Komplexitás vagy komplikáció? | Agrárágazat

Komplexitás vagy komplikáció?

Kiadvány, amelyben megjelent: 

A vetőgépek technológiai fejlődésének és a naprakész agronómiának köszönhetően nincs olyan, hogy egy takarónövény-keverék nem megvalósítható. Az egyes komponensek számának csak a képzeletünk és a vetőmagok elérhetősége szabhat határt – nem ritka, hogy 12-16 fajból álló koktélok gondolatával szórakoztatjuk magunkat, és mint a jó patikus, grammra pontosan kiporciózzuk, hogy az egyes fajok milyen arányban, mekkora tömeggel és csíraszámmal kerüljenek bele a keverékbe. De tegyük fel a kellemetlen kérdést: gazdálkodói szempontból tényleg ez a helyes út? Észben tartható egy tucatnyi növényfaj minden egyes károsítója, fenológiája, növényvédő szerekre való érzékenysége? A kalászosok betakarítása és a tavaszi kapások közötti időszak a legalkalmasabb a takarónövényekkel való kísérletezésre, ezért cikkünkben ennek a „hitvitának” nézünk egy kicsit a mélyére.

 

Világ ökológusai, egyesüljetek!

Az Egyesült Államok egyik legnagyobb takarónövény-vetőmagokkal foglalkozó cége jelenleg 115 növényfajt és fajtát tart a kínálatában. Ez a szám is mutatja, hogy mekkora karriert futottak be – és futnak töretlen népszerűséggel – a köztesnövények. A tengerentúlon az 1970-80-as években elinduló trend (a kukorica és a szója közötti időszakot ősszel vetett, áttelelő rozs-takarónövénnyel töltötték ki) a 21. századra eljutott oda, hogy egy keverékbe majdnem 20 fajt préselhetünk bele. Azt a kérdést, hogy ezzel többet nyerünk-e biomassza-előállítás, stabilitás és ökológiai szolgáltatások terén, csak 2010 után kezdték vizsgálni. E kutatások adtak hangot az első szkeptikus véleményeknek, miszerint az egyszerű keverék vagy a monokultúra a legjobb. 30 évnyi fejlődés után itt az ideje elgondolkodnunk – és visszalépnünk a startmezőre?

Ahhoz, hogy megértsük a kétkedő véleményeket, induljunk a kályhától: biodiverzitás. Ez a szó, pontosabban ez a szemlélet a takarónövény-technológia alapja. Arra az ökológiából származó feltételezésre építünk, hogy az eltérő fajok jobban ki tudják használni a rendelkezésre álló erőforrásokat, így kiegészítik egymást. Felmerül azonban a kérdés, hogy a növények esetében, amelyek általánosságban ugyanazokat az erőforrásokat – napfény, szén-dioxid, víz és tápanyagok – igénylik a fejlődéshez, beszélhetünk-e ilyen komplementer rendszerekről. A természetes növénytársulások – és az őket mímelő takarónövénymixek – általános törvénye az, hogy a társulás csak annyira hatékony, amennyire a leghatékonyabb komponense az (Cardinale és társai 2011). A takarónövények esetében a fajok közötti együttműködés esélyét rontja, hogy sokszor nem évelő, hanem egyéves, sőt bizonyos esetben egészen rövid tenyészidejű kombinációkról van szó, így olyan szintű kiegészítő hatás, mint amilyet egy réten vagy egy legelőn látunk, a szántóföldön nem jöhet létre (Finney és Kaye 2016).

 

Amit egy összetett keveréktől elvárunk

Amikor egy nagy változatosságú keveréken dolgozunk, akkor általában világos elvárásokat támasztunk a létrehozni kívánt mixszel szemben. Az egyik legfontosabb tulajdonság – hiszen az előnyök java része ebből ered – a minél nagyobb zöldtömeg. Az előállított biomassza felel (részben) a gyomelnyomásért és a talaj szervesanyag-tartalmának növeléséért.

A változatos keveréktől reméljük, hogy a takarónövények szolgáltatásai közül egyszerre többet is megkaphatunk: ugyanaz a keverék nitrogént köt, talajt lazít, élőhelyet biztosít a hasznos szervezeteknek, és közben elnyomja a fonálférgeket és egyéb károsítókat.

Fontos szempont a keverék stabilitása: egy 7 komponensű nyári mixtől joggal várjuk el, hogy legalább 3-4 faja kikeljen, és látványos fejlődésnek induljon a hőségben. Ha egymáshoz hasonló habitusú és azonos szolgáltatásokat nyújtó növényeket teszünk ugyanabba a mixbe, akkor a redundanciával igyekszünk biztosítani azt, hogy az elvárt szolgáltatás legalább részben megvalósuljon (például többféle pillangós – alexandriai here, sziki kender, orvosi somkóró stb. – kap helyet ugyanabban a mixben).

A józan paraszti ész már a keverékkészítésnél „bejelez”: az adott faj keveréken belüli magnormájának kiszámításakor könnyen szembesülhetünk azzal, hogy bizonyos növényekből – különösen a nagy maggal rendelkezőkből – alig pár darab fog jutni 1 négyzetméterre, míg az aprómaggal vetett fajok akár 100 feletti számban is jelen lehetnek ugyanazon a területen. Milyen előnyei lehetnek ennek az aránytalanságnak a diverzitáson kívül? A magát alig pár egyeddel képviseltető faj is tudja ugyanazokat az előnyöket nyújtani, mint a több tucat példányban előforduló másik keverékalkotó?

 

Mit mutatnak a kísérletek?

A biodiverzitásra és a növények komplementer viselkedésére a mezőgazdasági területeken először David Tilman 1997-es cikke hívta fel a figyelmet: az egyes társulások által nyújtott szolgáltatások nagyban függenek a populáció összetételétől és változatosságától – ezek megváltoztatása magával vonja a társulás működésének megváltozását.

Ezt az elméletet az idő előrehaladtával egyre több gazdálkodói tapasztalat támasztotta alá, megteremtve az utat a változatos takarónövény-keverékek alkalmazása előtt. A Tilman-féle teória tudományos vizsgálata csak a 2010-es években indult meg az Egyesült Államok több pontján. Általánosan összefoglalva az alábbi eredményeket kapták a 3-5 év időtartamú kísérletek során:

  • a monokultúrában vetett takarónövények bizonyos esetekben nagyobb biomassza előállítására képesek, mint a keverékek (ebből kifolyólag a zöldtömegtől függő szolgáltatásokban – gyomelnyomás, szerves anyag előállítása – jobban teljesíthetnek, mint a mixek);
  • a keverékek egyszerre több szolgáltatást nyújtanak, mint a monokultúrák;
  • a mixek bonyolítása egy adott pont után nem jelent nagyobb produktivitást és stabilitást.

Jogosan merül fel a kérdés: mit és milyen összetételben vessek ahhoz, hogy a legjobb eredményt érjem el? Ehhez vizsgáljuk meg azt, hogy milyen előnyökkel szolgál egy változatos keverék.

 

 

Mit nyerünk a változatossággal?

A takarónövény-keverék összeállításakor minél több növény előnyét próbáljuk meg egyetlen zsák vetőmagba beletenni. Ezt a kérdést meg is fordíthatjuk: minél inkább próbáljuk a felhasznált növények hátulütőit csökkenteni. A talajban lévő „fölös” nitrogén megőrzését végző fajok csökkenhetik a terület szervetlennitrogén-készletét – egy nitrogénkötő pillangóssal kiegészítve, ez a páros képes lesz a szervetlen N megtartására és a szerves nitrogén „előállítására”. A keverékek egyik legfontosabb előnye tehát az, hogy korrigálni tudjuk a felhasznált takarónövények hatását – akár e hatások felerősítéséről vagy mérsékléséről van szó.

A keverékek számlájára írandó, hogy rugalmas C:N-arányt kapunk, amit finomhangolhatunk a komponensek arányának variálásával. Ez az érték kardinális a köztesnövény-maradványok lebontásának és a talajlakók etetésének szempontjából is.

Jogos felvetés, hogy egy bonyolultabb mixnek több károsítója lehet, de közben több hasznos élőlénynek ad otthont – a biodiverzitás növekedése természetesen mindkét oldalra hatással van, azonban ha tudjuk, hogy melyik takarónövény melyik károsító ellenségeinek kedvez, könnyen létrehozhatjuk a legnagyobb problémát okozó kártevők ellen hatásos keveréket.

A magyarországi éghajlat és vetésforgó ismeretében az a tény sem elhanyagolható, hogy az összetettebb keverékek nagyobb növénysűrűséget biztosítanak ősszel (Appelgate és társai 2017), így a kalászosok után, kukorica vagy napraforgó előtt vetett keverékek őszi gyomelnyomása és zöldtömeg-előállítása hatékonyabb. A talajt több szintben behálózó és átlazító változatos gyökérstruktúra is a komplex keverékek hatásosságát növeli.

A felsorolt előnyök természetesen csak akkor érnek valamit, ha azokat a saját zsebünkön érezzük: javulnak a főnövények terméseredményei, csökken a felhasznált inputanyagok mennyisége, azaz gazdaságosabbá válik a termelés. Hogyan indulhatunk el ezen az úton?

 

Monokultúra, egyszerű keverék vagy sok komponensű koktél?

Amennyiben most kezdünk ismerkedni a takarónövény-technológiával, akkor kezdésnek ajánlott az egyszerű keverékeket választani (a zöldítés is minimum 2 fajt ír elő). Érdemes figyelnünk arra, hogy 2-3 eltérő funkciójú és habitusú növény társítunk (pl. egy keresztesvirágút egy pillangóssal vagy egy gabonafélével). Ez a képlet a következő szezonban bonyolítható – minél több faj van egy koktélban, annál több helyre kell figyelni, ezért fontos az arany középút megtalálása, amely jelenlegi tudásunk szerint a 3-6 fajból álló mixeket jelent. Egy ilyen keveréket megfelelően menedzselve érhetjük el a legnagyobb megtérülést, és ha valami nem a tervek szerint halad, akkor egyszerű beavatkozni.

Ha mindenképpen ennél több fajjal szeretnénk dolgozni, akkor vegyük figyelembe, hogy a főnövényekhez hasonlóan az évjárathatás a takarónövényeknél is megmutatkozhat, így a 3-6 fajon túl ne újabb és újabb funkciójú fajokat tegyünk be a keverékbe, hanem a redundanciára törekedve azonos feladatot ellátó növényekből alkalmazzunk többet arra az esetre, ha az elsődleges választásunk nem hozná a várt eredményt.

 

A felhasznált irodalom jegyzéke szerkesztőségünkben elérhető.

Diriczi Zsombor

 

Kapcsolódó cikkek

  • 2017.10.19. 15:11

    Fülsüketítő motorzaj, égig érő füstfelhő zavarta meg a luxemburgi Rambrouch és Roodt városok közötti térség csendjét augusztus utolsó vasárnapján. Itt rendezték meg az aratócséplőgépek kétévenként – idén 12. alkalommal – sorra kerülő gyorsasági...

  • 2017.10.19. 15:31

    Jogszerű földhasználók és társulásaik számára van lehetőség mezőgazdasági és nem mezőgazdasági területeken történő erdőtelepítésre és ipari célú fás szárú ültetvények telepítésére. A támogatás felhasználása a 10000 fő alatti lakosságú vidéki térségekben, illetve a 10000 fő feletti települések közül...