A szőlőlisztharmat és az ellene való korai védekezés jelentősége

A szőlőlisztharmat a szőlő egyik legjelentősebb járványos betegsége. Szinte minden évben az egész országban kárt okoz, annak függvényében, hogy az időjárás mennyire volt a terjedéséhez kedvezően meleg és párás. A szőlőlisztharmatot az Erysiphe necator (korábbi nevén Uncinula necator) nevű kórokozó okozza, mely kazmotéciumos gomba, ivartalan alakja az álláncokban képződő konídium. Főként fürtkárosítása a jelentős, mely fogékony fajtákon gyakran a 80-100%-ot is eléri.

Tünetek

A szőlőlisztharmat tünetei a szőlő minden zöld részén, a leveleken, hajtásokon, a kacsokon valamint a fürtön (fürtkocsányon, bogyón) egyaránt megjelennek.

A leveleken lisztes bevonatot képez a kórokozó (1. kép), ami a gomba szövedékéből (epifita micélium) és az azon található konídiumtartókon képződő konídiumokból áll. Ez a fehér, fehéresszürke szövedék selymes tapintású, könnyen ledörzsölhető a növény felületéről. A szövedék alatt a levél bőrszövete, epidermisze enyhén parásodik. A bevonat a levelek fonákján és színén egyaránt megjelenik, a tenyészidőszak kezdetén jellemzően a fonákon, a végén pedig a színen. Ebben a szövedékben jelennek meg a kezdetben sárgás, majd feketére érő ivaros alakok, a kazmotéciumok. A súlyosan károsodott fiatal levél pöndörödik, kiszárad, lehullik.

1. kép Lisztharmatbevonat a levelek színén

3. kép Lisztharmetbevonat a virágzaton

2. kép Parásodott hajtás

4. kép Sérves bogyók

5. kép Lisztharmatbevonat a fürtön

7. kép Kazmotéciumok a levélen

 

A hajtások felületén is megjelenik a lisztharmatbevonat, mely később, a beérett, elfásodott vesszők felületének hálózatos elszíneződését és parásodását okozza (2. kép). Ha a fürtöt, virágzatot már a virágzást megelőzően, a fürtmegnyúlás időszakában megbetegíti, akkor az egészen lisztes bevonat jelenik meg (3. kép), majd a fürtkezdemény elszárad és elbarnul. A legsúlyosabb kárt a bogyók fertőzésével okozza. A károsodás annál jelentősebb, minél korábban fertőzi meg a bogyókat. A legsúlyosabb kár a virágzáskor vagy azt követően 2 héten belül bekövetkező fertőződés esetén alakul ki. A kis, fejlődő bogyók teljes felületén megjelenik a lisztharmatbevonat. A micélium alatt a bogyó epidermisze elhal, a bőrszövet növekedése megszűnik, a héj elparásodik. Ezt követően a bogyó héja nem tudja követni a bogyó méretének növekedését, így a bogyók felrepednek, és úgynevezett sérves bogyók jelennek meg, melyekből kilóg a mag (4. kép). A sérülések további kórokozók károsításának nyitnak kaput (pl. szürkerothadás). A sérves bogyók mustja „földízű”, amit már 3%-os fertőzöttség esetén is átvesz a bor. Csökken a gyümölcsösség, nő a fenoltartalom. A zsendülő bogyókon hálózatos parásodás jelenik meg, az idősebben fertőződő bogyók héja nem reped szét (5. kép). A bogyók fertőzésének fogékonysága a virágzás kezdetétől 30-35 napig tart, a fürtkocsányzat ezt követően még sokáig fertőződhet.

Kórfolyamat

A kórokozó áttelelése hazai körülmények között két módon is megvalósul: micéluimmal a rügyekben, valamint kazmotéciumokkal az idősebb fás részeken.

A rügyben micéliummal való áttelelés kisebb jelentőséggel bír, inkább az elhanyagolt területeken számíthatunk rá gócszerűen. A kórokozó csak a fiatal, még nem elfásodott rügyekbe hatolva, a levélkezdeményekre eljutva képes áttelelni. Általában a vesszők alsóbb elhelyezkedésű rügyeiben fordul elő. Tovább csökkenti ennek az áttelelési módnak a jelentőségét az, hogy -13°C alatt a micélium elfagy a rügyben.

Ha viszont túléli a telet, akkor a fertőzött rügyekből szisztémikusan fertőződött úgynevezett zászlós hajtások fejlődnek, melyek teljes felületét lisztharmatbevonat borítja (6. kép), ahonnan konídiumokkal fertőzi a szőlő további részeit.

6. kép Zászlós hajtás

8. kép Kazmotécium pásztorbotszerű horgas függelékekkel

Hazánkban sokkal nagyobb jelentőséggel bír a kazmotéciumokkal való áttelelés. A következő évi járvány kialakulása nagyban függ az áttelelt termőtestek mennyiségétől. A kazmotéciumok a vegetáció második felében, augusztus-szeptemberben képződnek tömegesen a leveleken (7. kép). Képződésükhöz a száraz meleg időjárás a legoptimálisabb, 20°C-on 17-18 nap alatt beérnek. Ezek a szabad szemmel is látható fekete gömböcskék az őszi esőkkel mosódnak le a tőke idősebb, fás részeire, ahol pásztorbotszerű horgas függelékeikkel megkapaszkodnak és áttelelnek (8. kép). (A levelekkel földre hulló kazmotéciumok kevésbé telelnek át.)

9. kép Primer fertőzés tünetei a levél fonákán

10. kép Konídiumok fejlődése

 

Tavasszal, a fakadás és a virágzás közti időszakban a kazmotéciumok víz hatására felrepednek, melyekből általánosan 6 aszkusz lökődik ki. Minden aszkuszból átlagosan 6-6 fertőző aszkospóra jut a szabadba. Az aszkospórák szóródásához általánosságban több mint 2,5 mm csapadék, 13-15 óra levélnedvesség, 10-30°C léghőmérséklet szükséges. Az aszkospórák okozzák a primer, elsődleges fertőzést: az idős részekhez közeli fiatal, fakadó levelek fonákjára kerülnek, és apró, nehezen észlelhető lisztharmattelepeket hoznak létre (9. kép). Ezeken a telepeken rohamosan megindul a nagytömegű konídiumképzés (10. kép). A konídiumok 23-30°C-on igen gyorsan, akár 5-6 nap alatt képződnek, melyek csírázásához a 23-30°C léghőmérséklet és 80% relatív páratartalom az optimális. Ezek a nagy tömegben és optimális körülmények közt igen gyorsan képződő konídiumok a szekunder, másodlagos fertőzés okozói a tőke többi részén.

Súlyos fertőzés kialakulásához vezető körülmények

Számíthatunk a szőlőlisztharmat megjelenésére, amennyiben az előző vegetációban erős lisztharmat-fertőződés volt az ültetvényben. Mivel sem a konídiumok, sem az aszkospórák nem képesek széllel vagy egyéb módokon messzire eljutni, a helyben képződött inokulum indítja a fertőzést. A betegség kialakulásának kedvező, ha a kazmotéciumok fejlődéséhez optimálisak voltak az időjárási körülmények, majd ezt követően jelentős őszi (október-november) csapadék hullott, ami lemosta ezeket az áttelelő képleteket az idősebb fás részekre. Kedvez a kórokozó áttelelésének, ha elmaradnak az őszi, korai fagyok, és a levelek sokáig a tőkén maradnak, valamint, ha télen elmaradnak a komolyabb, hosszabb ideig tartó fagyok, enyhe és nedves az időjárás. Járványos év kialakulásának további feltétele az aszkospóra tavaszi szóródásának kedvező környezeti tényezőegyüttes, illetve a szőlő korai fakadása. Minél hosszabb a fakadástól virágzásig eltelt időszak, annál tovább tart a megbetegedés szempontjából kritikus időszak.

Hatékony védelem alappillérei

A szőlőlisztharmat ellen rezisztens Vitis vinifera fajta jelenleg nincs a hazai termesztésben levő fajták között, sőt a gyakran ültetett fajták egy része kifejezetten fogékony (Kadarka, Kékfrankos, Portugieser, Hárslevelű, Leányka, Rizlingszilváni, Zöld veltelini). Viszonylag ellenálló (Medina, Bianka, Viktória gyöngye), közepesen lisztharmat-fogékony (Cabernetsauvignon, Zweigelt, Zala gyöngye) szőlőfajták választásával csökkenthetjük azonban a járvány kialakulásának kockázatát.

Az ültetvénytelepítéskor a művelésmód megválasztása is fontos. A kisebb tőkefelületű fajtákon kevesebb kazmotécium képes lemosódni az idősebb részekre. A sűrű, vastag lombfalú művelésmódoknál romlik az átpermetezhetőség.

A kórokozó biotróf, a szőlő fiatal szöveteit kedveli, ezért fontos a kiegyensúlyozott nitrogén-utánpótlás. A helyesen elvégzett zöldmunka (hónaljazás, csonkázás, levelezés) segíti a permetezhetőséget, a lombozaton belüli páratartalmat csökkenti, valamint mivel a közvetlen napfény kedvezőtlen a kórokozó számára, a fürtfertőzés is visszaszorul.

A várható fertőzés mértéke az időjárási paraméterek nyomon követésével, a helyben képződő fertőzési anyag helyszíni vizsgálatával (vegetáció végi lombvizsgálat, kora tavaszi aszkospórás fertőződés következtében kialakult lisztharmattelepek felmérése) jól előrejelezhető. A néhol alkalmazott, rózsával történő biológiai előrejelzési mód nem mindenütt működik (11. kép). A rózsalisztharmatot egy másik kórokozó (Podosphaera pannosa var. rosae) okozza, melynek környezeti igényei eltérhetnek a szőlőlisztharmatétól. Célszerűbb a szőlősorokba egy-egy fogékony fajtájú szőlőtőkét telepíteni, amelyen hamarabb megjelennek a látványos lisztharmattünetek, így könnyebben észlelhetjük a betegség fellépését.

A kémiai védekezés irányulhat az áttelelő inokulum csökkentésére, valamint a vegetációban, az aszkospórás és konídiumos fertőzés közvetlen megakadályozására.

A kazmotéciumok mennyiségének csökkentése nyárvégén, kora ősszel kezdődik a termőtestképzés megakadályozásával, késleltetésével. Ezt a lisztharmat-fertőzöttség visszaszorításával érhetjük el. Erre a szüretet megelőzően a szürkerothadással kapcsoltan boszkalid hatóanyagú készítményekkel van lehetőség. A szüret után, lombhullás előtt sem szabad magára hagynunk az ültetvényt, hanem a még éretlen kazmotéciumok elpusztítására október eleje, közepe előtt lemosásszerűen, bő lémennyiséggel, réztartalmú szerrel kombinált olajos, vagy kéntartalmú készítményekkel kezeljük az ültetvényt. Tavasszal, a rügyfakadást megelőzően is módunkban áll egy hasonló lemosásszerű védekezés elvégzése, ennek hatékonysága azonban bizonytalan.

11. kép Rózsatövek a szőlősorok végén

Vegetációban, az aszkospórás és konídiumos fertőzés közvetlen megakadályozásának célja a fürtök védelme. Ez kizárólag a fürt-, bogyófertőzés bekövetkeztének megelőzésével érhető el. Még a virágzás előtt, az aszkospórás fertőzés következtében megjelennek a levelek fonákján az apró, nehezen észrevehető foltok. Ezek észlelésekor rögtön el kell kezdeni a védekezést annak megakadályozására, hogy a kialakult telepeken nagy mennyiségben képződhessenek konídiumok. Ebben a legkritikusabb időszakban mindig kontakt és felszívódó szerek kombinációját alkalmazzuk a rezisztencia kialakulásának megelőzése, a teljesebb védelem elérése érdekében. A kontakt szerek közül a kolloidkén-tartalmú készítmények használata javasolt, ezeknek spóraölő hatása is van, de vigyázni kell az esetleges perzselő hatásával (30°C felett). A kén mellett a megelőző- és gyógyítóhatással is rendelkező, kontakthatású meptildinokap hatóanyag alkalmazható. A kontakt szerek a kritikus időszak előtt (hajtásnövekedésig) és után (zsendüléstől) önállóan is alkalmazhatóak. A felszívódó szerek közül jó eredménnyel vethetjük be a boszkalid, fluopiram, metrafenon, proquinazid, quinoxifen, strobilurin (azoxistrobin, krezoxim-metil, piraklostrobin, trifloxistrobin) és a triazol (fluquinkonazol, miklobutanil, penkonazol, propikonazol, tebukonazol, tetrakonazol, triadimenol) hatóanyag-tartalmú növényvédő szereket. Járványos években, a fertőzési szempontból legérzékenyebb időszakban 8-10 napos permetezési fordulóra is szükség lehet, fontos emellett a megfelelő lémennyiség, a lombfal átpermetezése, valamint a megfelelő szerrotáció a sikeres védekezés érdekében.

A lisztharmat ellen akkor védekezhetünk tehát sikeresen, ha az előző évben megelőzzük, hogy nagy mennyiségben képződjenek és teleljenek át kazmotéciumok; tavasztól megakadályozzuk a korai felszaporodást, a primer tünetek korai felfedezésével és felszámolásával; valamint megelőzzük a bogyófertőzést a kórokozó levélen való megsemmisítésével, még virágzás előtt, az arra alkalmas hatóanyagok kombinációjának kijuttatásával.

Dávid Orsolya

no