Talajaink szervesanyag-készlete egyre inkább fókuszba kerül napjainkban. Nagyon sok konferencián, szántóföldi bemutatón, többféle fórumon is ez a központi téma, nem véletlenül, hiszen alapvetően meghatározza a termelékenységet. A szerves anyagban lévő tápanyagok az ásványosodási folyamatok (mineralizáció) során felszabadulnak, így azokat a növények fel tudják venni. A rendszer leginkább a talaj nitrogénszolgáltató képességére van pozitív hatással, tehát a szervesanyag-készlet alapjaiban határozza meg a természetes tápanyag-szolgáltató képességet.
A talajok szerves anyaga
A szervesanyag-készlet egyik legfontosabb mutatója a növénytermesztés számára a humusztartalom. Magyarországon 6 termőhely-kategóriát különböztetnek meg, amelyeknél a humusztartalom alapján igen gyenge, gyenge, közepes, jó és igen jó minősítéssel jellemzik a humuszellátottságot:
1. csernozjom: a humusztartalom 1,5–4,0%, akár 4% fölött is alakulhat,
2. barna erdőtalaj: az 1,2% és ez alatti humusz % igen gyenge minősítésű, míg az igen jó kategóriában elérheti a 3,5%-ot is,
3. kötött réti talaj: igen gyenge humusztartalom esetén 1,6%, a legnagyobb érték pedig akár 4,5 % is lehet,
4. laza talajok (homok): a legkisebb humusztartalommal rendelkező talajok, 0,4–2,5% humusztartalommal,
5. szikes talajok: az igen gyenge kategória 1,4%, míg az igen jó 4,0% humusszal jellemezhető,
6. sekély termőrétegű talajokon pedig ugyancsak alacsony, 0,8–3,3 humusz % a jellemző.
Egy átlagos humusztartalommal rendelkező talajban akár 200 tonna is lehet a humusz mennyisége hektáronként, amelynek évente 1%-a alakul át, és belőle körülbelül 100 kg nitrogén válik felvehetővé. Természetesen egy része a denitrifikáló baktériumok által a levegőbe kerül, másik része egyéb talajbeli folyamatokhoz (mikroorganizmusok működése, gyomnövények stb.) kerül, de a kultúrnövényeinknek is jut belőle egy tekintélyes rész. Az alacsony humusztartalmú talajok tehát kevesebb nitrogénnel tudják a növényeket táplálni.
A talaj szerves anyagának fő forrásai a talajlakó mikro- és makroszervezetek, a növények visszamaradt gyökér- és szármaradványai, valamint a szerves trágyák. Jelen cikkben a termesztett növényünk betakarítása után a tarlóban és a tarlón maradt növénymaradványokkal foglalkozunk. Kemenesy Ernő – aki a debreceni gazdasági akadémián végzett, későbbi munkássága pedig többek között a talajerő-gazdálkodással szorosan összefüggött – mondta, hogy a gyökérzet maradványainak legalább akkora hatása van a talaj termékenységére, mint az istállótrágyának. Jelentős a tápanyag és szerkezetalakító hatása, előnye pedig, hogy homogénen hálózza be a talajt, így a szerves anyag eloszlása egyenletes, és a feltáródása folyamatos. A megállapítás a múlt században született, de a mai napig helytálló, főként, ha a gyökérmaradványokhoz hozzátesszük a növény többi vegetatív részének maradványait is.
Pozitív hatások
Ha csak a három legfőbb növényünk után visszamaradt szerves anyagok mennyiségét nézzük, az értékek közel 8–12 tonna között alakulnak hektáronként (1. grafikon)!
Ha ezt a három makroelem-tartalomra is megnézzük, elég biztató számokat látunk, tapasztalunk, Kemenesy Ernő megállapításai igazolást nyernek.
A tarlómaradványok felhasználása, azaz talajba történő visszadolgozása a puszta tápanyag-visszapótlás mellett egyéb jelentős közvetett jelentőséggel is bír. Először is javítjuk a talaj szerkezetét, aminek hatására kedvezőbbé válik a víz- és hőgazdálkodás is. Növeljük a talaj szervesszén-készletét, így cellulóz, hemicellulóz, lignin, egyéb poliszacharid, nagyon sokféle ásványi anyag, akár különféle olajok, zsírok, vitaminok, hormonok is kerülnek a talajba. Mindezek „feldolgozásán”, „lebontásán” nagyon sok mikroorganizmus, alacsonyabb rendű szervezet dolgozik, így ezeknek élelmet biztosítunk, fel tudnak szaporodni, ezáltal a talajélet aktívabbá válik.
A szerves anyagok elbomlása során szén-dioxid is keletkezik, ami a tápanyagok oldódását segíti elő. A 2. grafikonon az is látszik, hogy a kukorica igen sok káliumot hagy vissza szármaradványaiban, amivel az utónövény káliumigényét fedezhetjük is, természetesen, ha a talaj káliumból nem szenved hiányt. A kálium ilyen körforgásával csökkenthetjük a káliumműtrágyázást, így a költségeket, a környezetterhelést.
Miért ne energia?
Felmerülhet a kérdés, hogy ez a szervesanyag-tömeg egyben energetikai felhasználásra is kerülhetne, hiszen megújuló energiaforrás. Ez igaz is, azonban amint láttuk, jelentős értéke van, így ha elvisszük a területről, a talaj szerves anyaga hosszú távon jelentős mértékben csökkenhet, maga után vonva több negatív következményt (szerkezetromlás– porosodás, rögösödés, természetes tápanyagszolgáltató-képesség csökkenése, vízraktározó képesség romlása stb.). Emellett maga a szármaradvány bálázása, összehordása, elszállítása is többlettaposással jár, ami a tömörödést fokozza, valamint a tarlóhántás is késik, pedig annak nyáron a betakarítás után minél hamarabb meg kellene történnie. Az is igaz, hogy a talaj szerves anyaga más módon is pótolható, de ez sok esetben nem is kevés többletköltséget jelent.
Összességében érdemes mérlegelni, hogy melyik megoldással járunk jobban mind rövid, de hosszú távon is!
Amire oda kell figyelnünk
Arra is ki kell térnünk, hogy a talajba forgatott szerves maradványok még bomlatlan állapotban vannak. Beszélünk egy úgynevezett C : N arányról, ami ha minél tágabb, annál kedvezőtlenebb, illetve átmenetileg nitrogénhiányt okozhat (pentozánhatás). A talajban az optimális C : N arány 10–15:1, azonban a „friss” tarló- és gyökérmaradványok esetében ez akár 30 : 1 is lehet, így vagy várunk, amíg a sok szerves anyag elbomlik, vagy serkenthetjük ezt a folyamatot többletnitrogénnel (8–10 kg szármaradvány-tonnánként), illetve a talajban élő lebontószervezetek dúsításával (baktériumtrágyákkal). Ide kapcsolódik a szervesanyaggazdálkodás hosszú távú tervezésének fontossága, hiszen a szerves anyagban gazdag talajban a baktériumok, gombák, különböző férgek is nagyobb számban vannak jelen, így az újonnan bekerült szármaradvány is hamarabb ásványosodik.
A bedolgozott szármaradványok hirtelen jelentősen megemelik a C : N arányt a talajban
A száraprítás mértéke is nagyon fontos ebben a folyamatban, hiszen a nem jól kezelt szervesanyag-tömeg nehezítheti a további műveleteket – magágykészítés, vetés –, de akár a gyomirtást is. Emellett a későbbiekben egyéb növényvédelmi problémát is okozhat. A nagy növényi részek talajba dolgozása során üregek keletkezhetnek, amelyek a kártevők búvóhelyeivé válhatnak, valamint rontják a vetés minőségét, a következő növény csírázását, kelését. Meg kell említenünk azt is, hogy csak egy jól levegőző talajban fognak végbemenni azok a kívánatos bontási folyamatok, amelyek hatására szén-dioxid, valamint a növények számára felvehető tápanyagok felszabadulnak. Ellenkező esetben, anaerob körülmények hatására nem korhadás, hanem rothadás indul meg, káros ammónia, kén-hidrogén, valamint metán képződhet.
A tápanyagellátás mára már nem egyszerűsíthető le a műtrágyázásra, hanem inkább tápanyag-gazdálkodást érdemes végezni, ami egy előre, több évre tervezett tevékenység, magában foglalja az agrotechnika egyes elemeit is, ahol cél a talaj tápanyag-szolgáltató képességének hosszú távú fenntartása, javítása. Szerves része kell hogy legyen a talajerő-gazdálkodás, azon belül a szervesanyag-gazdálkodás is. A korlátozott mennyiségű szerves trágya miatt a tarlómaradványokra is szükség van, manapság ezek a talajok egyik legfontosabb szervesanyag-utánpótlási forrásai közé sorolhatók, ahogy korábban bemutattuk, nem is indokolatlanul.
Dr. Dóka Lajos Fülöp adjunktus
Dr. Szabó András adjunktus
Dr. Szabó Éva adjunktus
DE MÉK Növénytudományi Intézet
