A komplex mikrobiológiai készítmények szerepe az állattartásban

Borítókép
A komplex mikrobiológiai készítmények szerepe az állattartásban

A növénytermesztésben már bizonyítottak a komplex, széles spektrumú, aktivált mikrobiológiai készítmények. Ezek nemcsak a biogazdálkodás segítői: mára a hagyományos vagy integrált termesztőknél is bizonyítottak. Rendszeresen alkalmazva talajoltásra, magágy- és állománykezelésre; a csökkentett műtrágya-, tápoldat- és növényvédőszer-felhasználás ellenére is fokozódik a termésmennyiség és javul minőség. A talajszerkezet átalakulása miatt (aktív morzsalékos talaj) pedig 20-30%-os művelési költség csökkenés realizálódik.

Az állattartás állandó problémája az erős szagú ürülék. A felszabaduló ammónia és egyéb rothadásból képződő gázok terhelik, károsítják az állati légutakat, nem kívánatos, esetenként patogén mikrobák szaporodnak el, stresszhelyzetek alakulnak ki: gyengül az állatok immunrendszere, gyakoribb gyógyszeres kezelés szükséges. A kezeletlen trágya gyenge tápértékű az ammónia és egyéb gázok távozása miatt, ezért további hasznosításuk nem gazdaságos.

A komplex, széles spektrumú, aktivált mikrobiológiai készítmények megfelelő alkalmazásával lekötődik a nitrogén, a szaghatás jelentős mértékben csökken, megszűnnek a rothadó-lebomló folyamatok, ehelyett az építő fermentációk kerülnek túlsúlyba, kiszorítva a nem kívánatos, esetenként patogén mikroorganizmusokat. Csökken a légutak terhelése, megszűnnek a stresszhelyzetek. A gyógyszerfelhasználás mérsékelhető, erősödik az állatok immunrendszere, nő az étvágyuk, és fokozódik a takarmány hasznosulása. Az egészséges állatállomány mellett nem mellékesen magas tápanyagértékű és gyenge szagintenzitású, biológiailag irányított értékes trágyát, hígtrágyát kapunk, amelynek felhasználása elősegíti a növénytermesztés gazdaságosságát.

Az állattartás környezetterhelése

Az állattartási technológiák alkalmazása során a telepen keletkező szennyező anyagok nagymértékben terhelhetik, károsíthatják a környezetet. Legnagyobb mennyiségben szilárd vagy hígtrágya jelentkezik, de egyes állatfajok vagy hasznosítások esetén a szennyvíz mennyisége is átlagon felüli lehet.

A feletetett takarmány állatfajonként eltérő módon hasznosul, de általában megállapítható, hogy nagy része visszakerül a természetbe. Takarmány-kihasználási kísérletek igazolták, hogy a takarmány szárazanyag-tartalmának fele, ásványianyag-tartalmának pedig akár 70-80%-a kiürülhet. A naponta ürített szilárd és híg ürülék súlya állatfajonként eltérő, nagytestű állatoknál meghaladhatja a 20-30 kg-ot. Különösen a nagyobb testű állatoknál nagy mennyiségű trágya keletkezik. Egy tejelő tehén évi 10 tonnát is meghaladó szervestrágya-mennyisége jelzi azt a volument, amelynek szakszerű kezeléséről, kijuttatásáról és elhelyezéséről gondoskodni kell (Béri, 2011). A környezet terhelése szempontjából nem mindegy, hogy a tárgya és a vizelet nedvességtartalmának felszívásához milyen alomanyagot használunk. Az általánosan használt vagy a ritkábban előforduló alomanyagok felszívóképessége között és szervesanyag-, valamint ásványianyag-tartalma között eltérések lehetnek.

Az ökológiai állattartás követelményei

Az ökológiai gazdálkodás filozófiája az állattartásban is megnyilvánul. Az állattartó nem avatkozik be radikálisan a természetes életfolyamatokba, igyekszik azzal együttműködni. Az ökológiai állattartásban a helyi környezeti tényezők nagy jelentőséggel bírnak. A vásárolt takarmány mennyiségének csökkentése, az életfenntartáson felüli takarmányadag csökkentett mennyisége, az alkalmazható állatorvosi kezelések korlátozása, a legeltetés, a külterjes tartástechnológia és a többi limitáló intézkedés alkalmazkodó fajtákat és ezzel együtt más tenyésztési eljárásokat követel meg (Rahmann, 2006). Az ökológiai állattartásban általános alapelv, hogy az állattartás termőföldhöz kapcsolódó tevékenység. Az állatok számára biztosítani kell természetes etológiai igényeik kielégítését, a szabadban való mozgás lehetőségét, ezért az állatok kötött tartása tilos. Az állomány létszámának kialakításakor számításba kell venni a lehetséges takarmánytermő-területek nagyságát, vagyis a gazdaság állateltartó képességét. További fontos szempont, hogy az ökogazdaságban tartott állatok által termelt trágya mennyisége egyensúlyban legyen a képződő trágya elhelyezésére alkalmas termőterület nagyságával. A fajták kiválasztásakor előnyben kell részesíteni a helyi, őshonos fajtákat. Figyelembe kell venni az egyes fajták alkalmazkodóképességét, vitalitását, a betegségekkel szembeni ellenálló-képességét. Ahhoz, hogy az állat átállása elkezdődhessen, a takarmányozás előírásait is be kell tartani, vagyis a takarmánytermő-területeket is át kell állítani, amelynek időtartalma növényi kultúrától függően 2,5-3 év lehet. Az állatok takarmányozása során a maximális hozam elérése helyett a minőségi szemlélet érvényesül. Az állatok kényszertakarmányozása tilos. Az állatokat ökológiai gazdálkodásból származó takarmánnyal kell etetni, a kérődzők takarmányozását pedig a legelők maximális kihasználására kell alapozni. Az állategészségügy, a betegség-megelőzés alapja a megfelelő ellenálló-képességű fajta kiválasztása, az állatfaj igényeit kielégítő állattartási gyakorlat, jó minőségű takarmány etetése, az optimális állatsűrűség betartása, és a rendszeres mozgatás, legeltetés. Állatorvosi beavatkozás során a különböző homeopátiás (pl. növényi, állati vagy ásványi anyagok) és fitoterápiás (növényi kivonatok) készítményeket előnyben kell részesíteni.

A szervestrágya nemcsak tápanyag

Az ökológiai gazdálkodás egyik alapelve, hogy a növénytermesztés és az állattartás egyszerre legyen jelen egy gazdasági egységben, ezzel részben biztosítva a zárt anyagkörforgást, hiszen az állatok takarmányát saját területen kell megtermelni, és az állattartásból származó trágya visszaforgatható a talajba a termékenység fenntartása érdekében. Ez az alapelv a gyakorlatban azonban általában nem valósul meg. Az ökológiai gazdaságokban a talaj termelékenységének a fenntartását nehezíti, hogy jelenleg nincs elegendő mennyiségű ökotrágya.

A helyzetet tovább rontja, hogy az extenzív tartású állatállományból származó trágya mennyisége is csekély, a beszerzési lehetőségek nagyon beszűkültek, nem mindenhol lehet hozzájutni, vagy ha beszerezhető is, annak költsége nem hatnak ösztönzőleg a felhasználására.

Mindezek alapján kijelenthető, hogy az ökológiai területek és állatállományok méreteinek növekedésével egyre inkább kiemelkedő jelentőséggel bír az ökológiai gazdálkodásban a tápanyag-utánpótlásra elsődlegesen felhasználható istállótrágya (akár öko, vagy extenzív állattartásból származó) megfelelő kezelésének és felhasználásának megoldása, az egyéb szerves anyag visszapótlási lehetőségek kihasználása mellett (komposzt, zöldtrágya, növényi maradványok, pillangósok).

A jelenlegi trágyakezelési gyakorlat nagy általánosságban a kitárolt istállótrágya egyszerű lerakásából áll. A trágya ilyen állapotában nagymértékben veszít hasznos tápanyag – elsősorban nitrogén – mennyiségéből, az erjedési veszteségek igen jelentősek, hiszen a trágyaerjesztés nem irányítható, valamint a magas hőmérséklet kialakulását gátló anaerob körülmények megakadályozzák, illetve jelentős mértékben csökkentik annak a lehetőségét, hogy a gyommagvak elveszítsék a kezelés során a csírázóképességüket.

Az istállótrágya kezelését részben üzemi, részben biológiai okok indokolják. Az érlelés célja, hogy a friss istállótrágyára jellemző, igen tág C:N-arány (40-50:1) szűkebbé váljon (20-30:1), továbbá a trágya szerves anyagai minél nagyobb mértékben humifikálódjanak. További cél, hogy a szalma elkorhadjon, és a trágya porhanyós anyaggá alakulva egyenletesen elteregethető legyen, valamint a kezelés során sterilizálódjon például a patogén károsítóktól, gyomoktól.

A szakszerűen kezelt trágyában az erjedési veszteség 100 nap után 25% körül ingadozik, az elhanyagoltan kezelt trágyában ellenben 50%-ot is kitehet. A szakszerű, gondos kezeléssel és erjesztéssel tehát az istállótrágya értéke jelentősen növelhető.

Magyar Nikolett
Zöld Tünde
növényorvos MsC

 

Tartalom közti banner a cikk végére
no