvasok ritkán verekszenek össze súlyosan. De volt köztük az alattomosabb, akiről már meséltem: Haver vele viaskodott, és eközben a másik fiatalabb bika, agancsának hegyes szemágával szabályosan felszúrta az ágyékát. Hetekig elő sem jött, próbált túlélni, úgyhogy szó szerint kézből kellett etetnem-itatnom, míg lassacskán visszanyerte az eredeti erejét, és domináns bika lett...

Balítéletek és jövedelmezőség

Mindezekből egyelőre az is kitűnhet, hogy Márton számára jó ideig nem üzleti kérdés a dámszarvastartás. Ezeknek az állatoknak a 4-5 kilós agancsuk nem nő akkorára, mint a gímeké (15-18 kg), így legfeljebb kifejlett korukban, 10-12 évesen vásárolják fel őket vadásztársaságok. A nőstények vonzalmáért folytatott „esztétikai csatában” agancsuk egyébként 120 napig nő, hogy az őszi barcogásra kibontakozzon. – Van, aki ad agancsnövesztő adalékot a tápláláskor, de az én véleményem szerint nem tesz jót az állatnak. Egyszóval, a dámszarvasfarmokon általában a húsáért vagy a továbbtartásban érdekelt más farmoknak nevelnek állatot – mondja a fiatal gazda. Ő egyébként a lehető legegyszerűbb és legtermészetesebb táplálékkal eteti az állatait.

Ezek a szarvasok gyenge fehérjeemésztők, ezért a kukorica a legjobb nekik, méghozzá töretlenül, egészben, a tört szemet nagyon meg se eszik nálam. Kiegészítésként rostpótló szénát kapnak, és különösen ellés előtt kell odafigyelni rá, hogy lédús takarmányt is kapjanak a tehenek: répát, almát, csicsókát, burgonyát.

Tóth Márton egyébként sajnálattal tapasztalja a szarvas- és általában a vadhúsellenes szemléletet a hazai gasztronómiában. Erről: a vadhúsfogyasztási szokások alakulásáról írta a szakdolgozatát is.

Mi, magyarok, hiába a vadásztörténelmünk, a tradicionális konyhánk, szinte merem állítani, hogy nem ismerjük a vadhúst! A közfelfogással szemben az egyik legegészségesebb hús. Különösen, ha azt veszem, milyen állapotok vannak egyes más ágazatokban. Dolgoztam baromfihízó- és -tojótelepen, úgyhogy tudom, mit beszélek...– mondja sejtetően.

Tény, hogy a lelőtt állatok vére nem folyik el, ezért is vörösebb a húsuk és emiatt is magas a makro- és mikroelem tartalma főleg a vastartalma jelentős. Egyébként minden formában tápláló és finom hús a vadhús. Ha pedig kialakulna a fogyasztói kultúrája, és létesülne több vadhúsvágásra is alkalmas vágóhíd, akkor még jobban elterjedhetne – véli Márton.

Ehhez persze az is szükséges, hogy a jelenlegi, legfeljebb a nullszaldóhoz elegendő 1200-2000 forintos ár helyett 2500-3000 forintot adjanak a 40-60%-os hasznostömeggel átvett állatokért.

ARCKÉP. Az idén 26 éves, kiskunhalasi Tóth Márton szíve szerint a farmon lenne 10-12 órát is. „Dolgoztam ismert, nagy cégeknél. Hol a kiváló fizetés, hol a pluszjuttatások voltak vonzóak, de ma már nem cserélnék ezzel a magángazdasággal”, vallja az állattartó annak ellenére, hogy a félridegtartás – legalábbis szakmai, nem pedig szívbéli értelemben – valóban nem igényelné a gazda jelenlétét. „Egyébként nagyon játékos, kedves és kíváncsi állatok, mindent szétrágnak, tönkretesznek, mint az eleven, haszontalan kis kölykök, de ezt olyan szerethetően csinálják, hogy nem lehet haragudni rájuk”. A vadgazdálkodási agrármérnökként végző gazda nős, hobbija a horgászat, amit „hároméves koromtól űzök, de ma már legalább annyira szeretek a szarvasfarmon ücsörögni, és nézni az állatokat, mint a horgászbottal a kezemben”.

Ridegtartás és összhang

Tóth Márton tervei közt most az szerepel, hogy a jelenleg 30 példányos állományt 150-esre bővíti. Ha minden igaz, ebből már idén meglesz a 40-50 dámszarvasa.

A vadászati hatóság azt veszi alapul, hogy 5-8 közepes termetű szarvasnak legalább 500 négyzetméteres terület kell. Ez azt jelenti, hogy bővíteni kell majd a vadfarmot. Egyelőre a törzsállomány növelése mellett még csak a bikaborjúkat adom el. Eladásnál fő szempont az állomány gazdálkodás iránya, illetve az egyed ivara és kora. A dámszarvas 1-1,5 éves korában kifejlett, a húsa szerintem ekkor a legjobb. Részben a félridegtartás előnye, hogy az állatok erősek, közel vannak még a természetes életmódhoz, így nálam a vemhesülés is kifejezetten eredményes, és az ellések is beavatkozás nélkül, sikeresen megtörténnek. Tavaly 94-96 százalékban vemhesültek a tehenek, és 96 százalék körüli volt az ellés, csak egyetlen kis borjú ment el – mondja Márton. Azt is megtudjuk, hogy ellés után az anya elhagyja a borjút, hogy táplálékot vegyen magához. A kis borjú, bár védtelen, szinte szagtalan, így természetes környezetben a ragadozók nem találnának rá. Ezen a farmon is bevárja az embert, nem ugrik el, engedelmesen várja az anyját – és Márton persze tudja, hogy ilyenkor csak figyelni szabad, megérinteni nem: nehogy az idegen emberszag miatt az anyja elutasítsa a kis állatot. A körültekintést és a szakértelmet ilyenformán az állatok is meghálálják: sem barcogáskor, sem az ellés körüli időkben nem gyanakvóak vagy agresszívek a gazdával.

Kohout Zoltán

Tartalom közti banner a cikk végére
no