fbpx

Nyugdíjkérdés, avagy az öngondoskodás könyörtelen kényszere

Írta: Szerkesztőség - 2011 március 21.

Mára egyértelművé vált, hogy a január 31-ig meghozott döntéstől függetlenül, a demográfiai trendek által halálraítélt állami felosztó-kirovó nyugdíjrendszer, és az ellehetetlenített, kevesebb forrásból gazdálkodó magánnyugdíj pénztári rendszer sem képes önmagában a következő generációk nyugdíjproblémáját megoldani. Így szinte kivétel nélkül mindenki kénytelen lesz az öngondoskodás valamilyen formáját választva privát nyugdíjtőkét felhalmozni. A kérdés tehát csak az, hogy milyen megoldást választunk, és milyen forrásból valósítjuk meg azt.

Vizsgáljuk meg a problémát egy kicsit közelebbről!

Mivel nagyságrendileg csupán 100.000 fő választotta a magánnyugdíj pénztári rendszert, cikkünk elsősorban az állami nyugdíjpillér vizsgálatára összpontosít. Annyit azonban mindenképpen érdemes tisztáznunk, hogy a II. pillér bevezetésével létrehozott öszvér-megoldás oka és egyben lényege az volt, hogy a következő generációk nyugdíj kifizetéseinek 75%-át az állami, 25%-át a magán rendszer finanszírozza majd. A visszalépők tehát 2011-től 100%-ban az államra kénytelenek támaszkodni jól berögzült magyar szokás szerint, a maradók tábora viszont elvesztette állami nyugdíjjogosultságát a hátralévő szolgálati éveire.

Az állami nyugdíjrendszert továbbra is a felosztó-kirovó elv vezérli (a mai nyugdíjak 97%-a, az idei változásnak köszönhetően a leendő nyugdíjak legalább 90%-a az I. pillért terheli). Az elv egyszerű, arra a feltételezésre épül, hogy ha sok aktív dolgozó fizet hosszú időn keresztül viszonylag kevés nyugdíjjárulékot, akkor abból kevés nyugdíjas – a nem túl hosszú hátralevő életében – viszonylag sok nyugdíjat kaphat. Amit a rendszerbe az aktívak befizetnek, azt egyből kiosztják a mindenkori nyugdíjasok között. Ahogy Nagy Feró énekelte meg annak idején: „…ami befolyik, az rögtön kifolyik.” A Bismarck nevével fémjelzett modell alapvetése születése idején – idestova 120 éve – helytálló volt, de mi a helyzet vele napjainkban.

A legnagyobb veszélyt jelentő társadalmi „problémát” az generálja, hogy az emberi civilizáció története során először többségbe kerülnek az idős emberek a fiatalokkal szemben. Ma, az egy családban születő gyermekek száma átlagosan nem négy vagy öt, hanem alig több mint egy. A felnövő nebulók többsége nem áll munkába az általános iskolát követően, hanem sokáig tanul mielőtt első önálló jövedelmét megszerzi, vagyis járulékfizetőként csak későn számíthatunk rá a munkaerőpiacon. Amikor meg végre megjelenik, egy olyan környezetben találja magát, ahol sajnos a közterhek mértéke arra ösztönzi a munkaadókat, hogy a járulék fizetést minimalizálják.

E folyamat következménye, hogy egyre kevesebben fizetnek, ráadásul egyre rövidebb ideig járulékot. Ugyanakkor majd minden nyugdíj előtt álló igyekszik valamilyen jogcímen előbbre hozni a várva várt nyugdíjjogosultságot. Ráadásul az elmúlt fél évszázadban igencsak felgyorsult az idős korban várható élettartam növekedése – a nyugdíjas kor küszöbén mára már 20 év a hölgyek és 15 év a férfiak esetében (KSH 2005), s e hosszú inaktív szakasz 2 évente nagyjából 1 hónappal tovább növekszik. Így a nyugdíjrendszernek nem néhány évre, hanem évtizedekre kell a nyugellátást biztosítania. E tendenciák eredményeként pedig egyre többen akarnak egyre hosszabb ideig egyre több nyugdíjat kapni. Mivel a folyamatosan apadó bevételt egyre többfelé kell osztani, kétségtelenül egyre kisebb lesz az egy személyre jutó szelet a közösség tortájából.

A Ratkó-generáció következő években történő nyugdíjba vonulása után, a rendszer már középtávon is csak nagyon szerény megélhetést biztosító ellátást lesz képes kisajtolni magából. Nem beszélve az 1970-es évek közepén született ún. GYES-nemzedék 2035. körüli célba érkezéséről. Azonban nem kell ennyire előreszaladnunk ahhoz, hogy a veszélyt közvetlenül a bőrünkön érezzük, hiszen a mostanában nyugdíjba lépők nagy része, nem alkalmazottként, hanem többnyire önfoglalkoztató vállalkozóként teszi majd le a lantot, aki jellemzően csak a minimálbér utáni közterheket fizette be. Így nem lepődhet meg azon, hogy várható havi nyugdíja nem lesz elegendő a nyugdíjas éveinek finanszírozására. Továbbá ne felejtsük el, hogy a Ratkó-korszak gyermekei aktív életük második felében már a fogyasztói társadalom részesei voltak, akik valószínűleg nagyon nehezen fogadják majd el életszínvonaluk drasztikus csökkenését: ki akarna kiszállni kényelmes autójából, ki dobná el telefonját, laptopját – egyáltalán ki adná fel élete nélkülözhetetlenné vált kellékeit?

Régebben az emberek szegényen mentek nyugdíjba, így nem volt feltűnő a változás, a jövőben viszont sokan jó anyagi körülmények között lesznek inaktívak, viszont kénytelenek lesznek szembenézni a relatív elszegényedés pszichológiai csapdáival.

Számos hazai adat jelzi a veszély tényleges nagyságát. Tudjuk, hogy közel két millió ember csak a minimális járulékokat fizeti meg, így nyugdíja is csak a létminimumon való tengődést teszi majd lehetővé. Csaknem egy millióan feltehetően nem is szereznek nyugdíjjogosultságot, mivel nem szereznek elegendő szolgálati időt (pl. a feketegazdaságban rejtőzködők). Ha az aktív korú népesség számát (5,5 millió fő) alaposabban szemügyre vesszük, és levonjuk belőle a nyilvánvalóan csak elméleti szinten eltartónak számító rétegeket (munkanélküliek, közszolgák), döbbenten tapasztalhatjuk, hogy nagyjából két és fél millió fő tartja a hátán az állami gondoskodás roskadozó építményét. Magyarországon a helyzetet súlyosbítja néhány nem megfelelően átgondolt egyéni pénzügyi döntés is. A jelzálogadósok közel 20%-a 50 évesnél idősebben vette fel az átlagosan 17 év futamidejű devizakölcsönét, ami a jelen piaci környezet okozta extra terheken túl óriási kockázatokat rejt még magában. Különösen, hogy az adósok pillanatnyi terheinek enyhítésére javasolt legkönnyebb megoldás a futamidő hosszabbítása révén nyert törlesztő részlet csökkenés. Morbid valóság, hogy a nyugdíjba vonulási korcentrum viszont 58-60 év.

Természetesen a vázolt probléma nem csak Magyarország sajátja. A népesség elöregedésének folyamata a teljes fejlett világban zajlik már, és egy generáción belül rázúdul a fejlődő államokra is.

 

Az Európai Unió népességének várható alakulása 2005 és 2050 között (Zöld Könyv):

 

Korcsoportok Változás %
0 – 14 évesek – 18,6%
15-24 évesek -24,3%
25-39 évesek -25,0%
40-54 évesek -19,0%
55-64 évesek +9,1%
65-80 évesek +44,5%
80 év felettiek +171,6%
Teljes népesség -1,9%

Idézet az Európai Bizottság nyugdíjproblémával foglalkozó Zöld Könyvéből:

„…a jelenlegi tendenciák szerint a helyzet nem tartható fenn. Ha az élettartam növekedésével együtt nem nő a ledolgozott évek száma, akkor (i) vagy a nyugdíjak megfelelősége nem lesz biztosítható, (ii) vagy pedig fenntarthatatlan költségek jelentkeznek a nyugdíjkiadások terén.”

Magyarázat helyett idézet Dr. Farkas Andrástól a hazai Nyugdíj Kerekasztal egyik neves szakértőjétől:

„… lefordítva a bizottsági „újbeszél” nyelvet: vagy csökkentjük a nyugdíjakat, vagy nem tudjuk kifizetni őket. Esetleg drasztikusan fölemelhetjük a tényleges nyugdíjba vonulási életkort, hogy egy kis időt nyerhessünk. Pont.”

Fejlett pénzügyi kultúrában szocializálódott európai sorstársainknak viszont van egy nagyon nagy előnyük velünk szemben: pénzügyi intelligenciájuk. 40 éves hátrányunk nyilvánvaló e téren, de örökké nem bújhatunk e kétségtelenül tényszerű, bár néha már unalmas magyarázat mögé. Be kell látnunk, ha valaki olyan nyugdíjas jövedelemre vágyik, amely biztosítja a méltóságteljes, egészséges és jó élet anyagi feltételeit, azt csak privát megoldások révén teremtheti meg. A kérdés tehát csak az, hogy milyen megoldást választunk, és milyen forrásból valósítjuk meg azt.

Biztató, hogy hazánkban is egyre több ember jut el ennek felismeréséhez, és tesz konkrét lépéseket a későbbi veszély elhárítására. Ugyanakkor a kellő információk hiányában meghozott pénzügyi döntések eredője, hogy a megtakarításokkal elért eredmények enyhén szólva hagynak némi kívánnivalót maguk után. Egy neves közgazdász ide vonatkozó találó megállapítása a következő: a magyar ember szegényre takarékoskodja magát. Beszédes, nemde?

Ha ugyanis a megtakarításainkon elért nyereségeink nem haladják meg az aktuális árszínvonal növekedési ütemét (infláció), tőkeépítésről korántsem beszélhetünk, és mindössze annyival tartunk előbbre azokkal szemben, akik még a nyugdíjprobléma kereszteződésében keresik a megfelelő irányt, hogy legalább nem költöttük el minden pénzünket. Ennél viszont sajnos jóval többre lesz szükség.

 

Bizonyára a Kedves Olvasó is egyetért velünk abban, hogy a szakmai felkészültség, a lehetséges megoldások ismerete, a speciális forrásteremtő technikák alkalmazása elkerülhetetlen egy hatékony privát nyugdíjterv elkészítéséhez és következetes megvalósításához. Mint ahogy komolyabb betegség esetén orvoshoz fordulunk panaszunkkal, vitás jogi kérdésekben ügyvédhez fordulunk segítségért, vállalkozásunk könyvelését sem saját magunk készítjük el, úgy nyugdíjproblémánk megoldásában is nélkülözhetetlen a szakavatott segítő kéz. Mivel a rendelkezésünkre álló idő az egyik fontos – ha nem a legfontosabb – alapköve nyugdíjstratégiánk eredményességének, erre vonatkozó döntéseink meghozatalát nem javasolt túl sokáig halogatni.

És mielőtt bárki esetleg azt gondolná, hogy ezek a döntések csak saját időskori életkörülményeit befolyásolják számottevően, akár a legapróbb gyermekeinkre pillantva annak súlyát is éreznünk kell, hogy hogyan segítjük őket a 30 éves korra kitolódó életkezdés tőkeigényes céljainak megvalósításában, ha mi magunk szorulunk majd inkább a fiatal felnőttek anyagi támogatására.

Nem gondolhatjuk, hogy csoda történik és megoldódik a „Nyugdíj” helyzete a magyar és kelet-európai polgároknak, ha nem tesznek azonnali privát intézkedéseket.

Polacsek László
Sebestyén Tibor