Aki nem tud veszíteni, az nyerni sem tud

Vajon Perkátán mitől sikerül az, ami országosan évszázadok óta szabotálja a magyarok esélyeit…?

Van egy hely Magyarországon, amely – ha hihetünk a benne élőknek – valósággá változtatja azt az időtlen elméleti igazságot, ami szerint egységben az erő. És miért ne hinnénk nekik, ha egyszer – mint azt a Horváth-család példája is tanúsítja – virágzó és az egész tágabb térségben ismert, keresett szövetkezést működtetnek ott: közösen döntenek, kereskednek és együtt élvezik-hordozzák az agrárium minden örömét-gondját. A Forrás Szövetkezettel együtt működő, a magángazdaságukat a több ezer hektáros szövetkezeti integrációhoz kapcsoló Horváth Árpáddal és két fiával találkoztunk Perkátán.

Aki nem tud veszíteni, az nyerni sem tud

Vissza a jövőbe a Peking utcán…

Peking utca – ez az elsőre zavarba ejtő nevű cím vezeti végig a GPS-t a Mezőföld Dunaújváros és Székesfehérvár közötti térségében. Nem ez az első kérdés, ami már az odaúton felmerül bennem, de ez talán a legfurdalóbb azután, hogy Horváth Árpáddal és fiaival, Árpáddal és Milánnal ezen a Kínát idéző címen találkozom. Lesz még itt szó – régen okkal rosszul hangzó – szövetkezeti együttműködésről is, és arról, mit éri meg termeszteni az ország egyik igen jó adottságú szegletében.

Padlássöprés, koplalás, kárpótlás

Az öt-hat generációra visszamenően gazdálkodói ősökkel bíró Horváth-család ma aktív tagjai mindig is a mezőgazdasággal akartak foglalkozni. Erről eleinte részben maguk az ősök igyekeztek lebeszélni őket. – Nem csoda, hogy „rossz” tapasztalataik voltak a mezőgazdasággal… – fejti fel a közös történet fonalát az ötvenes éveiben is fiatalos lendülettel közlekedő Horváth Árpád. Amit felidéz, abból a kora 50-es évek agrárpolitikájának tipikus mozzanatai tárulnak fel: padlássöprés, erőszakos téeszbe kényszerítés, csalódás és bizalomvesztés. A későbbi évtizedekben aztán, a Pálhalmai Agrospeciálnál folyó juhtenyésztés mégis magával ragadta a mai családfőt, aki hosszútávra kibérelte és a mai napig  üzemelteti a gazdaság juh ágazatát. Ehhez vásárolta első földjeit kárpótlással, hiszen a 90-es évekre már 1500 létszámos nyáj számára kellett biztosítani a területet. – Ha az idősek nem mondják is, tudtuk a saját bőrünkön, milyen zavarosak tudnak lenni a mezőgazdasági viszonyok, és különösen ilyen volt a 90-es évek első fele. Hol túl sok állat volt, és vágni kellett őket, hol meg túl kevés… Volt szárító, de föld nem, vagy fordítva; hol jól jövedelmezett az állattartás, hol meg rossz időszakokat kellett „átkoplalni” – vezet a sűrűjébe Árpád.

Aztán máris rátér arra, miben is áll a „perkátai csoda”.

A magyar vágyálom itt valóság

A Fejér megyei Nagyközségben ugyanis nemcsak Horváthék, de a többi gazda is megelégelte a bizonytalanságot. Bár az általában hozzá nem értő politikának akkor (és most) sem mindig tetszettek az önálló kezdeményezések, különösen nem az összefogások, itt úgy határoztak: összefognak, közös erővel próbálják meg helyreállítani mindazt, ami a szövetkezeti rendszerben előnyt nyújtott.

Ennek a nagy integrációnak a szíve-lelke a Forrás Szövetkezet lett. Ma 4000 hektáron fogja össze az árutermeléstől az eszközvásárláson át az értékesítést, a technológiát, a szolgáltatást – egyszóval mindent, ami a közös sikerhez kell. És persze ettől még senkinek sem kötelező semmi: mindenki azt és annyit vállal, amit és amennyit tud és akar. Van köztünk 5-6 hektáros gazda, és van, aki 1200 hektárral vagy egy 800 hektáros részvénytársasággal vesz részt az integrációban – mondja Árpád, hozzátéve az együttműködés mellett szóló, egyik döntő érvet: mindenki pontosan tudja, hogy ezzel nagyobb egységes árualapot és ennek révén jobb árakat tud elérni.

Mindez persze máris kérdés után kiált: hogyan lehet a folyton marakodó-különcködő magyarok közt ilyen sikeresen vinni egy kooperációt…?! – Huszonnégy éve életképes a szövetkezet. Van persze néha „tányércsörrenés”, de a végén minden esetben konstruktív egyeztetéssel alakítjuk ki a döntéseinket, és egy irányba húzunk. Egyszer például két erőgéptípusról ment a vita, hiszen az üzemeltetés is közös, és abban is megegyeztünk. Hogy mégis mi a titka a megegyezésnek? Az hogy, sokszor egymást segítjük át a nehézségeken, nehéz pontokon, és beláttuk, hogy néha el kell fogadni, hogy alárendeljük az önérdeket a többségi-közösségi érdeknek! – vonja rövidre a „Mohács óta” megfontolásra váró érveket Horváth Árpád.

Forrás, meghasonlás és szentírás

A Forrás Szövetkezet integrációjában egyébként jellemzően az alapvető szántóföldi kultúrák vannak jelen: 50%-ban kukorica, 20-20%-ban kalászos és napraforgó, illetve még a repce. A terményeket általában nem teljes szerződés keretében értékesítik, egyébként pedig azt tapasztalják, hogy a felvásárlók mind korrektebbek. – Végre talán tényleg ott tartunk, hogy csak a korrektek maradtak: akik csúsztak a fizetéssel, vagy nem jól, netán nem tisztán bántak az ígéretekkel, azok elmaradoztak a piacról – tapasztalja Árpád.

Horváthék egyébként maguk is jelentős, mintegy 1000 hektárral vannak jelen a Forrás-integrációban. A perkátai gazdák, idén 6 ezer tonna, jó minőségű étkezési búzát arattak (7-7,6-os hektárátlaggal), amit „mindenki szeret: a szövetkezők és a felvásárlók is”, a 35-ös sikér- és a majd’ 15-ös fehérjetartalom mellett. Igaz, meg is adták neki azt az inputot, amit igényesen megkövetelt: vetés előtt a magágyba 200 kiló MAP és 200 kiló kálium került a 220 kiló vetőmag alá, hogy aztán tavasszal többszöri – ahogy itt mondják – „etetgetéssel” még 500 kiló, 28%-os műtrágya. A gomba elleni védelem, háromszori kezeléssel történt, az elengedhetetlen lombtrágya mellett, és végül híre is ment a térségben az itteni búzának.

Egyetlen ponton szeplős a perkátai gyakorlat: a szárkezelésben. Az integráció jellemzően renden értékesíti a szalmát, mert – mint érvelnek – olyan bevételt jelent ez, amit egyelőre nem tudnak honnan pótolni a gazdálkodásból. – Van ebben némi meghasonlás, mert mi magunk is tudjuk, hogy a jövő a maradványok földön hagyása, beforgatása, baktériumos lebontása lesz itt is. Az AKG-val, a zöldítés „újkori szentírásával” már erősödik is a szemléletváltás, de ma még sokan fenntartással kezelik ezt a témát – tárja szét a kezét Horváth Árpád.

Arcok, képek.

Horváth Árpád a családi vállalkozás első embere, felesége a könyvelés és az adminisztráció vezetője. Az ifjabb Horváth Árpád agrármérnökként a családi együttműködésben a növénytermesztésért, a pályázati ügyekért felelős, míg élettársa a könyvelésben és az adminisztrációban vesz részt. Milán, állattenyésztő mérnökként a család állattartási ágazatáért felel. Ennek az ágazatnak közismerten nagyobb a kitettsége, mint a növénytermesztésé, „amiben benne van a vágóhidak bizonytalansága, a támogatások nagyságrendje, a szomszédos országok rapszodikus termelése és a rejtélyes módon hazánkba érkező olcsó termékek”. Ám Milán örömmel közli, hogy e téren partnereik ugyanolyan régről valók, mint a növénytermesztésben.

A késő 20-as éveikben járó két Horváth-fiú egyébként a legtöbb szabadidejét fogathajtással tölti, nem csak hobbiszinten, hanem versenyzőkként is: idén például a Magyar Nemzeti Bajnokság Maraton hajtásában a III. és összetett X. helyezést szerezték meg.

A perkátai gazdákat a földrajz is tolja

Miután Perkáta földrajzi fekvése igen kedvező a kukoricatermesztésnek, a kultúra felén itt ez a növény érik minden évben. A szabadegyházi keményítő- és izocukorgyár 6, a dunaföldvári bioetanolgyár 30, az adonyi Duna-kikötő pedig 10 kilométerre van csak, és a régióban szép számban felújított utakon mindhárom jól, gyorsan megközelíthető. – A kukoricánk kombájn alól, nedvesen egyenesen megy be a gyárba! – mondja az idősebbik Árpád. Idén az integrációban a tengeriből 20 ezer tonnát takarítottak be, Horváthék földjein bruttó 13-13,5-es hektárátlaggal, amiben szintén szerepe volt a kellő inputanyag-ellátáson túl a jó technológiának is. Ilyen már csak azért is kialakult náluk, mert hosszú évek óta visszatérően végeznek fajta- és technológiai kísérleteket.

Kipróbálunk vetőmagfajtákat, földművelési megoldásokat szántással vagy anélkül. Ez utóbbi például szépen beválik, és ahol sok a szár, ott használunk baktériumokat. Úgy gondolom, valahol a két metódus között van az igazság – fejti ki Horváth Árpád.

Hasonló a helyzet a repcénél. Az itt 100 hektáron termelt olajnövény hektáronkénti átlaga elérte az 5,2 tonnás nagyságrendet, és ehhez az eredményhez 200 kiló kálit, 200 kiló MAP-ot használtak fel, míg tavasszal 3 ütemben 450 kiló nitrosolt juttattak ki a kellően átmelegedett lombokra.

Filozófia és csiszolt mesterségvallomás

A Horváth-család kezdetben – azaz 1975-ben – 100 juhból álló állatállománya fokozatosan érte el a jelenlegi 1500 példányos szintet, igaz, a 90-es években volt, hogy 6000 állatot neveltek. – Akkor érte csak meg igazán! – mondják, a kizárólag olasz piacokra szállító családtagok. Egybehangzó emlékezetük szerint persze a növekedésben az is szerepet játszott, hogy akkoriban 2-3, ma viszont 8-10 ezer forint az a táp, amivel a 15 - 20 ezer forintért eladható, 20-25 kilós bárányokat lehet értékesíteni…

Ugyanakkor a kapcsolat erős és bizalmi alapokon nyugszik. – Egy olasz partnerünk van, és az elmúlt évek többször is igazolták, hogy hosszú távon megéri, ha a rövid távú előnyöket nem vetsz oda az aktuális haszonért. Van, hogy szezon közben beesik egy jobb ár, egy ígérkezőbb vevő, de mi nemcsak megbecsüljük a régi partnereinket, hanem ki is tartunk mellettük. A Dunaföldvári malommal vagy például a mindig precíz Fertiliával is 25 éve jó a kapcsolatunk. A mezőgazdaságban még működik a tenyérbe csapó, az egymás szemébe néző és ígéreten alapuló üzleti kapcsolat! – hangoztatja Horváth Árpád.

Így él, dolgozik és gondolkozik Perkátán, a Peking utcában a Horváth-család, amely két dologra is büszke még. Egyrészt arra a kapcsolatra, ami az ázsiai óriásállamhoz még a rendszerváltás előttről fűzi a perkátai gazdákat, valamint a kulturális kapcsolatra, mely testvértelepülés szintjére emelkedett az egykori Kínai testvérgazdaság Huaxiang városával, amit megbecsül mindkét fél: a cserekapcsolatok, valamint kulturális együttműködés övezi ezt a testvértelepülési kapcsolatot.– tudjuk meg Horváth Árpádtól.

A gazdának agrár-ars poeticája sem kevésbé szofisztikált. – Éld a mindennapjaidat a legnagyobb alázattal a mezőgazdasággal szemben! A mezőgazdaságban nem a forintot kell keresni, hanem a napi feladatot, és az majd meghozza a forintot. Ma már nem elég jól termelni, fontos az üzleti partnereink megválasztása, hogy haza tudjuk hozni a termékeink ellenértékét. Olvasni kell a növényből és a környezet jeleiből, rá kell szagolni a földre, a növényre, mert önmagában a meteorológia, a gépek technikai tudása nem elég. Olvasni kell emellett a piacok jeleiből is, és át kell tudni vészelni a hullámvölgyeket: aki nem tud veszíteni, az nyerni sem fog tudni. A földművelés öröme, az állattenyésztés élménye viszont megfizethetetlen, és ez az, amit csak az érthet meg, aki nap mint nap benne él.

Kohout Zoltán