Vannak betelepült fajok, amelyek „csak” megjelennek nálunk – és vannak olyanok is, amelyek megállíthatatlanul terjeszkednek. Az invazív (özön) fajok lényege éppen ez: nem őshonosként kerülnek be, majd elterjedési területük és állománya a megfelelő élőhelyeken folyamatosan nő.
Hogy ez miért fontos a mindennapokban is? Mert az invázió nem egyik napról a másikra történik: előbb a faj „megérkezik”, aztán létrejön egy életképes állomány, végül – sokszor észrevétlenül – gyors szétterjedés indul. Minél korábban ismerjük fel a jeleket, annál nagyobb az esélyünk, hogy a kár megelőzhető vagy legalább mérsékelhető. A védekezésben ezért az első lépcső mindig a megelőzés és a korai felismerés; ha már kialakult az „elözönlött” helyzet, akkor többféle (fizikai, biológiai és kémiai) beavatkozás kombinációja jöhet szóba. Összeállításunkban ezért fajismertető, „terepre vihető” szemlélettel mutatunk be invazív növényeket, majd állatokat: honnan jöttek, miben erősek, miért jelentenek kockázatot, és hol vannak a visszaszorítás reális kapaszkodói.
Invazív növények
Inváziós faj vagy özönfaj (invazív faj): olyan nem őshonos faj, amelynek elterjedési területe és populációmérete a számára megfelelő élőhelyeken az adott tér és időskálán monoton módon növekszik.
Őshonos faj: Az északi mérsékelt övben őshonosnak tekintjük azokat a fajokat, amelyek a jégkorszakot helyben átvészelték, vagy azt követően, az ember közvetlen vagy közvetett közreműködése nélkül telepedtek vissza. (Neolitikum előtt is előfordultak). Meghonosodott faj: egy tájegységben a faj meghonosodottnak tekinthető, ha van legalább egy olyan populációja, amely a populáción kívülről származó propagulumok rendszeres beáramlása nélkül is képes fennmaradni. Átalakító faj: olyan özönnövény, amelynek inváziója során a meghódított közösség vagy táj jellemző sajátosságait szerkezetét vagy működését jelentősen megváltoztatja.
Az inváziós folyamat három részből áll: 1, szétszóródás, új helyre kerül a faj (a propagulum érkezése); 2, kolonizáció (a legkisebb életképes populáció létrejötte); 3, szétterjedés (a populáció exponenciálisan növekszik). A védekezés szintjei: megelőzés; korai felismerés és beavatkozás; az elözönlött élőhelyek kezelése (fizikai, biológiai és kémiai). Magyarországon a 10 legelterjedtebb özönnövény faj: fehér akác (Robinia pseudoacacia), selyemkóró (Asclepias syriaca), mirigyes bálványfa (Ailanthus altissima), keskenylevelű ezüstfa (Elaeagnus angustifolia), magas aranyvessző (Solidago gigantea), gyalogakác (Amorpha fruticosa), zöld juhar (Acer negundo), kanadai aranyvessző (Solidago canadensis), amerikai kőris (Fraxinus pennsylvanica), nyugati ostorfa (Celtis occidentalis). A tíz fajból 8 származik Észak-Amerikából, míg kettő faj Ázsiából (mirigyes bálványfa, keskenylevelű ezüstfa). Összesen 7 darab fásszárú és 3 lágyszárú faj van az első 10-ben.
Fehér akác (Robinia pseudoacacia)
Rendszertan
A fehér akác a pillangósvirágúak (Fabaceae) családjába és a Robinia nemzetségbe tartozik. Ez a nemzetség mintegy 10 lombhullató fajt foglal magában. A Robinia fajok Észak-Amerika és Mexikó meleg, időszakosan száraz területein őshonosak. A fehér akác Észak-Amerika keleti, belső részein, főként az Appalache-hegység 150–1500 m közötti régiójában terjedt el. Főbb fajok: A fehér akác mellett a nemzetség fatermetű fajai a mirigyes akác (Robinia luxurians) és az enyves akác (Robinia viscosa); a többi faj cserje. Hazánkban a fehér akác 9 szelektált erdészeti fajtáját és számos dísz- vagy kertészeti kultúrváltozatát ültetik.
Invazív növények
Alaktan
Méret és törzs: Jó termőhelyen, zárt állományban 30–35 méter magasra nőhet. Zárt állásban törzse nyúlánk, henger alakú, szabad állásban zömökebb és idősebb korban ormós. Kéreg: Fiatalon paraszemölcsös, később vastag, szürkésbarna. Vessző: Vörösesbarna, zegzugos növekedésű, paraszemölcsös. A levélripacsok mellett kettesével pálhatövisek találhatók. Rügyek: Kicsik, 3-4-esével helyezkednek el, rozsdabarna szőrök fedik. Levél: Páratlanul szárnyasan összetettek, 10–35 cm hosszúak, 9–19 elliptikus levélkéből állnak. A levéllemez vékony, csúcsa lekerekített vagy gyengén kicsípett. Lombozata laza. Virág: Kétivarú, pillangós virágai 10–20 cm hosszú, 10–25 tagú, levélhónalji fürtökben nyílnak.
Életciklus
Hosszú életű (akár 200–250 év), gyorsan nővő fafaj. Rendkívül jól sarjad tőről és gyökérről is. Sérülés után intenzíven fejlődő gyökérsarjakat hoz. Optimális csírázási ideje április vége. A kemény héjú magok a perzisztens magbank típusba tartoznak, csírázóképességüket akár 40 évig is megőrzik. Természetes körülmények között évente csak kis részük csírázik. Magassági növekedése 20 éves koráig nagyon erős. Hatéves korától hoz nagy számú virágzatot, magzókorát 10–15 évesen éri el. Rügyfakadás március közepétől május közepéig tart (átlagosan április 22.). A virágzás májusban kezdődik és átlagosan 18 napig tart.
Elterjedési terület
Világméretű elterjedés 1601-ben került be Virginiából Franciaországba. Ezt követően főként dísz- és sorfaként ültették, majd az 1700-as években elterjedt Németországban. Ázsiában és Délkelet-Európában erózió elleni védekezésre (lejtők, vízmosások fásítása, szél elleni faállományok) használták. Jelenleg a termesztési területe világszerte mintegy 3,25 millió hektár. 1710–1720 között került be hazánkba dísz- és parkfaként. Az első jelentősebb telepítés 1750 körül történt Komáromnál. Népszerűvé vált és sokféle talajra (futóhomok, szikesek) ültették. A tömeges telepítés első időszaka 1865–1895 közé esik. A második világháborúig, az alföldfásítási törvény hatására 37 000 ha akácost ültettek. Az 1949-ben indult országfásításnak is meghatározó faja lett. A 2010-es adatok szerint az akácosok Magyarország erdőterületének 23,9%-át teszik ki, területe 457 ezer hektár.
Ökológiai igények
Fény és hő: Fényigényes, de 6–8 éves koráig mérsékelt árnyékolást tolerál. Melegigényes, fagyérzékeny. Víz és talaj: Közepesen szárazságtűrő, de a túl nedves, hideg talajt nem bír el. Neutrofil (semleges kémhatású talajt kedvelő) és nitrofil (nitrogénkedvelő). A jól szellőzött talajokat részesíti előnyben. Táplálkozás: Viszonylag alacsony tápanyagigényű. Nem tolerálja a gyökérkonkurenciát.
Gazdasági előnyök
A fehér akác Magyarország legnagyobb területet borító fafaja, gazdasági és erdészeti jelentősége kiemelkedő.
Előnyös tulajdonságok: Könnyű ültethetőség, egyszerű nevelés, gyors növekedés, szárazságtűrés, alacsony tápanyagigény, kiváló vegetatív felújuló képesség. Felhasználás: Kitűnő tűzifa és sokoldalú faipari alapanyag. Környezetvédelmi célú alkalmazások (múltban): futóhomok megkötése, vízmosáskötés, kopár hegy- és domboldalak fásítása. Újabban meddőhányók, depóniák rekultivációjában is szerepel. Méhészet: Kiváló mézelő fafaj, a magyar méztermelés mintegy fele az akácnak köszönhető.
Természetvédelmi kockázatok
Az akác inváziós jellegű terjeszkedése és ökológiai hatásai problémákat okoznak, nehéz eltávolítani. Elterjedést segítő tényezők: Kiváló tő- és gyökérsarjképző képesség, valamint hosszú távon csírázóképes magbankja. A magnyugalmat gyakran éppen az emberi beavatkozás (pl. égetés, taposás, tuskózás) töri meg, segítve a csírázást. Negatív ökológiai hatások: Talajmódosítás: A gyökérgümőkben élő Rhizobium baktériumok révén megnő a talaj nitrogéntartalma (nitrofil hatás). Növényzet átalakulás: A gyepszint fajkészlete átalakul, gyomosodás, nitrofil növényfajok térnyerése figyelhető meg. Allelopátia: A lehulló lombjának feltételezett allelopátiás hatása és a tápanyagkészlet egyoldalú „kizsarolása” is hozzájárul a termőhely átalakulásához.
Visszaszorítás
A fafaj terjedését rendkívül nehéz megállítani kiváló területmegőrző képessége miatt. A visszaszorítás sikerét növeli a különböző módszerek kombinálása:
• sarjak mechanikus eltávolítása,
• legeltetés a sarjazást követően,
• gyűrűzés (a fatörzs kérgének körkörös eltávolítása),
• vegyszeres kezelés,• mesterséges árnyalás biztosítása (mivel fényigényes).
Selyemkóró (Asclepias syriaca)
Rendszertan
A selyemkóró, tudományos nevén Asclepias syriaca L., az Apocynaceae (meténgfélék) családjába tartozik, melynek fajai főként trópusi és szubtrópusi területeken élnek.
Család: Apocynaceae (Meténgfélék)
Nemzetség: Asclepias (mintegy 140 faj, európai őshonos nincs)Magyarországi képviselet: Az Asclepiaoideae alcsaládból hazánkban mindössze a méreggyilok (Vincetoxicum) nemzetség két őshonos faja fordul elő.
Alaktan
A selyemkóró egy 80–150 cm magas, erőteljes, évelő lágyszárú növény (G3as életforma).
Tejnedv: A növény minden része mérgező, bőséges fehér tejnedvet tartalmaz.
Gyökérzet: Vastag, tarackszerű gyökerei 10–40 cm mélyen vízszintesen haladnak, de akár 1–1,5 méterre is lehatolhatnak. Ez a gyökérrendszer teszi lehetővé a kiterjedt klónok kialakulását.
Levelek: Átellenes állásúak, egyszerűek, széles lándzsásak (15–25 cm hosszúak), ép szélűek, vaskosak. Fonákukon fehéres molyhosak. Virág: Kétivarú, levélhónalji bogernyőkben áll. A virág felépítése bonyolult. A szirom (párta) öttagú, hátrahajló. Mellékpárta: A legfeltűnőbb rész, amely öt zsákocskát képez. Ezekben 1-1 szarvacskaszerű nektártermelő képlet található, a nektár a zsákocskákban gyűlik össze. Termés: Szarv alakú, 8–11 cm hosszú tüsző (ikertüsző), amely hasi varraton nyílik fel. A termésenként 150–200 mag a szél által terjed.
Életciklus
Csírázás: április közepétől május közepéig tart. A növény a csírázás évében még nem virágzik, de a tarackgyökerek már ekkor növekednek. Hajtásfejlődés: A következő tavaszon minden tarackon rügy hajt ki (április végétől június közepéig).
Virágzás: Júniustól augusztusig tart, jellemzően rovarmegporzású.
Termésérés: Augusztus végétől szeptemberig tart, ekkor szabadulnak fel a magok.
Klónok élettartama: Az egyes klónok kiterjedt gyökérrendszerük révén vélhetően több mint száz évig is élhetnek.
Elterjedési terület
A selyemkóró Észak-Amerika keleti síkságairól származik. Európába 1629-ben került, és spontán terjeszkedése valószínűleg a Mediterráneumban indult. Jelenleg jelentős előfordulása van Kanadában, az Egyesült Államokban, Ázsiában (főleg Irakban) és Európában (pl. Kárpát-medence, Franciaország, Németország, Ukrajna).
Ökológiai igények
A selyemkóró melegkedvelő és szárazságtűrő, bár a csapadékosabb időjárás segítheti terjedését. Jól tűri a mérsékelt árnyékolást, de leggyakrabban teljes fénynek kitett helyeken él.
Talaj: Főleg kevéssé kötött talajokon gyakori. Homokpusztai élőhelyein a humusz-, foszfor- és nitráttartalom magasabb, a kémhatás savasabb lehet az állományai alatt. Sókerülő növény.
Gazdasági előnyök
A selyemkóró gyakorlati jelentősége ma már főként mézelő növény mivoltában rejlik. Az általa termelt „selyemfűméz” egyfajta hungarikumnak számít.
Természetvédelmi kockázatok
A selyemkóró invazív faj, mely komoly veszélyt jelent a természetes növénytársulásokra.
Veszély: Az invázió főleg a már degradálódott, de a természetközeli társulásokban is jelentős. A hatékony klonális növekedés biztosítja a szívós terjeszkedést, még a nyílt homoki gyepekben is.
Visszaszorítás
Zárt növényzetben: Rendszeres kaszálás.
Nyílt gyepekben: Vegyszeres kezeléssel kombinált mechanikai irtás.
Biológiai védekezés: Levéltevek (Aphis nerii) és a Lygaeus equestris L. bodobács faj említhető. Utóbbi azonban károsíthatja a napraforgót is.
Cikksorozatunk első részében az invazív növények fogalmát és néhány jellegzetes hazai példát jártunk körül. A folytatásban az invazív állatfajok következnek majd: hogyan lesz egy behurcolt fajból tartósan megtelepedő, majd terjedő „özönfaj”, és melyek a leggyakoribbak Magyarországon. A témát tehát a következő lapszámban folytatjuk.
Dr. Vojnich Viktor József
Agrárágazat Tudástár: Invazív (özön) fajok – Az invazív fajok nem őshonos élőlények, amelyek megtelepedésük után gyorsan terjednek, állományuk növekszik, és kiszoríthatják az őshonos fajokat. Terjedésük több lépcsőben zajlik: behurcolás, életképes populáció kialakulása, majd robbanásszerű szétterjedés. Hatékony védekezésük kulcsa a megelőzés és a korai felismerés; előrehaladott állapotban már csak kombinált fizikai, biológiai és kémiai módszerekkel mérsékelhető a kár.
