2025-ben megint aszályos év futott végig a magyar szántókon, és ez már nem „egy rossz szezon” története, hanem egy sorozaté a mezőgazdaságban. A friss európai környezeti helyzetkép szerint a kontinens – és benne a hazai mezőgazdaság különösen – egyre gyakrabban találkozik vízhiánnyal, szélsőséges időjárási kilengésekkel. Figyelmeztető, hogy az alkalmazkodás sebessége nem tart lépést a kockázat növekedésével – olvasható ki a Másfélfok.hu friss elemzéséből.
Víz-mínuszból alig lehet visszajönni
A növénytermesztés szempontjából a legsúlyosabb üzenet az, hogy a vegetációs időszakok egyre gyakrabban úgy indulnak, hogy a táj „mínuszból” kezd: kevés a talajban a hasznos víz, miközben a hőterhelés és a párolgási veszteség nagyobb. Ilyenkor a csapadék nemcsak kevesebb, hanem rosszabb ritmusban érkezik: rövid, intenzív eseményekben, amelyeket a lecsupaszított felszín, a tömörödött rétegek és a gyors lefolyás miatt a talaj sokszor nem tud hatékonyan befogadni. A következmény a nyári kultúráknál különösen kemény. A kukorica, a napraforgó, a szója és sok helyen a tavaszi vetésű kalászosok is könnyen beleszaladnak a virágzás–terméskötés időszakában jelentkező vízstresszbe. Innen már technológiával is csak részben lehet visszahozni a veszteséget.
Pénzzé válik a tehetetlenség
A dráma ott kezd igazán látszani, hogy a termelési szerkezet nem fordul elég gyorsan a kockázatoktól. Hiába ismert, hogy a vízigényes és aszályérzékeny növények hozzák a legnagyobb kitettséget, a területi arányok sokszor mégis ezek felé tolódnak, mert a megszokott géppark, a piaci rutin, a támogatási logika és a feldolgozói igények együtt erős tehetetlenséget teremtenek. Ez a tehetetlenség viszont évről évre pénzzé válik. Nemcsak terméskiesés formájában, hanem minőségi romlásban, hektikus betakarításban, gyengébb beltartalomban, és abban, hogy a kockázat növekvő része „biztosíthatatlanná” vagy nagyon drágán kezelhetővé válik.
Kényelmetlen, de szükségszerű felismerés
A legkényelmetlenebb felismerés, hogy országos léptékben az alkalmazkodás nem szűkíthető le az öntözésre. Az öntözés sok térségben fontos mentőöv. Ám nem mindenkinek, nem mindenhol, és nem korlátlanul: vízkészlet, engedélyezés, energia és üzemeltetési költségek szabják a plafont. A növénytermesztési gyakorlat oldaláról ezért azok a beavatkozások adnak „tömeges” hatást, amelyek a talajban és a tájban tartják meg a vizet. A talajtakarás, a bolygatás csökkentése, a szervesanyag-visszapótlás, a szerkezetjavítás, a tömörödés elleni következetes munka, a víz visszatartása belvizes–árvizes helyzetekben, illetve a lefolyási utak lassítása. Ezek nem látványos, egy év alatt „átvágható” beruházások, hanem fegyelmezett rendszerépítés – viszont pont ez az, ami a következő aszályt már nem ugyanazzal a kiszolgáltatottsággal engedi rá a táblákra.
Fajtaváltás, átállás, EU
A másik kényszerű irány a fajtaváltás és a kultúraszerkezet finomhangolása. A szárazabb térségekben egyre többet ér a biztos hozam, mint a ritkán elérhető csúcstermés ígérete: az olyan megoldások, mint a korábbi vetésidő, a stressztűrőbb hibridek, a rövidebb tenyészidejű típusok, a jobb gyökérzetet adó genetika, vagy akár alternatív szárazságtűrő növények (például a cirok) beemelése a vetésforgóba, valójában „biztosításként” működnek. Ehhez viszont piac, feldolgozás és szaktanácsadás is kell, különben a gazda vállára kerül az egész átállás kockázata.
Közben fontos kontraszt, hogy a klíma- és környezetpolitikai célok között az ökológiai területek növelése hangsúlyos: a 2030-as uniós cél 25% ökológiai területarány, miközben az EU jelenlegi aránya körülbelül 10,5% nagyságrendű. Az öko önmagában nem „aszálybiztosítás”, de a talajéletre, szervesanyag-gazdálkodásra és a rendszer-szintű szemléletre építő megközelítések sok helyen összecsengenek a vízmegtartó, regeneratív irányokkal – és ezeknek a szántóföldön ma már nem elméleti, hanem forintban mérhető értékük van.
Agrárágazat Tudástár: Klímaadaptáció a szántóföldön – A tartós vízhiány és az aszály egyre gyakrabban indul „mínuszból”: kevés a talajnedvesség, gyors a párolgás, rossz ütemben érkezik a csapadék. A vízigényes kultúrák (kukorica, napraforgó, szója) így kritikus időszakokban könnyen vízstresszbe kerülnek. Az öntözés nem univerzális megoldás: korlátozza a vízkészlet, az engedélyezés és a költség. A valódi kitörési pont a víz megtartása a talajban – talajtakarás, bolygatáscsökkentés, szervesanyag-növelés, tömörödésoldás –, valamint a fajtaváltás és a szárazságtűrőbb vetésszerkezet kialakítása.
