A humusz a talaj egyik legfontosabb és legösszetettebb alkotórésze, melynek képződése szervesanyagok átalakulásán keresztül történik. Nem egyetlen vegyület, hanem szerves molekulák sokféleségéből álló komplex elegy, amely szinte kizárólagosan a talajban fordul elő. Ezek az anyagok olyan szerves maradványokból alakulnak ki, amelyek már végigmentek a humifikáció folyamatán — ehhez pedig elengedhetetlen a talajmikrobák aktív tevékenysége. A humusz nemcsak a talaj termőképességének fenntartásában játszik kulcsszerepet, hanem kiemelkedik vízmegtartó és szerkezetjavító tulajdonsága is.
A humusz a Föld termőköpenye
A humusz szó latin eredetű, jelentése: talaj, földfelszín. A talaj a Föld legkülső szilárd rétegének mállása következtében, az élő szervezetek közreműködésével jön létre, klimatikus viszonyoktól függően. Sajátos élővilága az edafon, melyet baktériumok, algák, gombák és különböző állatok alkotnak. A talajkészleteket az erózió csökkenti, a mállás növeli. Ezeket a folyamatokat döntően befolyásolja a csapadék, a hőmérséklet, a domborzat és az élővilág. A talajképződésben jelentős szerepe van az elpusztult szerves anyag lebomlásának is. Amikor a talajok mállottsága lehetővé teszi, hogy bennük mikroorganizmusok és növények telepedjenek meg, akkor a talajba került elpusztult szerves anyagok egy része humusszá alakul.
A talaj legfontosabb alkotói a kolloidális méretű, vízburokkal körülvett agyagásványok és humuszanyagok. A tápanyagfelvétel alapvetően a talaj szilárd alkotórészeinek, a talajoldatnak, a talajban lévő mikroorganizmusoknak és a növények gyökérfelszínének kölcsönhatása eredményeként megy végbe. A humusz ellenálló, nehezen bomló, vízben csak meghatározott körülmények között oldódó vegyületek összessége. A felhalmozódása nagyobb mennyiségben csak ritkán játszódik le. A lebomlása lassú folyamat, végtermékei az egyszerű vegyületek. Ez a lassú bomlás teszi lehetővé, hogy a humusz hosszú időn át tudjon tápanyagot, főleg nitrogént biztosítani a növényeknek. Mennyisége pedig elsődlegesen meghatározza a talaj legfontosabb tulajdonságát: a termékenységet!
A növénytermesztésben a tápanyag-utánpótlás alaptétele, hogy a betakarítással elszállított terméstápanyag-veszteség és a maradó holt szervesanyag-tömegben (biomassza) felhalmozott ásványi anyagok hogyan kerülnek vissza a talajba. Fontos, hogy légszáraz talajba ne juttassunk ki élő, aktív talajbaktériumokat, mivel ilyen körülmények között azok gyorsan elpusztulnak. A kijuttatást csak megfelelő mennyiségű csapadék vagy talajnedvesség megléte esetén célszerű elvégezni.
A szármaradványok irányított lebontása hozzájárul a talaj nitrogén-, foszfor-, kálium- és mikroelemhiányának pótlásához. Ez nemcsak a humuszképződést segíti elő, hanem a növények számára is biztosítja a folyamatos és kiegyensúlyozott tápelem- és tápanyagellátást.
Az aszály okozta csapadékveszteségek és kezelési lehetőségeik
Magyarországon évente – területi elhelyezkedéstől függően – 350–650 mm csapadék hullik, de ennek jelentős része nem marad meg a talajban, ezért a növények számára nem hasznosul. A fő vízveszteségi utak: szivárgás, elfolyás és párolgás. E három veszteség mindegyike ellen hatékony mikrobiológiai megoldások állnak rendelkezésünkre.
1. Szivárgási veszteség: A lehullott csapadék a gravitáció hatására átszivárog a talajon, különösen ott, ahol nincs elegendő humusz. A humusz az, ami visszatartja és megköti a vizet, és kizárólag szerves anyagokból képződik. Ennek elősegítésére használhatók a szárbontásra alkalmas baktériumkészítmények, amelyek elősegítik a humuszképződést.
2. Elfolyási veszteség: Lejtős területeken – különösen nagy intenzitású csapadék esetén – a víz lemossa a termőtalajt, ez az erózió jelensége. A probléma megelőzhető egy fonalasalga-készítménnyel, amely a talajfelszínt szőnyegszerűen átszővi. Vetés után, kelés előtt kijuttatva megakadályozza, hogy az esővíz lemosódjon, és így a talajfelszíni kéregképződést is csökkenti.
3. Párolgási veszteség: A nyári időszakban a kiszáradt talajból a víz a kapillárisokon keresztül elpárolog. A modern, biológiai megközelítés a fonalas algával történő kezelés, amely lezárja a felszínt, beengedi a vizet, de nem engedi kipárologni.
Aszály elleni technológiai kezelések
Az aszályos időszakokra való felkészülésben hatékony segítséget nyújtanak azok a mikrobiológiai készítmények, amelyek egymással összehangoltan működnek. Ide tartoznak a talajoltók, a szárbontók és a talajalga-készítmények, amelyek együttes alkalmazása komplex módon támogatja a talajéletet és a vízmegtartó képesség javítását.
A talajoltó baktériumkészítményekben olyan törzsek is megtalálhatók, amelyek ún. exopoliszacharidokat (EPS) termelnek. Ezek a nyálkaszerű anyagok kulcsszerepet játszanak a morzsalékos talajszerkezet kialakításában, az elporosodott, szerkezetromlott talajok regenerálásában. Az EPS nemcsak „ragasztóként” segíti az aggregátumok képződését, hanem jelentős mennyiségű vizet is képes megkötni.
A jó szerkezetű talaj hatékonyabban tárolja a nedvességet, így mérsékli az aszály okozta stresszhatást. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy a növényállomány akár 2–3 héttel tovább képes átvészelni a csapadékmentes időszakokat, ami kritikus előnyt jelenthet a vegetációs időszakban.
Ezek a kezelések nemcsak költséghatékonyabbak, de többletszolgáltatást is nyújtanak.
A termékek képesek:
• nitrogént gyűjteni a levegőből (akár 50–60 kg nitrogént/ha),
• bontani a szármaradványokat,
• humuszt képezni,
• növekedési hormonokat termelni (pl. a nitrogéngyűjtő baktériumok növekedési hormonokat termelnek),
• javítani a talajszerkezetet,
• feltárni a talajban lévő foszfort és káliumot,
• fokozni a stressz- és aszálytűrést,
• valamint AÖP-pontokat biztosítani.
