A magyar parlagi kecske – múlt, jelen és jövő

A korábban tincses vagy gatyás kecskének is nevezett fajta története a honfoglalás koráig vezethető vissza.

Pontosan honnan származnak a kecskék, és mikor kezdtek az ember mellett élni?

A fosszilis és molekuláris maradványok arra utalnak, hogy a mai kecskék közös őse Ázsia vagy a Földközi-tenger egy alpesi vidékéről származott, az első megjelenése a késő miocén korszakra tehető. A körülbelül 8,2 millió évvel ezelőtt élt, a „modern” kecske kihalt egyik ősének tekinthető Pachytragus crassicornus fosszilis maradványait a görögországi Pikermiben és az iráni Maraghehben találták meg. 2006-ban pedig a grúziai Dmanisi közelében tárták fel az első igazi kecske (Capra dalii), egy 1,77 millió évvel ezelőtt élt lény csontjait. Bár ebben nem lehetünk teljesen biztosak, a legtöbb forrás szerint joggal gondoljuk, hogy a kecskéket nagyjából 10 000 évvel ezelőtt háziasították a Közel-Keleten.

A kecskék szociális természete és alkalmazkodóképessége lehetővé tette a korai civilizációknak, hogy megszelídítsék őket. Az ugyanabban az időben és ugyanazon a területen háziasított juhok mellett ezek voltak őseink első haszonállatai. Fokozatosan az emberi szükségletek és preferenciák szerint kezdték tenyészteni őket. Ez volt az alapja a kecskék háziasításának, amely több ezer év alatt megváltoztatta testük működését és formáját. A házi kecskék elsősorban a vadkecskéből, a Capra aegagrusból származnak, amely ma is él Törökország, a Kaukázus, Irán és Pakisztán hegyvidékein. Nem minden vadon élő állat alkalmas háziasításra.

Az embereknek olyan állatokra van szükségük, amelyek képesek nyájban élni, gyorsan szaporodnak, és képesek alkalmazkodni a fogságban való élethez. A gének irányítják az embertől való félelem elvesztésének képességét annyira, hogy elfogadják a takarmányt, és lehetővé tegyék a tenyésztést. Az ilyen génekkel rendelkező kecskék váltak népszerűvé a pásztorok körében. Az emberrel szembeni tolerancia és a parazitákkal szembeni rezisztencia kedvez a kecskéknek. Az ilyen tulajdonságokkal rendelkező egyedek bizonyára jól fejlődtek, népszerűvé váltak, és elterjedtek a közösségek között. Ma szinte minden kecske hordozza a parazitákkal szembeni rezisztenciát biztosító gént.

Bár a kecskék biodiverzitása az első háziasítás helyszínétől való távolság növekedésével csökken, az egyes kontinenseken jellegzetes megjelenésű tájfajták jelentek meg. Ezek a különbségek a környezetükhöz és a hagyományos irányítási rendszerhez való alkalmazkodás során alakultak ki. Új adaptációk terjedtek el vagy váltak központivá az emberek kulturális tevékenységei miatt. Egyes területeken, például a kereskedelmi útvonalakon jelentős kereszteződés volt tapasztalható a különböző kecskepopulációk között, míg máshol a csordák földrajzilag és genetikailag elszigetelődtek.

Napjainkban körülbelül 840 millió kecskét tartanak világszerte, a nedves trópusi esőerdőktől a száraz, forró sivatagi régiókig szinte mindenhol megtalálhatóak.

A kecskék háziasítása kritikus fontosságú volt a mezőgazdaság és a civilizáció szempontjából, de a mögöttes genetikai változások és szelekciós rendszerek továbbra sem tisztázottak. A kutatók a közelmúltban a vadon élő juh- és kecskefajták genetikai profiljának összehasonlításával a helyi, hagyományos és továbbfejlesztett fajtákkal a genetikai kód olyan területeit tárták fel, amelyek jelentős szerepet játszottak a vadon élő fajok háziasítási folyamatában, amelyek a jól ismert haszonállatokká változtatták őket.

Az első magyar parlagi kecskék a honfoglalás korában jelentek meg nálunk. Az őseink által magukkal hozott és a Kárpát-medencében akkor itt élők által tartott kecskék kereszteződéséből alakult ki.

Az elmúlt bő száz év története

A magyar parlagi kecske nemesítése – igaz, akkor még nem ezen a fajtanéven – a soproni állatorvos, Kovárzik Károly érdeme. 1915-ben ő hozott létre törzstenyészetet Szilágysomlyón, Szentmártonkátán és Nyárasladányon. Sajnos ezek nem bizonyultak hosszú életűeknek. Néhány év után a rossz gazdasági körülményekre történő hivatkozással megszüntették őket.

A folytatásra egészen 1943-ig kellett várni, akkor Fáy András állami uradalmakban, Kőkúton és Óhaton teremtette meg a tenyésztés feltételeit. Ez a projekt sem volt hosszabb távon életképes. A magyar parlagi kecske a mai intenzív fajtákhoz képest kistermetű, kevésbé termelékeny fajta. Igaz viszont, hogy rendkívül igénytelen, és a betegségekkel szemben igen ellenálló. Az 1960-as évektől kezdve a korszerűbb nyugati fajták szinte teljesen kiszorították a hazai parlagi állományt. Az 1970-es években néhány mezőgazdasági üzem kísérletet tett arra, hogy kecsketenyésztést nagyüzemi szintre emelje. Az elképzelés alapja a magyar parlagi kecskék és import bakok keresztezése lett volna. A tartós siker azonban elmaradt. Az 1980-as évekre ezek az állományok is a felszámolás sorsára jutottak. Hazánkban 2009 márciusától a Magyar Juhtenyésztők és Kecsketenyésztők Szövetsége (MJKSZ) látja el a kecskék nyilvántartásával (Egységes Nyilvántartási és Azonosítási Rendszer), törzskönyvezésével és teljesítményvizsgálatával kapcsolatos feladatokat.

2010 előtt nem igazán volt hazánkban olyan szervezet, amely felvállalta volna a fajtajelleget viselő kecskék génmegőrzésével kapcsolatos feladatokat. Ráadásul akkor még jelentősebb hazai populációval büszkélkedhettünk. A 2011-es év számít egy fontos fordulópontnak az őshonos kecskék életében. Ebben az évben kezdődött el a parlagi kecske hivatalos fajtaként való elismertetésének folyamata és a tudatos tenyésztése. Hivatalosan ekkorra datálódik a magyar parlagi kecske elnevezés bevezetése is. A következő fontos dátum a 2016-os év volt, egy európai uniós program segítségével ekkor indul meg a fajta megmentésére irányuló tevékenység. Kijelenthető, hogy erre a 24. órában került sor. Napjainkban összesen mintegy féltucatnyi magyarországi tenyésztő foglalkozik a fajta megmentésével. A Nemzeti Biodiverzitás és Génmegőrzési Központ részeként működő gödöllői Haszonállat-génmegőrzési Intézet és Magyar Haszonállat Génmegőrző Egyesület közös munkája fontos szerepet játszik a fajta fennmaradásában. Az intézet gödöllői telepén van egy jelentősebb magyar parlagikecske-állomány. Az ott tartott egyedek között minden tájegység-specifikus változat megtalálható. Vagyis az alföldi, magasabb marmagasságú és a hegyvidéki alacsonyabb változat is. Az intézetnek a gödöllői telep mellett az erdélyi Homoródalmáson is van magyar parlagikecske-állománya.

A magyar parlagi kecske bemutatása

A magyar parlagi kecske minden részletre kiterjedő fajtajegyeit az MJKSZ határozta meg. A részletesség nem véletlen, hiszen ez képezi a törzskönyvezés alapját. Tekintsük át most az MJKSZ által elvárt küllemi normákat: „Szőrképletét tekintve a magyar parlagi kecske hosszú szőrű (tincses, gatyás). Előfordulhat, hogy nyáron levedletten a szőr kisebb, vagy a nyakon, lapockatájékon rövidebb, a hosszú szőrrel való fedettség ritkább, de a tincses jelleg ilyenkor is határozottan felismerhető. A hosszú, sűrű szőrrel fedett egyedeken gyakran a láb is seprűs. Hímivarban a hosszú szőr az állat teljes testét borítja, a tincses jelleg kifejezettebb, nőivarban elfogadott, hogy csak a test hátsó részét borítja hosszabb szőr (gatyás jelleg). A bakok törzskönyvbe kerüléséhez szükséges a tincses jelleg megléte.

Színe a korábbi földrajzi egységekhez köthető változatoknak megfelelően sokféle lehet. Fekete, szürke, fehér, sárga, vörös, barna, izabella és ezek árnyalatai, valamint valamely alapszín fehérrel alkotott kombinációjából álló szabályos (fecskehasú, páva) és szabálytalan tarka változatok. Fehér jegyek változatos formában jelenhetnek meg. A hosszú szőrszálak vége fekete, szürke egyedeknél gyakran kibarnul, sárga, vörös, barna állatoknál kivilágosodik. Pigmentációval kapcsolatban nincsenek kikötések, a fehér egyedeknél sem cél a pigmentmentesség. Túlnyomórészt szarvaltak, de a szarvatlanság is egyenrangúként elfogadott. A szarv szimmetrikus, szabályos állású, bakoknál előnyben részesítendő a tág állású, horizontálisan szétterülő szarv. Az egyedek szakállasok, a nyakon függelékkel vagy azok nélkül. A fül közepes hosszúságú, puhán tűzött. A tőgy jól függesztett, könnyen fejhető” (forrás: www.mjksz.hu). A fentieken túl érdemes röviden áttekinteni a fontosabb testméretjellemzőket is. 45–55 kg tekinthető az átlagos testtömegnek az, a bakoknál ez 70–90 kg körül mozog. Az anyák átlagos marmagassága 60–70 cm, a törzshosszúság 65–75 cm, a bakok átlagosan 10–15 cm-rel magasabbak és hosszabbak.

Milyen kihívásokat tartogat a magyar parlagi kecske tenyésztése?

A magyar parlagi kecske esetén a tenyésztésbe vételi életkor 7–12 hónap. A tenyésztés során a legnagyobb kihívást az jelenti, hogy nem lehet extra genetikájú külföldi tenyészállatokkal „felturbózni” a hazai állományt. Így nem lehetséges 1-2 generáció alatt szuperkecskét létrehozni. Előbbi megoldásokkal szemben marad a lassabb „kísérletezős” útvonal, amelyen nagy szerep jut többet között a szelekciónak. A gyakorlati tapasztalatok azt mutatják, hogy a kitartó munka itt is meghozta a gyümölcsét. Az elmúlt hozzávetőlegesen egy évtized alatt látványosan javult az állatok külleme, és nőtt a termelőképességük.

Nézzük meg a tenyésztés jelentőségét egy másik szemszögből. Az őshonos fajták genetikai értéke régóta ismert, az utóbbi időben azonban egyre nagyobb figyelmet fordítanak kulturális értékükre. Mind ökológiai, mind kulturális jelentőségük miatt fontos, hogy az őshonos fajták fennmaradjanak. Az őshonos fajták megőrzéséhez az anyagi támogatáson túl társadalmi jelentőségük széles körben történő megértése és elismerése szükséges. Ez különösen fontos azokban a helyi közösségekben, ahol ilyen fajtákat tartanak. Az őshonos fajtákat nevelő gazdálkodókat erősen motiválni kell, hogy ezeket a fajtákat állattenyésztésben hasznosítsák. A támogatási rendszerek ritkán fedezik azt a termelési pénzügyi hiányt, ami a kereskedelmi fajtákhoz képest fennáll(hat). Erre megoldás lehet az olyan termékek forgalmazása, mint a tej és a sajt, illetve más vállalkozásokban, például a turizmusban (ökoudvarok stb.) való alkalmazás. A különböző őshonos állatfajok megőrzése segít fenntartani a genetikai sokféleség tárházát, amely kulcsfontosságú az élet hosszú távlata és evolúciója szempontjából. Az őshonos fajták tartása összefügg a tájgazdálkodással, és az ökoszisztémák megőrzése logikus lehetőségének tekinthető.

Mire készüljön az, aki ezt a fajtát szeretné tartani? A gyakorlati tapasztalatok azt mutatják, hogy gyepkarbantartó szerepre a magyar parlagi kecskék nem igazán jók, ezt a feladatot a juhok jobban képesek ellátni. Nem az jelenti a problémát, hogy a parlagi nagyon válogatós lenne, hanem az, hogy ami nem tetszik, azt otthagyja. Így az utána maradó gyep nem mindig egységes. A parlagi nagy mozgásigényű fajta, igényli a napi 10–15 kilométeres járást. Ennek hiányában kiegyensúlyozatlanná válhat. Az extenzív tartásra az egyik legjobb alanynak számít, akár az év háromnegyedén is legelőn tud lenni. A bozótos, nem művelt, másra nem hasznosítható területek hatékony karbantartói lehetnek a parlagi kecskék. A fajtajelleget adó hosszú, tincses szőrüknek köszönhetően a környezeti hatásokkal szemben ellenállóbbak, mint a rövid szőrű társaik. A téli időszakban a mélyalmos tartástechnológia a legmegfelelőbb a számukra. Takarmányozásuk és szaporításuk sem jelent különösen nagy kihívást. Azok számára, akik tejtermelés célzattal szándékoznak kecskét tartani, és a mennyiség a prioritás, nem a parlagi a legjobb választás. Habár akadnak (tej)rekorder példányok közöttük, a tejmennyiség érdekében mégis célszerű inkább valamelyik alpesi fajtát választani.

Czékus Mihály