A napraforgó potenciális kártevője egy „ártalmatlan”, védett puhatestű?

A globalizáció és a nevében hasonlatos, manapság szintén „divattá váló” globális felmelegedés (avagy – kinek hogy tetszik – klímaváltozás) erős hatást gyakorol hazánk növényvédelmére is.

Ha csak az utóbbi 15–20 évre tekintünk vissza, az egyesek szerint oly „áldásos” globalizáció számos országban nem csak emberi terrorizmust eredményezett sajnálatos módon, hanem bioterrorizmust is. Ha a legtöbb, eredeti hazájában már eleve károsnak ismert invazív faj nem is szándékos betelepítés eredménye – tehát más helyen való megjelenésük ténylegesen valóban nem meríti ki a bioterrorizmus fogalmát (bár néhányuk esetében ez mégis elég nyilvánvaló) –, kizárólag a károsító fajok negatív hatásait véve alapul mindenképpen nevezhető akár annak is. Ha csak a hazánkat érintő, az említett időszakban megjelent idegenhonos károsítókat akarnánk felsorolni, bajban lennénk, mivel valószínűleg nem lenne egyetlen, valamire való növényvédelemmel, biológiával foglalkozó szakember, aki maradéktalanul képes lenne felsorolni ezeket.

Csak a rend kedvéért néhány a legfontosabbak közül (zárójelben hazánkban való megjelenésük évszámával), például: amerikai kukoricabogár (1995); almástermésűek tűzelhalása (1996); éger fitoftórás betegsége, más néven égervész (1999); (amerikai) keleti cseresznyelégy (2006); ázsiai katica (2007); szőlő aranyszínű sárgaság fitoplazma (2013) és még hosszasan lehetne sorolni. Evvel a témával kapcsolatban már ebben az évben, csak agrár szaklapokban több cikk is született (például Zsolnai 2015; Marczali és Keresztes 2015). Mindezek felett rengeteg, még meg nem jelet károsító döngeti Európa vagy – Európába sajnos már bekerülvén – közvetlenül Magyarország kapuit.

A klímaváltozás – mely részben szintén emberi tevékenység következménye – ugyancsak erősen befolyásolja az élőlények, így a kártevő fajok biológiáját és etológiáját (viselkedését) egyaránt. Ennek kapcsán is fel lehetne sorolni nem egy őshonos (tehát mindig is velünk, hazánkban élő) fajt, mely esetenként váratlanul kártevővé vált, vagy másik tápnövényre váltásával jelentős fejtörést okoz a szakembereknek. Ilyen például az égerfa mezei poloska mogyorón való károsítása, vagy a darázsszitkár, mely lepkefaj a tölgyfélék mellett a tüskétlen szedret és málnát is tápnövényéül választotta. Tette ezt ráadásul mindkét kártevő oly módon, hogy míg előbbi növény, illetve növénycsalád esetében nem voltak jelentősek, akkor tehát gazdasági szintű kártevőnek még nem lehetett nevezni egyiket sem, addig a mogyoró, illetve a Rubus-félék egyik legjelentősebb kártevőivé váltak (Keresztes és Marczali 2015). A fentiek fényében valószínűleg nem véletlen, hogy szélsőséges időjárású évek, vegetációs periódusok alkalmával, vagy azt követően több esetben is olyan fajok váltak olykor-olykor, vagy akár azóta is többé-kevésbé, de rendszeresen visszatérő kártevővé, melyekre az addigi ismereteink alapján a legkevésbé sem számítottunk.

Jelen történet 2010. júniusában, Nógrád megyében, Nőtincs település közelében kezdődött. Az ottani mezőgazdasági szövetkezet néhány napraforgótáblájának szegélysoraiban javarészt teljes tarrágást észlelt Nagy István, a cég munkatársa. Közelebbről megszemlélve meglepődve tapasztalta, hogy a kártevő nem más, mint az eddig ártalmatlannak ismert éticsiga fajunk. Ez a faj ugyan lényegében mindenki által jól ismert, de növényvédelmi szerepéről eddig – nem véletlenül – alig lehetett hallani, ezért mindenképpen szükségesnek tartottam a fajjal kapcsolatos néhány szakirodalom áttanulmányozását.

Az éticsiga (Helix pomatia Linnaeus 1758) és a hozzá hasonló fajok

Annak ellenére, hogy valóban, általában jól ismerik az emberek, illetve a hasonló fajokhoz viszonyítva a legelterjedtebb, és ahol előfordul, ott mindig sokkal nagyobb példányszámban teszi azt (legalábbis eddig) más fajokkal szemben, megjelenését tekintve könnyen összetéveszthető a hazánkban szintén előforduló és őshonos Helix lutescens Rossmässler 1837 (ugarcsiga vagy agyagsárga éticsiga) fajjal. Ez utóbbi faj átlagosan kisebb, háza valamivel fakóbb, alapszíne világossárga, nálunk elsősorban a Nagyalföld lakója (Soós 1959). Ugyanakkor néhány más, nagyobb testű – már hazánkból is kimutatott – invazív faj (Varga és mtsai 2010; Domokos és Pelbárt 2011) olyan példányaival szintén keverhető, melyek nem rendelkeznek karakteres faji bélyegekkel, vagy ellenkezőleg, éppen maga a vizsgált éticsiga példány az, amely a törzsalakéhoz képest például élénkebb, kontrasztosabb öveket visel a házán, ezzel esetleg elbizonytalanítva az őt vizsgáló személyt. Megjegyzendő, hogy a szárazföldi tüdőscsigáknál nagymérvű változatosság figyelhető meg, sok fajuknál nem egy faj alatti kategóriát (elsősorban változatot és alfajt) is feljegyeztek már, így nem véletlen, hogy egyesek biztosan csak boncolással azonosíthatók (Soós 1959). Az éticsigánkhoz hasonlító egyedei lehetnek például a Helix lucorum Linnaeus 1758 (fehérsávos éticsiga), vagy akár a Cornu aspersum (syn.: Helix aspersa) (O. F. Müller 1774) (pettyes-, vagy cirádás éticsiga, 1–2. kép) fajnak is (Varga és mtsai 2010; Domokos és Pelbárt 2011).

1-2. kép: A Cornu aspersum már Keszthely belvárosában is megjelent, fotó Keresztes Balázs

A faj jellemzői

Mindezek fényében nem árt a kérdéses fajt röviden jellemezni. Az éticsiga, vagy óriás éticsiga (Helix pomatia Linnaeus 1758) a legnagyobb termetű, őshonos csigafajunk (nála csak az invazív Helix lucorum nagyobb valamivel). Háza gömbded-kúpos, ötkanyarulatú, annak tekercse enyhén emelkedik csak ki, csúcsa pedig tompa. Héja erős, szabálytalanul vonalkázott, gyenge fényű. Alapszíne lehet fehéresszürke, sárgásbarna vagy sötétbarna, sokszor akár öt öv is ékesíti, de ezek gyakran lehetnek halványak, elmosódottak. Házának köldöke (szemből, a szájadék jobb alsó szélén látható apró rés, lyuk) nagyon szűk, a ráhajló perem csak egy keskeny rést hagy szabadon belőle. Szájadéka tág, kerek, szegélye megvastagodott, ajakduzzanata fehér vagy ibolyás árnyalatú. Magassága átlagosan 27–49 mm, szélessége 39–49 mm (3–4. kép) (Soós 1959; Héra 2003).

3-4. kép: A Helix pomatia sötét- (törzsalak) és világos házú (var. hajnaldiana) alakja, fotó Keresztes Balázs

Bozótosokban, ligetekben, ritkás erdőkben, növényzettel benőtt sziklás helyeken él. Elsősorban a talajszinten és közvetlen közelében tartózkodik, ritkán megy fel magasabbra, akár egy szikláról, akár egy növényről legyen szó. Főként az alacsonyabb, domb- és síkvidék faja, magasabb hegyvidéken ritkább (Soós 1959; Héra 2003).

Elterjedése főleg Délkelet- és Közép-Európára esik, de előfordul Skandinávia déli valamint a Balkán északi részén Macedóniáig. Nálunk általánosan elterjedt csigafaj, de állományainak nagysága erősen eltérő, ami nagyrészt a kíméletlen-, esetenként akár tiltott időszakban, vagy az alsó mérethatár (30 mm) alatt való gyűjtéséből adódik. Nyugat-európai előfordulása jórészt behurcolások és mesterséges megtelepítések, tenyészetek eredménye, de a világ fő csigafogyasztó nemzete, Franciaország mára döntően az importra támaszkodik. Ebből Görögország és Törökország mögött Magyarország (sajnos?) dobogós helyen áll, a franciák importjának 12%-át mi szolgáltatjuk (Soós 1959; Halmágyi és mtsai 1997; Héra 2003).

A faj eddigi kártételéről

Alkalomszerű kártevőnek mondható, mivel a csalánon kívül főleg korhadó, fonnyadó, bomló növényi részeket fogyaszt. Megfigyelték azonban már különböző zöldségnövényeken (saláta, spenót, káposzta, kel) is kártételét (Krolopp 1988; Halmágyi és mtsai 1997). A faj védelem alatt áll (eszmei értéke 2000 Ft), ugyanakkor étkezési célra mégis gyűjthető április elsejétől június 15-ig, június második felétől kezdődő párzási időszakának kezdetéig. Gyűjtésének ugyan vannak mennyiségi és méretbeli korlátai, a fajra nézve azonban ez még mindig hordoz magában veszélyeket (Halmágyi és mtsai 1997).

Korábban magam is találkoztam élő növényen okozott meglepően jelentős kártételével, igaz ez nem gazdasági növényünk volt. 2009-ben mint szántóföldön, mint pedig – elsődleges céllal a selyemmályva különböző gyombiológiai vizsgálatai érdekében beállított – szabad ég alatti tenyészedényes kísérletben vizsgáltuk a nevezett gyomnövényt károsító ágenseket. A tenyészedényekben a vetés utáni időszakban a csíra- és fiatal növényeken találkoztunk tipikus csiga-kártétellel. A főleg éjszakai és kora hajnali órákban okozott kártétel kapcsán egyetlen esetben sem figyeltünk meg az éticsigán kívül más, elsősorban az általunk várt házatlancsigák különböző családjába (Limacidae, Arionidae) tartozó fajt táplálkozni. A kártétel esetenként igen súlyosnak mondható, mivel átlagosan a tenyészedényekben a növények 5–10%-át elfogyasztották, két tenyészedényben pedig az összes növényt kipusztították, szabályos tarrágást okozva (Nagy és Keresztes 2010).

Az éticsiga kártétele napraforgó táblákon

A Nőtincs környéki – megfelelő rezervoár területek (például dús növényzetű árokpart) mellett elterülő – napraforgótáblák szélső 4–5 sora néhány növény kivételével lényegében teljes tarrágást szenvedett (5. kép). Bár szórványosan, de jóval beljebb is érzékelhető volt az éticsigák jelenléte, valamint kártétele egyaránt.

5. kép: Szélső sorok tarrágása a napraforgótáblán, fotó: Nagy István

A képek 2010. június 4-én készültek, ahol a „tetten ért” példányok jól láthatóan nagy étvággyal fogyasztották a napraforgót, súlyosan károsítva az akkor már legalább 6–8 leveles állapotban lévő növényeket (6–7. kép), melyek a súlyosnak tartott korai kártevő barkó (ormányosbogár) fajok „foga alól már rég kinőttek”!

6-7. kép: Az éticsigák károsítása, fotó: Nagy István

Megvizsgálva a károsított növények és a jelen lévő csigák körüli ürülékeket, azokon is látszott, hogy nem elhalt, korhadó, rothadó növényi részeket fogyasztottak, mivel zöld színükkel árulkodtak arról, hogy magát az élő napraforgónövényt (8. kép).

8. kép: Az éticsigák kártétele és zöld ürülékük (a növénytől balra), fotó: Nagy István

Nagy István ágazatvezetővel konzultálva, elmondása alapján, azóta is előfordul éticsiga kártétel elsősorban kétszikű szántóföldi kultúrákon (főleg napraforgón vagy repcén). Csapadékos időjárás esetén erősebb, de 1–2%-os kártételükkel rendszeresen találkozik.

Megvitatás

Az eddig békésnek ismert faj kártevőként való fellépésének konkrét okait legfeljebb találgatni lehet, valamint reménykedni abban, hogy soha nem fog elfajulni, illetve állandósulni kártétele. Védett faj lévén ugyanis eleve problémás lenne az ellene való védekezés, arról nem is beszélve, hogy valószínűleg, meszes háza miatt sem lenne egyszerű annak hatékonyságát megoldani. Kártevőként való fellépésének egyik – és egyben kiinduló – okaként említhetjük a 2010. évi extrém sok csapadékot, ami azóta is elő-elő fordul (lásd a tavalyi évet, amikor még a 2010. évinél is több hullott le). A sok csapadék mindenképpen összefüggésben lehet Földünk klímájának folyamatos változásával. Másik lehetőség, hogy a környéken rég nem volt már csigagyűjtés, esetleg az emberen kívüli, természetes ellenségeinek száma is drasztikusan lecsökkent valamely okból az ottani régióban, mindez rendkívüli módon felszaporíthatta a faj helyi populációját. Mindemellett a borús és csapadékos időjárás hatására valószínűsíthető az is, hogy a csigák „bátrabban” merészkedtek ki (ráadásul a nappali órákban is) a nyílt, lényegében növényzet nélküli szántóföldekre, ami merőben eltér e faj természetes viselkedésétől. A klímaváltozás azonban eleve okozhatott egy „csavart” a táplálkozási viselkedésében is, és valamely oknál fogva nagymértékben előtérbe helyezte az élő növényi részek fogyasztását. A jelentős, a napraforgó tábla szegélysorait figyelembe véve már-már súlyosnak mondható kártétel kialakulásába az a tény is belejátszhatott, hogy a fajnak lassan beindult a párzási ideje. Ez ugyan június elejével még korainak tűnik, de előfordulhat, hogy az erős esőzések hatására hamarabb elkezdődött a 2010-es évben. Így a szántóterületre talán e miatt követték tömegesen egymást a példányok, majd megkezdték érési táplálkozásukat is.

A felhasznált szakirodalmak jegyzéke szerkesztőségünkben elérhető.

Keresztes Balázs

Pannon Egyetem Georgikon Kar, Növényvédelmi Intézet

8360 Keszthely, Deák Ferenc utca 16., [email protected]