Lipp Adrienn útja a falutól a New York Times címlapjára

Út a szerény körülményektől a jóléten át a jószívűségig – portré Lipp Adriennről, s ezúttal nem (csak) vadászatról

Az egyénnek áldás, a közösségnek pedig ajándék, amikor valaki abban találja meg az élete útját, hogy ad. De vajon megszokott-e az, hogy egy rendkívül jómódú világmárka-nagykövet, író és médiaszereplő, a sportkocsik, a lovaglás és az exkluzív vadászatok nemzetközileg is ismert szerelmese egy kis dél-bakonyi faluban lel rá az önzetlen, elégedett életre? A választ erre – és a ritka sokszínűségre Lipp Adrienntől várjuk portrénkban.

 

 

Színes táj, színes élet

Idillikus őszben, ezerféle színben pompázó erdők közt utaztunk Úrkútra november elején. A kétezer fős kis községben lakik családjával Lipp Adrienn, akiről általában azt tartják (és a róla látható képek kétségkívül ezt tükrözik), hogy annyiféle arca, színe, érdeklődési köre és aktivitása van, mint a természetnek. Minket ezúttal elsősorban az ember érdekel – aki érkezésünkkor egyébként a hírnevét cáfoló közvetlen egyszerűséggel fogad, és nyit ajtót a csinos, új vadászházban. Aznap éppen újabb rendezvényt szervez: sportautó-találkozót a faluban, jótékonysági céllal.

– Az idén ez a sokadik programunk, tavaly több száz gyereket láttunk vendégül itt, hátrányos helyzetű családoktól, állami intézeti gondozásúakat – kezdi máris sorolni Adrienn. A falu szélén lévő kis farmjuk éppen alkalmas is erre, hiszen dámszarvasok, lovak, kecskék, kacsák, libák, nyúl, kutyus és egy jámbor vaddisznó is várja a gyerekeket.

– De honnan jut minderre energiád? Vadászol, vadászkönyvet írsz, és szakmai szervezetekben vállalsz szerepet, nemzetközi márkákkal vagy kapcsolatban, „közben” két fiút nevelsz a férjeddel…

– Csakis a jó családi háttérrel lehet ezt csinálni – mondja Adrienn. – És úgy, hogy tudják, ennek látom értelmét, ez az én utam: hogy örömet, élményt, jót és jó példát adjak másoknak. Szeretném, hogy a fiaink is abban nőjenek fel, hogy ezt a példát látják. Úgy hiszem, meg is érinti őket, mert ahogyan a gazdaságunk életében részt vesznek, amilyen az élethez, a fogyasztáshoz kapcsolódó felfogásuk, valamint a viszonyulásuk a többi emberhez, abból úgy érzem, sikerült ezt átadni; – hogy törődünk a körülöttünk élőkkel.

 

Családi vadászat Afrikában

 

Visszaadni a kapott jóból

– Tudatában vagy, honnan fakad benned ez a közösségi elköteleződés?

– Azt hiszem, onnan, hogy én legbelül ugyanaz az egyszerű úrkúti lány maradtam, aki egykor voltam. Ma nyilván nem látszik ez, de gyerekkoromban kifejezetten egyszerű, de akár mondhatom: szerény körülmények közt éltem. Sokáig vágyakoztam szép, új ruhákra. Úgyhogy ma talán azért is szeretek öltözni. De a legtöbb ruhámat egy idő után mindig elajándékozom – olyankor van, hogy több száz ruhát osztunk szét a környék- és falubeliek között. Szóval, vissza akarom adni azt a sok-sok jót, amit az életem során eddig is kaptam.

– Kiktől kaptad a sok jót?

– Elsősorban persze a családomtól, édesanyámtól, édesapámtól és a férjemtől. Azt, hogy ilyen jól alakult az életem, sokban nekik köszönhetem.

– Biztos unod már, de megkerülhetetlen ez a kissé korlátolt, szexista kérdés: hogyan jön elő egy szépségkirálynőből a vadászó asszony?

– Úgy, hogy István, a férjem (Farkas István úrkúti vállalkozó korábban bányát üzemeltetett, most a családi gazdaságot vezeti – a szerk.) mellett végképp ki tudott bontakozni mindaz, ami családilag és gyerekként is körülvett. A dédnagyapám Zichy gróf fővadásza volt, édesapám lövészbajnok, én pedig fiatalon, a bölcsészkar német szakán tanult németet használva segítettem a Bakonyba érkező vadászoknak tolmácsolni. Aztán István révén már nemcsak a lovaglás, hanem a vadászat is az életem része lett. De nemcsak a vad elejtése, hanem a vadállomány gondozása, etetése és minden, ami hozzátartozik: az etető- és lesépítés, a cserkelőút-tisztítás is.

– Volt egy pillanat, amikor el kellett döntened, hogy a versenyszféra vagy a vidéki, erdő- és mezőgazdasági élet mellett maradsz?

– Egy ideig dolgoztam egy multicégnél, a fővárosban. Nagyon sok szépet éltem meg, és hasznosat tanultam, de idővel éreztem, hogy ez nem nekem való. A fejfájás, a teljesítménykényszer, az idegeskedés, a levegőtlen iroda… És amikor jött az első fiunk, azt akartam, hogy itt nőjön fel: a faluban, az erdő, a mező, az állatok közelségében. Mindkét fiunk így is él: fogják reggel a hátizsákjukat, benne fejsze, bicska, némi elemózsia, aztán fel a motorra – és van, hogy estig nem is látjuk őket: egész nap a pagonyban cserkelnek.

A gazdaság. A Farkas-birtokon 300 hektáron folyik elsősorban takarmánynövény-céllal szántóföldi növénytermesztés és 100 hektáron legelőtartás. A búza, árpa és zab mellett szálastakarmány, lucerna érik, amit 44 húshasznú anyatehén és a 34 darabos szaporulatuk, valamint a charolais bika, a lovak és a mangalicák esznek fel.

 

Szeretném átadni a jövő nemzedékének az erdőben lovaglás élményét (Fotók: Ürmös)

 

Közösségében érte a legszebb pillanat

– Nem is hiányzik a „nagyvilági” élet, minden nap alkalmi ruhában…?

– Azért az életemben megvan az is. Sőt, kifejezetten szeretem, hogy akár egy nap alatt is előfordul, hogy délelőtt magas sarkú „szép cipőben” megyek, intézek, dolgozom, aztán délután már csupa sár a gumicsizmám. A „csillogás” is megvan, meg a természetközeli életnek ez a csodálatos nyugalma is.

– Az is elég pikáns, ahogy a ház előtt parkoló Ferrari mellé odaképzelem, ahogy disznóvágásra érkeznek a barátaitok.

– Sőt, ma éppen sportautó-találkozót szerveztünk egy kis hétvégi látványosság kedvéért a helybéli és környéki fiataloknak, érdeklődőknek. Kipróbálhatják, hallhatnak a motorok műszaki részleteiről, kicsit tanulnak, kicsit szórakoznak, próbakörökre is elviszem a gyerekeket.

– Tudjuk, milyen a világ „másik fele”: sose fordítják ki mindezt a kéretlen idegenek? Sose kaptok kritikát az életmódotok, a jólét miatt?

– A vadászat miatt megküzdöttem az állatvédők szélsőséges csoportjával, de azóta boldogan látom még a közösségi oldalakon is, hogy mennyi pozitív tartalmú hozzászólás érkezik! Szerintem azért nincs kritika, mert igazából nincs is miért. Mi adunk, adni szeretünk abból, amink van. Előfordult, hogy – nem tévedés! – több ezer ruhát, cipőt, csizmát, táskát osztottam szét, miután meghirdettem, hogy jöjjenek el a házunkhoz. Itt lehetett próbálni is. Mondjuk, akkor megkértük a polgárőröket, hogy legyenek itt – de nem magunk miatt, hanem hogy nehogy véletlenül vita legyen a vendégek közt. Persze semmi gond sem lett. Aztán volt, hogy én vittem ki a házakhoz a csomagokat valakiknek, akik nem tudtak eljönni. Úgy érzem, én ezzel találtam meg az utam: hogy jót adjak másoknak.

– Annyi minden történt veled: kiskorodban énekeltél, fiatalon szépségkirálynő voltál, tévéműsorokban szerepelsz, és ezeket készítesz, Agrárvilágszépe-fővédnök vagy, rendezvényeken konferálsz, vadászszervezet alelnöki szerep mellett még világmárka-nagykövet vagy, vadászol, és jótékonysági akciókat szervezel. Mégis, ha egy kockát kellene kiválasztanod az életed eddigi filmjéből, mint legjobbat, mi lenne az?

– Tényleg nehéz kérdés, mégis tudom a választ. Az eddigi legszebb pillanat az önéletrajzi könyvem (Diana nyeregben – melynek teljes bevételét gyerekeknek ajánlottam fel) bemutatója itt, az úrkúti Közösségi Ház könyvtárában. Mondtam neked, hogy én belül nem változtam, ugyanaz a falusi lány vagyok, aki egykor… És azt látni, hogy elkészült a könyvem, benne fotókon mindaz, amit addig megvalósítottam, és ott van velem a családom, a rokonaim, a helybéli barátaink, ismerőseink… akik olyan sokan jöttek, hogy szinte be sem fértünk az épületbe, és látom, hogy ők is velem örülnek – látod, erről ma is meghatottsággal tudok csak beszélni.

 

A vadászat az életem része lett, de nemcsak a vad elejtése, hanem a gondozás, etetés, az etető- és lesépítés, cserkelőút-tisztítás is

 

Tűsarkú gumicsizma –ami csak majdnem vicc

– És a vadászatok?

– Hát, igen, ha lehetne „második legjobbat” választani, akkor az a valódi afrikai családi vadászatról szól. Nem kényelmes hotelekből indulva, távolról, autóról lőni valamit. Hanem csúszni-mászni a tüskés bozótban, napokig izzadni, tűrni az éhséget – az valami! Nagyon boldogok voltunk Istvánnal, hogy a fiaink is jól lőttek, néha azt ettük, amit elejtettünk. A legemlékezetesebb élményem egyben az egyik legveszélyesebb is: a Kwango folyóban elejtett víziló. Azzal kezdődött, hogy nekitámadt a csónakunknak, beborított minket a vízinövényekkel sűrűn benőtt, a parton krokodiloktól övezett vízbe. Végül elejtettem.

– Most, hogy a fiaid vadászatát is említed, jutnak eszembe a mitológiai párhuzamok, amik alapján a római Diana a görög Artemisz révén lett a vadászat, a vadon úrnője és a nők, gyerekek egyik nagy védelmezője, segítője. Ugyanakkor van benned egy Pallas Athéné-minőség is, ő ugyanis a gyerekek, fiatalok nagy nevelője volt. Mindez ugyanúgy keveredik benned, mint a jólét és az egyszerűség, a birtoklás és az adás motívumai.

– Igen, néha viccesen szoktuk is mondani, hogy nekem leginkább egy tűsarkú gumicsizma kellene… Szükségem van a változatosságra ugyanúgy, ahogy természetesen nagyon fontos a fiaimmal való szoros, jó viszony. És nekik persze nem egy Barbie-baba anya kell. Az is tény, hogy ezzel együtt sem vagyok egy régi vágású anya. Örülök, hogy ilyen stramm, életrevaló fiúk. És nemcsak szorgalmasak, hanem a szemléletük is olyan, hogy nem zavarja meg az egészséges világlátásukat az anyagi helyzetünk. Nem követelőzőek, tudnak elégedettek lenni, és örülni egyszerű dolgoknak. Úgy érzem, át tudtuk nekik adni azt, amin mi is átmentünk: hogy nem mindig jó „beleülni a készbe”. Ha kell, bálát hordanak traktoron. Vagy szólnak, hogy Anya, ne vigyél Ferrarival iskolába!

– Mindenesetre az Athéné-karakter a jelek szerint a szegényebb sorsú gyerekekre is kiterjed, mintha olvastam volna valahol, hogy azt nyilatkoztad: megtanulhatják a sikert a te példádból.

– Igen, ezt nagyon fontosnak érzem! Én mindig mondom az állami gondozott és hátrányos helyzetű gyerekeknek, fiataloknak, akiket itt megvendégelünk, hogy én is éltem szerény körülmények között, és lám, lehet előrébb jutni, hinni kell töretlenül, és menni előre. Különben sosem engedem el a kezüket, mikor elmennek tőlünk, lelkükre kötöm, hogy engem bármikor hívhatnak, ha tudok segíteni.

 

Az önéletrajzi kötet

 

Szimbiózisban

– Azt azért még meséld el, hogy került ez az úrkúti lány a New York Times címlapjára!

– Látod, az is egy jótékonysági akció eredménye. A Safari Club magyarországi tagozatának alelnökeként Las Vegasban találkoztam J. Alain Smith világhírű vadász- és bestselleríróval, aki beleírt a könyvébe, és amerikai filmet is forgattunk. Vele találtuk ki, hogy a könyvből és a filmből származó jogdíjbevételeket teljes egészében veszélyeztetett vadfajok megmentésére illetve fiatalok sorsának javítására, taníttatására adományozzuk. Így történt. De itt is hangsúlyozom, hogy én a környékbeli iskolákban ugyanúgy folytatom ezt a küldetést, mint egy világlap címoldalán – itt is fontos! A tanári diplomám, újságíró és műsorvezető végzettségem révén tévéműsorokban is megjelenítem a vadászat, a természet világát, itt, a mi farmunkon is hozzáférhető ez a világ, és az iskolákba is elviszem az állat- és természetismeret, a természetközeli életmód szépségeinek, értékeinek az üzenetét.

– A vadászházatokban osztrák gróftól hollywoodi színészeken át svájci ingatlanmágnásig sokféle ember megfordul. Hogyan viseli a falu a vadászidény forgalmát?

– Nektek is, ha végeztünk az interjúval, a helyi pizzériától fogok ebédet rendelni. Hát így! Nekem megnyugtató, hogy tudom: a vendégeinket a megbízható helybéli étterembe vagy éppen fodrászhoz vihetem el. Vagy éppen a helyi autószerelőhöz, virágboltba. Nekik pedig jó, mert folyamatosan olyan bevételhez jutnak, amit magukra, fejlesztésre fordíthatnak. Mi itt születtünk, itt élünk, ezerféle szállal vagyunk szimbiózisban a faluval, a környékkel. Természetes, hogy amit csak lehet, egymás között viszünk végbe.

 

Kohout Zoltán