Mezőgazdaság kitettsége ma már nem külön „időjárási kellemetlenség”, hanem a 21. század tartós alapállapota: a hőhullámok, az aszály, a porviharok és a villámárvizek gyakorisága miatt a kiszámíthatatlanság „új normalitássá” válik – hangsúlyozta Magyar Talajvédelmi Baktérium -gyártók és -forgalmazók Szakmai Szövetsége által rendezett, Kincsünk a termőföld – 2025 című konferencián Sipos Katalin.
Hőhullám, porihar
A WWF Magyarország Alapítvány, igazgatója előadásában rámutatott: a szélsőségek gyorsan, szinte egy lépésben fordulnak át mérhető gazdasági kárrá – tavak apadása turisztikai veszteséggé, vízhiány energiabiztonsági kockázattá, aszály pedig közvetlen termelési és jövedelmi sokkká. A HungaroMet hosszú idősoros adatai alapján a hőhullámos napok száma országos átlagban a 21. század eleje óta trend szerint több mint 9 nappal emelkedett, ami jól mutatja, hogy a stresszterhelés nem kivétel, hanem egyre gyakoribb állapot.
Az előadás központi fogalma a „környezeti sérülékenység” volt: Sipos szerint nemcsak az számít, hogy milyen szélsőségek érkeznek, hanem az is, milyen állapotban van a táj „immunrendszere”. Példaként a 2023. március 11-i M1-es tömegkarambolt idézte fel, amely porviharban, gyorsan romló látási viszonyok között történt Herceghalom térségében. A logikája szerint a szél önmagában nem magyaráz mindent: a nagy, egybefüggő, fedetlen talajfelszínek és a szélfogó tájelemek (erdősávok, erdőfoltok, gyepek) hiánya együtt teremti meg azt a helyzetet, amikor a szél „anyaghoz jut”, és porvihart tud felépíteni.
Nem az esőmennyiség, az eloszlás aggasztó
Ezt a táji sérülékenységet országos léptékben is értelmezte, külön kiemelve, hogy a folyószabályozások és lecsapolások miatt a természetes árterek és vizes élőhelyek kiterjedése drasztikusan visszaszorult. WWF-adatok alapján a magyarországi folyók természetes árterei eredetileg az ország mai területének közel 23%-át, több mint 21 ezer km²-t érintettek, miközben a szabályozások nyomán a természetes árterek döntő része eltűnt. Sipos Katalin értelmezésében ez nemcsak biodiverzitás-veszteség, hanem funkcionális probléma is: a táj víztározó és vízutánpótlást segítő képessége csökken, ami később az öntözési és vízbiztonsági célokat is nehezíti.
A klímaváltozás „csapadék-oldalát” úgy jellemezte, hogy rövid távon nem feltétlenül a csapadék éves összege a kulcskérdés, hanem az eloszlás szélsőségesebbé válása: amikor esik, gyakrabban intenzív formában hullik, utána pedig hosszabb száraz periódusok következhetnek. Ezt a képet a HungaroMet csapadékindexei és értékelései is alátámasztják: a csapadék egyre inkább rövidebb idejű, heves eseményekben jelenik meg , miközben a száraz időszakok hossza is növekedett a 20. század eleje óta.
A rutin már nem segít, hanem fékez
A megoldást Sipos nem „egy technológiában” kereste, hanem tájhasználati irányváltásban: szerinte a „faltól falig művelés” logikája a 21. században egyre több helyen a termelés biztonságát ássa alá, mert elvonja a teret azoktól a tájelemektől, amelyek mérséklik a szélsőségek hatását (vízvisszatartó mélyfekvések, vizes élőhelyek, mezővédő erdősávok, eróziót csillapító fedettség). A cél nem az, hogy a klímahatás „eltűnjön”, hanem hogy a kár mértéke csökkenjen – vagyis ugyanaz a sokk ne 10-es, hanem 5–6-os erősségű veszteséget okozzon.
A talajok szerepét két okból emelte ki. Egyrészt a szénmegkötés miatt: a növényzet fotoszintézissel von ki CO₂-t a légkörből, és ennek tartós tárolásában a talaj szervesanyag-tartalma kulcsfontosságú. Másrészt a vízgazdálkodás miatt: jobb szerkezetű, több szerves anyagot tartalmazó talaj több vizet tud befogadni és visszatartani. A nemzetközi szakirodalomban és gyakorlati összefoglalókban gyakran idézett, óvatos becslés szerint minden 1% szervesanyag-növekedés a talajban akár 20 000 gallon/acre (~76 m³/acre, azaz ~187 m³/hektár) többlet víz tárolását is segítheti, bár a tényleges hatás talajtípus- és körülményfüggő.
Zárásként három társadalmi üzenetet fogalmazott meg. Elsőként: a régi, stabil klímára épített üzemi rutinokkal nem lehet már biztonságosan tervezni. Másodszor: a gazdálkodók nemcsak elszenvedői, hanem – a tájhasználati döntéseken keresztül – alakítói is a kockázatoknak. Végül, a víz- és tájléptékű alkalmazkodás nem működik izoláltan, ezért a gazdák közötti együttműködés szerinte elkerülhetetlen, ha valóban csökkenteni akarjuk a környezeti sérülékenységet.
Agrárágazat Tudástár: Porvihar-kockázat és táji sérülékenység – A porvihar-kockázat és a táji sérülékenység azt mutatja meg, hogy a fedetlen talajfelszínek, a szélfogó tájelemek hiánya és a vízvisszatartó képesség csökkenése miként erősíti fel a klímaváltozás hatásait, amikor a hőhullámok, az aszály és az intenzív csapadékok együttese gyorsan termelési és gazdasági kárrá alakul, ezért a mozaikos tájhasználat, a talajfedettség és a szervesanyag-visszapótlás kulcsszerepet játszik a mezőgazdasági kockázatok mérséklésében.
