Traktor, kajak, kert: a szőke nő szavai a nagygazdaság élén

Deák Hajnalkának ma is az az elve, hogy a kihívásokat megoldani kell, nem elkerülni

Első látásra törékeny, mosolygós nő fogadja az érkezőt a Mezőhegyesi Agrár Zrt. kifogástalan körletű, láthatóan folyamatos fejlesztésekkel gyarapított telephelyén. A szokvány magyaros gondolkodás első kérdése talán a tulajdonos kilétére irányulna, de bennünket először nem társadalmi, hanem agrárszakmai kérdések érdekelnek. Hogyan birkózik meg egy békési gazdaság a klímaváltozással, merre diverzifikálja vetésszerkezetét, ha 200-tól 10 hektárra zuhan a kukorica termőterülete, mikor fogtak bele a regeneratív talajművelésre való átállásba? Aztán majd arra is kíváncsiak leszünk, miért van kétezer növény, őzek és vadkacsa Deák Hajnalka kertjében, és mit keres a tengeri kajakban a Tiszán?

Mindent a föld határoz meg

Adódna az obligát szexista kérdés, mit keres, milyen érzés nőként ebben a szakmában, de kezdjük inkább a szakmával. Önöknél hogyan indult a gazdálkodás? Családi háttér, nagyszülők, szülők…?

– Nálunk nem generációs „örökség” volt, hanem a néhai férjem révén került az életünkbe. Agrármérnök volt, hitt a földben, elhivatott volt nagyon. A mi történetünk a kárpótlási jegyekkel indult: ő kezdte el venni, sajnos fiatalon elhunyt, én folytattam egyedül tovább. Néhány hektárral kezdtünk, majd évről évre növekedtem. Most bő 500 hektáron alapvető szántóföldi növényeket, kalászost, búzát és árpát, napraforgót, még egy kevés kukoricát termesztünk. Családi őstermelésből alapítottuk a Mezőhegyesi Agrár Zrt.-t 2019-ben, majd 2020-ban megalapítottuk a Mezőhegyesi Mezőgazdasági Szövetkezetet, melyben a térségi gazdákat integráljuk, mintegy 1000 ha területen. Az együttműködésben segítjük őket a megtermelt termékeik magasabb áron történő értékesítésében, az input anyagok olcsóbb beszerzésében, és együttműködve velük a telephelyünkön kiépített infrastruktúra kihasználtsága javul. Az együttműködés alapjait a kölcsönös előnyök és a közös érdek képezi.

Tehát előtte is a mezőgazdaság közelében dolgoztak?

– Igen. A férjem a Mezőhegyesi Ménesbirtoknál dolgozott. Mezőhegyes agrárváros: az itt élők a mezőgazdasághoz kötődnek, az anyatejjel szívták magukba. Itt található Európa legrégebbi állami birtoka, melyet 1784-ben alapított II. József, a monarchia uralkodónője Mária Terézia gondolata alapján, a királyi hadsereg lóállományának utánpótlása céljával. 240 éven keresztül generációk nőttek úgy fel, hogy teljesen természetes volt, hogy a mezőgazdaság az egyetlen irány, mindenki ebből élt. Jómagam is húsz évig dolgoztam ott. Az életem része volt, hogy a földből élünk, a földdel együtt élünk és mindent a föld határozott meg.

A földből földet mit jelentett a gyakorlatban?

– Azt, hogy a földből termelt minden „guruló forintot”, minden profitot visszaforgattam. A fizetésemből megéltünk, a földjövedelmet pedig nem elköltöttem, hanem földet vettem belőle. Minden, amit ma fel tudunk mutatni, az ennek a szemléletnek köszönhető: következetesen visszaforgattam minden forintot.

És ez tényleg nulláról történt?

– Tényleg. Az első hektár vásárlása a kárpótlásnál kezdődött, aztán évről évre léptem. Sokszor csak 5 hektárt sikerült egy év alatt venni, máskor 10 hektárt, jó évben 15 hektár jött össze. 30 év alatt értünk el a jelenlegi szintekre. Volt, amikor egy-egy nagyobb vétel is sikerült, főleg az elmúlt 1–2 évben, a kamattámogatott hiteleket is ki tudtuk használni. Természetesen komoly hitelállomány is van a földek mögött. Ez nem romantika, ez számolás, működtetni kell.

Mennyire fragmentált vagy egységes a birtokszerkezet?

– Sajnos szétszórt. Van 60 hektáros táblánk is, de összességében mozaikos. Mezőhegyesen kevés az eladó föld, a jelentős rész állami tulajdonban van, a piacon pedig farkastörvények voltak. Őszintén szólva: ha bekopogott hozzám valaki földeladási szándékkal, azt mindig megvettem, akkor is, ha épp nem volt rá pénzem. Sokszor nullára dolgoztam, hitelből finanszíroztam, de nemet a földre nem tudtam mondani.

Nem lehet leállni, feladni

Tudatos cél volt, hogy nagygazdaság legyen belőle?

– Inkább a szenvedély motivált. A föld a biztonságot jelentette, ha bármi baj van, ott van a háttérben, ez motivált. Aztán annyira megszeretem a földet, hogy még ma is nehéz ellenállni, pedig már kellene néha. De mindent a földnek köszönhetek, tényleg. Ma több, mint 500 hektár saját tulajdonú szántón gazdálkodunk, és egy kevés bérelt területen, a működtetett terület stabil.

Az elmúlt 20 évből sokan azt mondják, pénzügyileg főleg az utóbbi tíz volt „jó”, uniós támogatásokkal, elfogadható időjárással. Ön hogyan látja?

– Volt miből fejlődni, ez tény. De az utóbbi három év… azt nehéz volt kezelni, anyagilag, érzelmileg… Tavaly még volt 6 tonnás kukorica táblánk, korábbi években meg a 10–12 t/ha sem volt elképzelhetetlen, sőt 13 tonna is volt a rekord a térségben. Ehhez képest idén táblánként változott, 1 tonna, fél tonna, semmi… és ez utóbbi volt a több, olyan számokkal szembesültünk, amiket kimondani is fáj. Ilyenkor derül ki, mit bír a rendszer. A kukorica termesztését sajnos abba kell hagyni.

Mégis azt mondja, a válasz a folytatás.

– Igen. Ha a nehéz években feladtam volna, ma nem tartanánk itt. Túl kell élni a nehéz időket. Óvatosan, megfontoltan, de menni kell előre. Közben persze ott van bennem is a félelem: ha ilyen gyors a felmelegedés, ha ilyen gyorsan szárad ki a talaj, mint az elmúlt három évben, akkor úgyis mindegy, ijesztő… De nem lehet leállni, feladni, működtetni kell a gazdaságot, különben értelmetlenné válna az életem munkája.

A piaci oldal közben legalább ilyen idegőrlő: gabonaárak, geopolitika, hírekre ugráló piac. Itt ez hogyan csapódik le?

– Úgy, hogy a terménykereskedelem évek óta kiszámíthatatlan. Óriásit tud ugrani a piac pánikra, a különböző hírekre. A Covid óta szerintem sok kereskedő megtanulta, hogy pánikkeltéssel olcsóbban lehet hozzájutni a termelők terményhez. Én ezzel szemben próbálok kitartani: keresem a jobb piacokat, és óriási előnyünk, hogy bőven van tárolókapacitásunk. Nem kell aratáskor eladnunk a terményt. Figyelem a piacokat, és igyekszem optimálisabb időpontban értékesíteni, persze ez mindig utólag derül ki, hogy mi volt az optimális ár. Nincsenek extraprofitok rég, de a pozitív nullát ezekben az években is meg tudjuk csinálni. Ez a túlélési stratégiánk a nehéz években. Költséghatékonyság, és óvatos gazdasági lépések.

Fájdalmas döntéseket érlel az időjárás-változás

Klasszikus szántóföldi vetésforgóval indultak?

– Igen, alapvető szántóföldi növényekkel, és most is az a gerinc, csak szűkül. Repcét már alig merek vetni: a növény tőkeigényes, kényes, a februári–márciusi fagyoknál már olyan vegetációs fázisban van, hogy fagykárt szenved, és ott eldől a hozam. Közben szűkül az engedélyezett vegyszerpaletta, a biztosítók is úgy alakítják a feltételeiket, hogy egyre kevesebb a kártérítés, egyre nehezebb. A repce egy profitábilis, de tőkeigényes és kockázatos növény lett. A napraforgó kiszámíthatóbb. Idén a napraforgó mentette meg az évet, nálunk az volt az egyetlen pozitív, de természetesen elmaradt az előző évek hozamaitól. Három tonna fölötti átlaggal arattunk, szerencsés időben kapott egy kis esőt, ez döntötte el a leginkább a hozamot. Természetesen számít a fajtaválasztás, a talajmunkák, a gyommentesség, vadkár csökkentése… Egy olyan fajtával dolgoztunk, amelyben a tömörek a szemek, általában szabvány feletti az olajtartalma, a bonifikációnk jellemzően pozitív. A megbízott agronómus kollégával folyamatosan figyeljük kísérleteinkben a fajták termőképességét és mindig a magasabb termőképességű növények irányába mozdulunk, ahogy a vegyszerek vásárlásánál is a hatékonyságuk alapján döntjük el, ár-érték arányában, melyikkel dolgozunk. A vetésszerkezet most hogy néz ki számokban?– Napraforgóból 180–200 hektár körül vetettünk, nagyjából a területünk egyharmada. Kalászosból most elbillentünk: majdnem 400 hektár van elvetve, tehát a kétharmad. A kukorica gyakorlatilag kiesik, csak „mutatóba” marad, kísérletnek: max. 10 hektár.

Ez nagy váltás, Mezőhegyesen is a kukorica régen „alap” volt.

– Igen, és fáj is kimondani. Régen 12–13 tonna is volt. 25 évvel ezelőtt 13 tonnás termésünk lett, és nem akartam elhinni, hazamentem, újra számoltam, háromszor is. Nem volt hiba benne. A növény nem volt „agyonkényeztetve”: egy gyomirtás, egy műtrágya, egy kultivátor és kész. 40 aranykoronás mezőhegyesi földeken egyszerűen működött. Most pedig az a kérdés, mitől él a növény, amikor május 31-én még gyönyörű, méregzöld állományt láthattunk, majd nem jön csapadék, aratásig csak 2–3–5 milliméterek estek, ami másnapra felszáradt. A táblák egy részét kitárcsáztunk, nem arattuk, mert nem hozott termést.

Új szemléletű talajművelés, diverzifikáció

Technológiában mit léptek? A talajművelésnél például sokan fordulnak regeneratív irányba.

– Igen, muszáj lépést tartani. Mi idén vettünk egy Horsch-gépet, ami egy menetben gyakorlatilag kész magágyat csinál: elől egy tárcsasor felaprítja a szármaradványokat, utána késes lazítóval 30 cm mélyen lazítunk, majd megint tárcsa és a munkagép végén található gumikerekes és fém henger tömörít. Idén először az ekéket nem vettük elő. Ősszel nem forgattuk és szárítottuk a talajt, műtrágyát szórtunk és a Horsch-sal dolgoztunk, ami gyönyörű munkát végzett. Remélhetően a csapadék és a fagy hatására porhanyóssá válik a talaj, tavasszal terv szerint már a vetőgépekkel indulunk. Kevesebb a taposás, kevesebb felesleges munka, kisebb a talajterhelés, hatékonyabb a tevékenységünk.

Növénytakarók, téli zöldítés?

– Ezzel most ismerkedünk. Nyitott szemmel járok, figyelem a szakmai médiát, járok szakmai rendezvényekre, beszélgetek olyan gazdákkal, akik kipróbálták. Alkalmazkodnunk kell, mert arra nem várhatunk, hogy „majd visszarendeződik” az időjárás. Régen egy téli takarónövény tavaszra olyan tömegű biomasszát képezett, amivel nem tudtunk mit kezdeni, akadályozta volna a vetést, ma viszont az aszályos években értelmet nyer, hogy 365 nap takarás alatt legyenek a földek. Átalakul a sok éves gyakorlat. A csapadék teljesen megváltozott: régen azt vallottuk „úgyis jönnek az őszi esők”, ezzel szemben manapság a kőkemény a föld szaggatja a gépeket.

A diverzifikáció visszatérő gondolat. Most milyen új kultúrák jöhetnek szóba?

– Kísérletezünk új növények bevezetésével, pl. a mák vagy a szója merült fel. A mák vetése a kulcs: augusztus végén-szeptember elején vetjük, 1 centis porba. Ha utána jön egy intenzívebb eső, cserepesre szárad a felszín, a gyenge, kis növény nem tudja áttörni. Ha szeles idő jön vetés után, foltosra fújja a szél a táblát. Januárban szinte nagyítóval keressük, hogy sorol-e a növény, és márciusban döntjük el, érdemes-e megtartani. A mák gyomirtásnál a pipacsot a legnehezebb kiirtani, bár gyönyörű fotókat lehet készíteni a mákmezőkről, ha piros is van benne, akkor az szakmailag probléma, mert a pipacs mérgező gyom. Szerencsés évben ezekben a jó földekben 1,6 tonnát is tudott hektáronként teremni a mák, sajnos az elmúlt 10 évben egyszer. A szóját is kipróbáltuk, de a szép tavaszi állomány ellenére a termés elmaradt a várakozástól, több csapadékra van szüksége a növénynek, mint ami mostanában esik.

Piaca van?

– Mostanában a piac kiszámíthatatlan, de eladható minden, a kérdés inkább az ár.

Cirok? Sok helyen ez a „menekülőút” szóba kerül.

– Gondolkodunk a kukorica cirokkal való kiváltásában, egyeztettünk a Limagrain Hungary Kft.-vel, akivel sok éve dolgozunk együtt, kukorica fajtakísérleteken. Száraz évben a cirok eredményesebben termeszthető, strapabíróbb növény, kevesebb vizet igényel, de normális csapadékeloszlású évben a kukorica magasabb hozamot produkálna. A cirok termesztésénél fokozottabb a vadkár, Mezőhegyesen sok az erdő, jelentős a vadállomány. Napraforgónál évek óta villanypásztorral és keserű permettel védekezünk a vadak ellen, ezt a kukoricánál nem volt szükséges megtenni.

Profilbővítés és munkaerő

A beszélgetés elején azt mondta: most már látni, hogy „csak növénytermesztés” kevés. Mit ért ez alatt?

– Azt, hogy ez a láb önmagában már nem elég stabil. Földet vettünk, fejlesztettünk, gépparkot megújítottunk, tárolókat építettünk, szárítót, tisztítót létesítettünk – minden eszköz rendelkezésre áll a szántóföldi növénytermesztés precíziós, hatékony működtetése érdekében és mégsem…. a gazdasági környezet az agrárolló miatt szükséges továbblépni, kell még egy láb. Ilyen lehet például a feldolgozás, az élelmiszeripari irány, a rövid ellátási láncban: a termelés-feldolgozás-értékesítés sorban a következő láncszem. Hogy ez mi lesz még, nem tudom, biomag, kutyaeledel vagy gyógynövény alapú kozmetikum – még keresem az irányt. De el fogunk mozdulni vertikálisan, ez a jövőkép, keresem az új utat. Talán pont ez a riport indít el gondolatokat és az irány talál meg engem…

Munkaerővel és -utánpótlással hogyan bírják?

– Maroknyi hatékony emberrel dolgozunk, klassz csapatunk van, és természetesen a család részvételével. Én magam is beállok a telepre, aratási vagy vetési szezonban, vagy ha a kollégák kint vannak a földeken, rakodógépre ülök, ha jön egy kamion. Mérlegházban fogadom a terményt, menedzsment, szervezés, bent vagyok reggeltől estig, hétvégén is szezonban. Ennek az egésznek a „titka” a rengeteg munka, és az, hogy mindent érteni kell: szárító, tisztító, gépek, üzem működését – ha kell, felmegyek a tisztító tetejére, vagy a rédleraknába, ha éppen ott a probléma. Ahhoz, hogy számon tudjam kérni, tudnom kell, értenem kell, mi-hogyan működik. Ez a hatékonyság kulcsa. Nehéz megvezetni, értem a folyamatokat, fel tudom mérni, mihez mi szükséges, mennyi munkaidő, vagy milyen hibaelhárítás és költség. Látványos a rend is, ami uralkodik a gazdaságban…

– Igen. Nálunk rend van, ezt szeretem, így érzem jól magam és szerencsére a kollégák is. Aki nem ilyen szemlélettel bírt, az már nem dolgozik velünk. A gépek tiszták, a traktorokban szőnyeg van, úgy szállnak be a kollégák, mintha ma is új lenne, sok személyautó megirigyelné a munkagépben uralkodó tisztaságot. Tulajdonképpen ez az emberek munkahelye, az a környezet, ami egész nap körülveszi őket is, sokkal jobb tiszta körülmények között dolgozni. A telephelyi rend szemlélteti a földeken uralkodó rendet, mindenhol a maximalizmusra törekszünk. Kevesen vagyunk, nincs időnk felesleges köröket futni, ha szükség van valamire, oda nyúlunk a polcra, ahol van, a helyén. 2025-ben elnyertük a Magyarország legszebb birtoka címet szántóföldi növénytermesztési kategóriában, valamint az Erste Bank és a VOSZ különdíját, nagyon inspiráló és felemelő érzés volt.

Nő a bizniszben, nő a kertben és a folyón

A végére akkor mégiscsak az obligát kérdés. Nőként mit tapasztalj, nehezebb elfogadtatnia magát kereskedőknél, kivitelezőknél, akár a mindennapi terepen?

– Őszintén? Nem. Sőt, azt látom, ha az agráriumban látnak egy női vezetőt, aki ért a szakmához, azt tisztelik. Persze mindig van, aki elsőre nem vesz komolyan, vagy „szőkenőként” könyvel el, de azt gyorsan tudom kezelni. Elkezdek belemélyedni az adott témába, és hamar rájön, hogy nem tud megvezetni. A terménykereskedelemben pedig teljesen mindegy, milyen nemű valaki: a sokéves kapcsolatok, szokásjogok, korrekt szerződések döntenek. Sokat alkudozom, nem adom olcsón el a megtermelt terményt, de muszáj ezt tennem, különben nem maradnánk talpon.

Tehát nem védekezés, inkább támadás – szakmai érvekkel?

– Pontosan. És összességében inkább pozitív visszajelzéseket kapok: rendezvényeken is keresik a társaságom, a szakemberek elismerik a munkámat. Negatívumot ritkán éltem meg, az is inkább kivitelezőknél fordult elő, nem a gazdatársadalomban.

A beszélgetés során végig úgy érzem, a földszeretet egyszerre érzelem és üzemi logika: visszaforgatás, technológiai lépések, tárolás, fegyelem… És közben alkalmazkodás, bizakodó válasz a kihívásokra.

– Igen. Nehéz idők mindig voltak, sőt tulajdonképpen sosem volt könnyű. Most fokozottan nehéz időszakot élünk át, de nem lehet feladni. Mi itt vagyunk, tesszük a dolgunkat, és itt is leszünk.

Honnan van ennyi ereje, hol regenerálódik?

– Én mindig alkotok valamit, nem tudok egyhelyben maradni. A természethez köt minden. Az idei év klímaszorongását a Tiszán eveztem le. A fiam edzőjének inspirálására vettem egy tengeri kajakot, amit imádok, stabil és gyors, kiboríthatatlan vagyok. A víz közelében gyógyul a lelkem. Ez mellett sok-sok éve futok, évi 1000–1500 kilométert, a maradék időt a kertemben töltöm, ahol nagyjából 2000 növényt ültettem el néhány év alatt, egy csodás ökoszisztémát alkotva. Őzeket szoktattam magamhoz, vadkacsák pihennek meg nálam, minden napom így kezdem, hogy velük kávézgatok a felkelő nap sugarai alatt. Amikor megállok és hagyom, hogy a szél, a fák és virágok illata, a nap melege vagy a föld energiája átjárjon… az varázslatos érzés, mintha egy pillanatra eggyé válnék az egésszel.

Kohout Zoltán