Vásáraink története

A vásárok, piacok megtartása nem csupán a mai, modern világban jelent nagy társadalmi megmozdulást, szociális, gazdasági jelentőségük már a régmúltban is megmutatkozott. Mi sem bizonyíthatja jobban jelentőségüket, mint hogy szabályozásuk államalapításunktól kezdődően biztosította folyamatosan azok a kor igényeinek leginkább megfelelően történő, zökkenőmentes megtartását. A jellemző változásukat, megújulásukat, mindenkor az adott társadalmi, gazdasági és egészségügyi igények alakították. A modernizáció, az oly gyakran emlegetett felgyorsult világ ide is betette lábát, hiszen mára eltűnő félben vannak a régi vásárok meghatározó alakjai, szokásai. De van, ami nem változott: ez pedig maguknak vásároknak a társadalmi jelentősége.

A törzsközösségből hoztuk magunkkal

A magyarságtól a vásárok tartása nem távolálló, hiszen már a honfoglalást megelőzően, a vándorlások alatt is folytattak a törzsek cserevásárokat. Ezek főleg törzsön belüli események voltak, de akadtak olyan mozgóvásárok is, amelyekre meghívást kaptak a szomszédos törzs-törzsek is. Egy-egy ilyen vásár alkalmat adott nagyobb szabású árucserére is.

A vásárok meglétét bizonyítja az is, hogy ismeretesek a törzsszövetségben ún. kereskedőtörzsek, amelyek a vándorlás alatt, de még a honfoglalás után is fenntartották a vásár intézményét, lebonyolították a kereskedést.


1. kép 14. századi Mezőváros (forrás: https://www.mozaweb.hu/Lecke-TOR-Tortenelem_6-Gazdasag_es_tarsadalom_a_1...)

Vásáraink megtartásának igazi szabályozása I. István királyunk szervező munkájának köszönhetően indult el. Az általa kiadott „vásártörvény” a vásártartást királyi monopóliummá volt hivatott biztosítani a templomos (egyházas) helyeken, a templom mellett létesített vásárnapi vásárokon. A vásár napjára kijelölt nap elnevezése lett a vasárnap. Az ezeken a napokon megrendezett „sokadalom” a kincstár vagyonát is gazdagította a bevezetett vásárvámok szedésével.

Ezeken a vásárokon még olyan cserekereskedelem volt a jellemző, melynél a csereértéket egyre csökkenő mértékben ugyan, de a prém, illetve egyre jobban növekvő mértékben a szarvasmarha képviselte (a marha száma a vagyon nagyságát jelentette). A marha értékét bizonyítja, hogy hosszú ideig a különféle váltságdíjakat, büntetéseket szintén marhákban állapították meg és fizették ki.

Amikor szombat lett a vásárnap

A vásárvámharmad magánszemélyeknek való eladományozása III. Béla uralkodása alatt változást hozott a korábbi vasárnapi vásártartási rendbe. Elterjedtek a szombati vásárok, majd pedig II. Géza vásárjog-adományozásai nyomán a hét bármely napján tartható vásárok. A vásárjog széles körű adományozása révén alakultak ki a 13. század folyamán a vámmentes vásárok és 1239-ben, IV. Béla rendelkezésére, elsőként Esztergomra vonatkozóan az országos vámmentességet élvező vásárok és az első napi vagy napos piacok. A 14-16. századra jellemző települések növekedése, terjeszkedése, a vonzáskörzetek kialakulása magával vonta, hogy piactereken mindennapos, főleg élelmiszerárusító piacok kialakulását, továbbá a voltaképpeni vásárok kiszorulását ezekről a terekről. Az állat- és terményvásárok kijjebb költöztek, de még a város falain belüli széles utcákra.

Azokban a városokban, melyek életében nagy szerepet játszottak a piacok és vásárok, ott a mai napig meglátszik a települések formáján (városközponti terek stb.).

A vásárok tartásának alapjául szolgáltak a vásárszabadalmak (vásárprivilégiumok). Ezeket földesurak, püspökségek, kolostorok kérésére adta meg a király valamelyik városuk, mezővárosuk részére. Az egyes városok vásárhellyé alakulásában természetesen nagymértékben szerepet játszottak azok földrajzi, társadalmi és kulturális tényezői is.

http://mek.oszk.hu/03200/03292/html/kep2.jpg
2. kép Vásárvonalrendszer a feudalizmus korában (forrás: http://mek.oszk.hu/03200/03292/html/)

Hajcsárok hanyatlása

A vásárhelyek általában már a középkortól kezdődően évente négy nagyvásárt tartottak, törekedve arra, hogy azok mindig ugyanazokra a napokra essenek. A napok pontos meghatározása a helyi jellegektől függött, de egyik nap mindenképp a város védőszentjének napjára esett. Lényegében a gazdasági élethez alkalmazkodva rendezték ezeket a napokat, így alakultak ki az év folyamán kiemelkedő vásározási időszakok. A tavaszi vásáron főleg az állatok cseréje történt, még legelőre hajtás előtt, a június végén, július elején tartott vásár az aratásra történő felkészülést segítette a szükséges eszközök beszerezhetőségével, a szeptember-októberi vásárokon a megtermelt termények cseréltek gazdát, illetőleg a teleltetés előtti állatcsere volt jellemző, míg a decemberi vásáron a téli ruhaneműek beszerzése volt jellemző. Ezen időszakok közül legnagyobb jelentőséggel a tavaszi vásárok bírtak.

http://mek.oszk.hu/02700/02789/html/img/45.jpg
3. kép: Hídi vásár (Forrás: http://mek.oszk.hu/02700/02789/html/34.html)

Az egyre jobban terjedő vásárok a 18. század végére virágkorukat élték. Egy-egy vásár megtartását nem csupán a kiadott vásárszabadalmak biztosították, de azok alapján elkészített vásárrendtartások, céhszabályzatok előírásai szabályozták. E vásárrendtartások rendelkeztek a vásárok időpontjáról, azok időtartamáról, helyéről, de emellett kiterjedtek a vásár tisztaságának ellenőrzésére, az esetlegesen fellépő csalások, bűntettek megakadályozására és azok megbüntetésére is. Nagyon fontos volt, hogy ezeken a vásárokon csak a meghatározott helypénzt, vásárvámot megfizető árusok árulhattak. Vásáraink századvégi virágkorát jellemzi az is, hogy egyre több olyan település kért országos, nagyvásár tartására engedélyt, melyet rendszerint meg is kapott, akiknek eddig nem volt vásárszabadalmuk. Természetesen a sok új, megnyíló vásár negatív hatást is generált. Gyakoriak voltak az egymás közelében tartott vásárok, melyek erőteljesen megosztották a vásárok forgalmát. E kiteljesedési időszak másik fontos jellemzője volt a differenciálódás, a kirakodó-, az állat- és a terményvásárok elkülönülése. Ezt a fajta differenciálódást részben a településeken végbemenő fejlesztések, részben pedig egészségügyi és esztétikai követelmények hozták magukkal. Az eddig jellemzően, város határain belül megtartott állat- és terményvásárokat a településre bevezető főútvonalak mellé helyezték ki. Ezek a területek széles kiterjedésű területek voltak, ahol lehetőség volt további tagolásra, így elkülöníthetővé vált a különböző állatfajok és termények cseréjét szolgáló terek kialakítása (ló-, marha- és sertésvásár, szén- és búzatér, fa- és gyapjúpiac stb.). A 19. század közepétől jellemzően ezeket a vásártereket előre megtervezetten alakították ki. Ezeket a vásártereket, ha nem is mindet, de elkerítették, de legalább is körülárkolták, „ha esetleg a jószág megvadulna, akkor se tudjék szétszaladni”. Az állatvásárterek szomszédságába ún. cédulaházat, és mázsaházat építettek, melyben az adás-vétel járlatkezelését tudták elvégezni. Ezen kívül, mint az napjainkra is jellemző, megtalálható volt még számtalan ivó és lacikonyhás.

Az állatvásárokra a jószágokat rendszerint lábon hajtották, malacokat, hízott disznókat szekereken szállították. A 19. század végéig a hajcsárok a vásárok meghatározó alakjai voltak. A jószágok nagy távolságokra történő hajtása nagy szakértelmet és rátermettséget igényelt. Egy-egy nap akár harminc kilométert is meg kellett tenniük, úgy, hogy közbe figyeljék a jószágokat, hogy azok kárt ne tegyenek semmiben, és az esetleges veszélyektől megvédjék őket.  Ezeken a kialakult marhahajtó utakon a pihenést szolgáló csárdák úgy helyezkedtek el, hogy egy nap alatt a köztük lévő távolság megtehető legyen. Sokszor ezeknél a kocsmáknál karámok segítették a hajcsárok éjszakai pihenését. A vasút fejlődésével a hajcsárok iránti igény visszaszorult, és mára teljesen kiveszett ez a kalandos szakma.

Képtalálat a következőre: „lókupec”
4. kép: Lókupec (Forrás: http://kortars.network.hu/kepek/kortars_kepzomuveszet_kortars_festok/lok...)

A vásárok másik jellegzetes alakjai voltak a cigány kupecek is. Ők lovak adás-vételével foglalkoztak, sokszor megbízásból. Gyakran egymást segítve alkudtak egy-egy lóra, vagy srófolták fel az árakat.

 

Alkudni alapvető

Ezeken a vásárokon csupán a meggondolatlan ember nem alkudott. Szinte elvárás volt, hogy mindenre menjen az alkudozás. A jószág eladásakor mindenkor, nagyobb mennyiségű termény eladásakor gyakran áldomásra is sor került, melyet minden esetben az eladónak kellett állni. Az áldomás elfogyasztására adtak helyet a közeli lacikonyhák, fogadók.

A vásárok a különböző árucserén túl, szociális jelentőséggel is bírtak. Az itt megjelenő tömeg jelentős része sem eladni, sem vásárolni nem akart, csupán itt találkoztak régen nem látott barátokkal, ismerősökkel. Mindezek mellett meghatározó műveltségbeli hatásuk is volt, hiszen távoli területek viseletei, eszközei így tudtak kicserélődni, elterjedni más vidékeken is. Könyvekhez, kalendáriumokhoz juthattak az emberek. És itt cseréltek gazdát a mai napig a piacok, vásárok legértékesebb árucikkei is, a friss hírek, újdonságok, pletykák…

Politika és marketing

Az első világháborút követően, mint minden árucsere-korlátozás és hiány esetén jellemzően felvirágzott a zugpiac. Az állandó áru-, anyag- és pénzhiányt vásáraink megsínylették, melyet a második világháború csak tetőzött. Ezt követően a központi ellátás politikai nézete, a szabad árucsere tilalmának időszaka következett. Szerencsére a kormányzat azt hamar belátta, hogy a lakosság igényeit az amúgy is szűkös központi ellátású bolthálózaton keresztül nem tudja kielégíteni, ezért az ún. vidám vásárok rendezését szorgalmazták. Ezeket rendszerint ősszel, fesztiválok formájában tartották. A vidám vásárokon állami vállalatok, áruházak kínálták termékeiket. Ezekre a vásárokra is főleg az áruhiány volt a jellemző.

Napjainkban a vásárok sokat emlegetett társadalmi szerepe mellett a cégek, vállalatok egyik marketing eszközei is lettek, egyfajta médiaeszközökké is váltak. Ezeken a kiállításokon tudják eljuttatni a vállalatok „üzeneteiket” a célközönségnek egy olyan közegben, ahol az eladó és a vevő egy helyen, egy időben vesz részt.

Kovács Márk

Felhasznált irodalom:
Balassa Iván – Ortutay Gyula (1979): Magyar néprajz/ Búcsú, piac, vásár
Domonkos Ottó (1991): Magyar néprajz III., Anyag és kultúra 2.-Kézművesség