A magyar szürkemarha tenyésztése genotípusbarát tartástechnológiával

Egy évtizede, 2004-ben fogalmazódott meg a szerző egyetemi tanulmányainak keretében az a kutatási program, mely címe: “Legelőre alapozott szarvasmarhatartás őshonos és robusztus szarvasmarhafajták génjeiben rejlő adottságok kihasználásával.” A programban jelentős mennyiségű anyag gyűlt össze, mely tudományos igényességű kiértékelése még nem fejeződött be. De vannak szemmel látható eredmények, melyek és melyek elérése során szerzett tapasztalatok adják jelen cikk hátterét.

A Magyar Szürke Szarvasmarhát Tenyésztők Egyesülete kidolgozta és közreadta azoknak a szabályoknak, intézkedéseknek és eszközöknek a rendszerét, amelyek lehetővé teszik az értelmes, célirányos és gazdaságos termelést. Ez a technológiai leírás, ez egy hasznos vezérfonal.

Az alkalmazott technológia egy adott tenyészetre alkalmazott szabályrendszer, mely az általános leírás változataiból a helyi adottságoknak legmegfelelőbbet rögzíti. Indokolt esetben ettől is el lehet térni, tenyésztőegyesület álláspontja szerint is.

A csatárpusztai tenyészet

A csatárpusztai MSZ-016-os tenyészet telephely-specifikus tartástechnológiája jelentősen eltér az egyesület által szerkesztett kiadványban leírt változatoktól. Tény, hogy az elmúlt húsz évben többször előfordult, hogy az itt kipróbált technológiai elem bekerült az általános szabályrendszerbe, mint lehetséges változat.

Csatárpuszta egyike az elsőknek, ahol a genotípusnak legjobban megfelelő tartás a vezérfonal, több célt is követve ezzel a törekvéssel. Az állat ha jól érzi magát, jól termel. Ha az állat egészséges, egészséges a húsa. Ha hagyjuk ideális körülmények között fejlődni, rádöbbenünk, miért volt ez a marha évszázadokon át exportsláger. (Azért mert a húsa világcsúcs.)

A szürkemarhatenyésztés évszázados hagyományokkal rendelkezett, de ez feledésbe merült. A fajta megmentésének időszakát átvészelve lehetővé vált a tenyésztők számára egyéni tenyészcél követése. Csatárpusztán a tenyésztő azt kívánja gyakorlati példákkal (nap mint nap) bemutatni, hogy azért vették ezt a marhát évszázadokon át fél Európában, mert jó volt a húsa.

A magyar szürke a legelőre született. Ez így kimondva többszörösen igaz. Úgy is, minthogy a szabadtartásban tartott szürkemarha nagyrészt a legelőn hozza világra borját. De átvitt értelembe is igaz, azt kifejezve, hogy ezt a marhát az Isten is a legelőre teremtette.

Magyar szürke gulya része a Bakonyalján

A szürkemarha fénykorában

Nem is lehetett volna eredményesen gazdálkodni évszázadok során máshogy, mint legelőre alapozva. Sokszor emlegetjük Bíró Gáspár debreceni polgárt, kinek a szürkemarha fénykorában, néhányszáz évvel ezelőtt, 10.000 marhája volt. Ezek téli takarmányozásához nyilván nem MTZ-vel takarította be a szénát, mert gépesített mezőgazdaság nem létezett.

Az 1884-es összeírás szerint Magyarországon ötmillió szarvasmarha élt, mely nyolcvan százaléka magyar szürke volt. A Konkoly-Thege Sándor által 1924-ben szerkesztett Szarvasmarhatenyésztés című kötetben azt írja Wellmann Oszkár, hogy a szürkemarha “kisigényű állat, mely a rossz teleltetést és szélsőségekre hajló éghajlatunkat jól tűri”. Amellett szerinte annak, hogy ez a marha a Kárpát medencében “ egy évezreden át fennmaradt, főleg az az oka, hogy ez az edzett, bátor életrevaló és a magyar ember jellemét visszatükröző fajta a mi viszonyainkhoz kitűnően alkalmazkodott.” Mik is voltak azok a viszonyok? Pontosan az extenzív, legelőre alapozott állattartás viszonyai.

Nem feltétlen a mai definíció szerinti extenzív tartástechnológia szabályok viszonyairól beszélhetett Wellmann professzor úr. Ennél tágabban kellett, hogy értelmezze a “mi viszonyainkat”. Természet közeli, szabadtartáshoz hasonló tartástechnológiának kellett annak jórészt lenni, mely a magyar marha genotípusát messzemenően figyelembe vette. Avagy fordítva: a genotípus alakult az évezred(ek) során a tartási hely környezeti viszonyaihoz. Ebből aztán logikusan következik: ha ezt bírja legjobban, ezt kell adni neki. Ha ilyen körülmények között érzi jól magát, ilyen körülmények között teljesít a legjobban. Nem igaz, hogy a szürkemarhát istállóba kell zárni és abrakolni kell, hogy jól érezze magát vagy, hogy jó legyen a húsa!

Mi most csodálkozunk azon, hogy az USA-beli 200.000 km2-es Nebraska államban (a “Beef state”-ben) a rendelkezésre álló modern (intenzív) technológiával a 2011-es adatok szerint hétmillió marhát sikerült tartani, úgy, hogy Nebraska a környező államok mezőgazdasági üzemeiből származó melléktermékeket is felhasználja. Nem gondolunk arra, hogy 1884-ben Magyarország 325.000 km2-es területének hegyektől mentes részén jobbára külterjes módon, a modern technológiák segédeszközei nélkül öt millió (1911-ben hatmillió) marhát tudott tartani. Nem gondolunk erre, mert ez feledésbe merült. A tanulság ebből az, hogy lehet a legeltetéses technológiát versenyeztetni az intenzív gazdálkodással. Nem csak Új-Zélandon.

A genotípusbarát tartástechnológia elemei

A genotípusbarát tartástechnológia egyik leglényegesebb eleme a szürkemarha mozgásigényének kielégítése. A sok mozgás következtében az állat egészséges, izmos.

A bikapark egy legelőkertjében nyáron

Másik lényeges eleme, hogy a szaporodásbiológia korlátozásával nem avatkozunk bele a természetes folyamatokba. Így is kialakul az elléseknél egy periodicitás, de nem szolgálunk még egy példával arra, hogy ahol az ember beavatkozik a természetbe, ott (gyakran) rosszat tesz.

Ugyancsak technológiai elem a borjú leválasztását rábízni az anyjára. A borjak a következő ellésig az anyjuk alatt maradhatnak, ha az anyjuk megtartja őket. Így a borjak természetes körülmények között fejlődnek. Rúgott borjúnak hívták öregjeink azokat, amelyeket az anyjuk már nem fogadott el. Van két eset azonban, mikor az anyja alatt hagyott borjút el kell venni. Bikaborjú esetében ez az ivarérettség elérésekor következik be, bármely borjú esetében a következő évjáratú borjú megszületésénél. (Hogy a tavalyi ne szopja el a föcstejet az újszülött elől.)

A szürkemarha menjen ki a legelőre télen is minden nap!

Selejtezés sincs. Így hosszabb a tenyészállatok hasznos élettartama. Etikai vonzattal is párosul. Egyik tenyésztőtársunk mondta egyszer: “Tiszteletből nem küldöm vágóhídra azt a tehenet, amelyik annyi borjút ellett nekem.”

Az imént felsorolt elemek alkotják a genotípus-barát tartástechnológia lényegét.

Következményeik: előnyök és hátrányok

A hátrányai közé sorolható sajátosságok, hogy egész évben kell egy óvoda, az öreg teheneket külön kell tartani, ha hasznos élettartamukat növelni akarjuk, és a bikaparkra nagyon oda kell figyelni, állatjóléti szempontból. Mert ha a szilaj magyar marhának nem jó a közérzete, bajt csinálhat. Ha pl. 100 egyed együtt van a bikapark egy legelőkertjében, a zavar jelentős lehet!

Az előnyök között említendő az egyszerű tartástechnológia, a korább bekövetkező első ellés, a rövidebb két vemhesülés közti idő, a tehenek hasznos élettartamának növelhetősége és az egészséges, normális, gyorsan fejlődő szaporulat.

További lényeges előny a kiváló, csúcsminőségű vágómarha. A vágóhídon egy negyedelt marháról készült az itt bemutatott kép. Nemegyszer mondták vevőink az ehhez hasonló látványra, hogy “hát ez csodálatos”.

A csatárpusztai bikapark legelőkertjeiben szabadtartásban nevelt hároméves magyar szürke bika csontos hátszínje

Szabad-e így kísérletezni marháinkkal? Kell! A Magyar Tudományos Akadémia 2013. november 28-án Szarvasmarhatenyésztési Tudományos Napot rendezett a szarvasmarhatenyésztés időszerű kérdéseiről, állat-nemesítési, tenyésztési, takarmányozási és gyepgazdálkodási szakemberek közreműködésével. Zárószavában Horn Péter akadémikus kitért arra, hogy a genotípusnak megfelelő tartási mód fejlesztésével még jelentős potenciált lehet feltárni a szarvasmarhatenyésztésben.

Van-e jelentősége annak, hogy a magyar szürke genotípusának igényével törődjünk a géntartalékok megőrzésén túl is? Igen! A szakirodalomban sok cikk jelent meg arról, hogy nem a vörös hús, mint olyan a hibás a szív- és érrendszeri megbetegedések kiváltásánál. A legelőn tartott állatok húsában a zsírok összetétele kifejezetten kedvező egészségügyi szempontból. Nos, ha van egy olyan állatunk, amelyik nemcsak, hogy elviseli a legelőn tartást, hanem amely tartásának az egyetlen helyes módja a legelőn tartás, akkor az aranyat ér.