Ahogy hallgatom Frenczel Béla személyes és családi történetét, családi gazdálkodásuk históriáját, mintha a magyarság utóbbi 80 évének történelmi összegzését hallgatnám. Annak minden fájó és örömteli mozzanatával együtt. A protestánsokra jellemző kitartást az előző rendszer éveiben, a mezőgazdaságért gyerekkortól rajongó paraszti-polgári elkötelezettséget a munka és a fejlődés céljai mellett, a folyamatos újrakezdés morálját, ami minden szerkezeti, szakmapolitikai probléma ellenére mindmáig életben tartja a magyar mezőgazdaságot. Kissé rendhagyó hangulatú Gazdaszemmel-riporton jártunk Tiszaviden, az ország egyik legkeletibb térségében.
Lélek, elvek és gazdaság
A Frenczel család az utóbbi 100 évben öt református lelkészt, egy református tanítót is adott az északkelet-magyarországi régiónak. A tervgazdálkodás és a mezőgazdaság kollektivizálásának évtizedeiben mindnyájuknak meg kellett küzdeniük a rendszer keresztényellenességével és a tradicionális parasztpolgári kultúra elleni politikával. A ma mintegy 300 hektáron gazdálkodó Frenczel Béla édesapja is részben így került közel a gazdálkodáshoz: a Szabolcs-Szatmár megyei egyházmegye legkisebb református közösségében háztáji gazdálkodással – kertészettel, méhészettel – kellett kiegészíteni a szűkös egyházi fizetést. – Édesapámat kezdő segédlelkészként Öcsödön már nem is hagyták meg a lelkészi hivatásban. Elvárták volna tőle, hogy a téeszesítés mellett agitáljon a szószékről. Ő ezt megtagadta, vállalva, hogy fizikai munkásként, mentőápolóként dolgozzon. Hosszú évek múltán jöhetett csak vissza a környékre, Nyírparasznyán kis jövedelmű lelkészként folytathatta, és mellette gazdálkodni kezdett – fejti fel a szerteágazó családi múlt szálait Béla.
„Így lettem felnőtt”
A gazdálkodás azonban végül úgy alakult, hogy a 80-as évekre már nutriával, nyérccel, prémgörénnyel is foglalkoztak. Ennek 1986 áprilisában a csernobili atomkatasztrófa vetett véget: a sugárfertőzés miatt az állatok többé nem szaporodtak. A család kecskékre és 25 tejelőmarha tartására váltott, később, Nyírparasznyán a kézi fejésből adódó kecsketejet, sajtokat Trabanton vitték a mátészalkai boltokba éveken át. Frenczel Béla már tinédzserként megismerte, milyen 4-5-kor kelni, bátyjával általános iskolásként gondoskodni a bő 1000 példányos anyanyúl-állományról. Később, a 90-es évek elején Regécen, a legeltetéssel pedig azt is megtanulta, milyen a legeletetőélet, hogyan lehet mínusz 16 fokos, fűthetetlen hodályban aludni az állatok mellett, vödörből fürödni. A család végül kitörési pontként Regécen bérelt 50 hektár földet a 25 tejelőtehénnek és az 50 kecskének. – Nehéz évek voltak, de így lettem felnőtt, és sok, később fontos lehetőségekhez vezető barátság alakult ki akkor, mert a környező térségekbe sok külföldi, például amerikai protestáns testvérgyülekezet látogatott el. Én már akkor szerettem henteskedni, főzni, vittem nekik az élelmet, megismertek, és később végül is ezeknek a kapcsolatoknak a segítségével jutottam amerikai tanulmányutakhoz, munkalehetőséghez.
Harc egy álomért a magára hagyott vidéken
Frenczel Bélában ekkoriban, a 90es évek elején támadt fel a kisgyerekkori álom: egy szép, erős gazdaság létrehozása. Az álom a 2000-es évek végére kezdett kibontakozni: fényéveiben a gazdaság 1100 hektárnyi saját és bérelt területet művelt, közel állt hozzá, hogy kistérségi vertikális integrációt hozzon létre. Ráadásul nem úgy, mint az azóta koncentrálódó, új nagybirtokos rendszer mutatja, hanem az egykori téesztagok, kisebb földek tulajdonosaival közös, szociális elkötelezettségű szövetkezés is része volt a tervnek.
– Kiváló példákat láttam erre a világban. Amerikában már a 90-esévek elején láttam, hogyan működnek a biogazdaságok. Dániában megtapasztalhattam, hogyan lehet kis farmergazdaságok együttműködése jövedelmezőbb, mint a kelet-európai tőkekoncentrációval létrejövő nagygazdaságok. Láttam, milyen nagy előnyt lehet kihozni abból, ha a termeltetés, a felvásárlás, akár a feldolgozás egy széles tanyagazdasági struktúrán alapul, és a helyben termelt árut vásárolják a helyi fogyasztók, akár intézmények, akár a helyi üzletek, felvásárlók. Azt gondolom, a 90-es évektől mindmáig ez a magyar mezőgazdaság legnagyobb mulasztása: elengedte a vidék kezét, lemondott arról, hogy kis- és középgazdaságok megerősítésével stabilizálja a községek, falvak, tanyák közösségeit. Az államnak, a kamarának, a falugazdász-hálózatnak fel kellett volna mérnie a helyi adottságokat, a családi, kis- és középgazdaságokkal kellett volna szövetséget kötni, nem pedig szabadjára engedni a nagybirtokok, a föld- és tőkekoncentráció folyamatát – mondja a gazdálkodó. – Még néhány év, és kihalnak, kiürülnek a kistelepülések, mert az agrárértelmiség cserben hagyta a vidéket. A rendszerváltás után hagyták leértékelődni a „sáros gumicsizmás” paraszti munka becsületét, aztán jöttek a spekulánsok, meg volt téeszelnökök, akik kivásárolták a földeket, végül mindenki magára hagyta a vidéket: az egyház, az értelmiség, a feldolgozóipar és az oktatás is…
Akadályok és hazafiság
Frenczel Béla négy fő akadályt lát a hazai agrárium kibontakozás útjában. Az első – mondja – a felvásárlás szervezetlensége. A második az integráció, a termelési-értékesítési összefogások hiánya; a harmadik a szaktanácsadás, a szakmaiság intézményes hálózatainak és a szakma oktatásának hiánya; a negyedik az agrárértelmiség említett eltűnése vidékről, és a szakma ezzel együtt járó elöregedése. – Ahol kevesek kezében van a föld, ahol emiatt bezár az iskola, lassan bezár a bolt is, és már úgy újítják fel a templomokat, hogy nincsenek bennük lelkészek-papok és hívek, ott hamarosan már csak gépesített, intézményes mezőgazdaság marad, kevesek nagy hasznával, és sokak elvándorlásával – mereng a gazdálkodó.
Történetének folytatása rímel is erre a keserű forgatókönyre. A 2000-es évekre ugyanis a Frenczel-gazdaság – néhány tanulságos buktató után – erőteljes fejlődésnek indult. Ekkorra Béla visszatért amerikai tanulmányútjairól is, és lényegében egymaga folytatta a családi vállalkozás működtetését. – Sokszor felmerült bennem, hogy kint maradok. De végül mégis erősebb volt a vágy, hogy itthon teremtsek működő gazdaságot – mondja.
Ebben közrejátszott, hogy a 2001es nagy tiszai árvíz után eladóvá vált egy tiszavidi állattartó telep. Kellett ugyan némi jogi csatát vívni egy akkoriban országszerte botrányos ügyeiről elhíresült kettős állampolgárságú befektetővel, de – szinte népmesei, ritka fordulatként – ezúttal a tiszavidi család nyert a pesti sztárügyvédekkel felfegyverkezett spekuláns és annak helyi strómanja ellen.
Taroló viharok
A gazdaság 2002-től szárnyra kapott, és Frenczel Béla hatalmas tervekbe vágta a fejszéjét. Nagy gépesítésbe fogott az IKR segítségével a növénytermesztési, betakarítási és talajművelési feladatokhoz. Közben intenzíven növelte az általa művelt földek nagyságát, míg végül már 800 hektár szántón termesztett búzát, kukoricát, repcét, lucernát, silócirkot, napraforgót, sőt, a térségben ő vetett először szóját, 2006-ban. Ekkor már 3 telepen összesen 130 kocát és 120 charolais tehenet tartottak. Frenczel Béla terveiben egy olyan vertikum szerepelt, ami a húsmarha- és sertéstartás termékeinek feldolgozását és értékesítését egyben végzi el a helyi gazdálkodók összefogásával. Ehhez 2007-2008-ban sikerrel pályázott állami támogatásra környezetvédelmi, állattartás-fejlesztési profillal. A pályázaton nyert 1,7 milliárdhoz saját forrásból biztosították volna jelentős mennyiségű kiegészítést, a 3 milliárdos beruházás így is jelentősen megterhelte a gazdaság pénzügyi stabilitását.
Ami eztán történt, az még egy regényben is erőltetett fordulatnak hatna, pedig valóság. Egyrészt a szezonban ígérkező rekordtermést elvitte a Tátrát is letaroló szélvihar, az esőzésben a gépek a rommá áztatott gabonák maradékát sem tudták felvenni, mert elsüllyedtek a talajon. A szóját viszont éppen az aszály vitte el. Aztán kitört a világgazdasági válság, majd 2010-ben az állattartó telepi beruházásokat kivették az állami, Magyar Fejlesztési Banknál futó hitellehetőségek közül. A korábbi stabilitás után a Frenczel-gazdaságban – önhibájukon kívül – egykettőre csődközeli állapotok alakultak ki: noha a hiteleiket messze túlbiztosították földekkel, létesítményekkel, a hitelezők felmondták a szerződéseket…
– Ma sem tudom megérteni… A válság éveiben még az APEH-hel, az MVH-val is meg tudtam egyezni. Akkor egy takarékszövetkezet miért vett részt abban, hogy egy prosperáló, nagy fejlődés előtt álló gazdaság egyik évről a másikra felszámolás alá kerüljön? Elvesztettük a 240 hektár földünket, a gépparkot, és két telepünket árverésre bocsátották.
Versenyképesség és -képtelenség
Az Agro-Start ma ugyanazzal a profillal működik, mint korábban, csak kisebb területen. Háromszáz hektáros területük ötöde saját, emellett 50 hektár kaszáló is a gazdaság része. A főbb növények közt ma is ott vannak a kalászosok, az olajosmagvúak: a repce és a napraforgó, illetve a kukorica. Ám a vetési tervben néha előfordul a repce, a napraforgó, időnként a szója, a siló- és magcirok is. A gazdaság jól gépesített, szárítóberendezést is üzemeltet, és raktárkapacitása is van. Noha kettes és hármas kötöttségű, 8–10 AK-s tiszai öntéstalajon gazdálkodnak, nem ritkák a kiemelkedően jó, versenyképes terméseredmények. Árpában nem ritka a 9,5 tonnás hozam, búzában rendszeres a 8, napraforgóban a 4 tonnát meghaladó aratási eredmény. Más kérdés, hogy az emelkedő inputanyagárak mellett a termelés így sem mindig kifizetődő. A gazdaság állattenyésztési ágazatában mostanában 25 Charolais húsmarhát és néhány sertést tartanak.
A visszavonulás megmutatkozott abban is, hogy a gazdaság korábbi boltját és mozgó húsboltját is felszámolta. – Egyrészt nem tudunk az olcsó importot forgalmazó multikkal versenyezni árban, másrészt ezen a vidéken nincs is fizetőképes kereslet arra a fajta minőségi, mélyalmos körülmények között tartott állatok húsából származó termékekre, amit mi produkáltunk.
Arra a kérdésünkre, milyen fejlesztési, beruházási tervei vannak a gazdaságnak a közeljövőre nézve, Frenczel Béla azt válaszolja: nincs ínyükre az ellentmondásos pályázati rendszerben való részvétel, így egyelőre nem terveznek bővítést. – Saját erőből akarunk érvényesülni. Már az nagy segítség volna, ha a különféle támogatási rendszerek azokat hoznák helyzetbe, akik valóban művelik a földet, s nem azokat, akik bérbe adják.
Bibliai idők
A gazdaság étkezőjében, ahol beszélgetünk, észreveszem, hogy a Biblia egy láthatóan sokat forgatott példánya is része a mindennapoknak. Éppen arról esik szó, milyen nehéz munkaerőt találni vidéken: pedig munka és jövedelem is várná az embereket, ha lenne hajlandóság. – Már a Kárpátalja, Ukrajna felől érkezők sem jelentenek megoldást, mint 15-20 éve. Akik ma jönnek, már inkább továbbmennek nyugatra – mondja keserűen a nagy múltú református-gazdálkodó család sarja. Neki mégis szerencséje van, fia, Béla ugyancsak elkötelezett híve a mezőgazdálkodásnak. Így van utánpótlása, s ketten bírják is a munkát. De a jövő – a vidék és a középgazdaságok jövőjének – kérdését már nem merem újra szóba hozni.
Kohout Zoltán
