Talajművelés – pro és kontra

A világban és hazánkban is egyre nagyobb százalékban találkozhatunk fizikailag, kémiailag leromlott talajokkal, amelyeket akár a túl sok, akár a túl kevés víz komoly kihívás elé állít, veszélyeztetve termesztésünk sikerességét. A talajművelés az egyik legfelelősségteljesebb művelet, agrotechnikai elem szántóföldi növénytermesztésünkben, hiszen általa befolyásoljuk talajaink fizikai-kémiai-biológiai tulajdonságait, víz-, levegőháztartását.

Többféle irányzat

Célunk a kedvezőtlen állapotok enyhítése, megszüntetése, az elővetemények hatásának javítása, a trágyázás, öntözés, növényvédelem hatékonyságának növelése. Így aztán mára több irányzat és rengeteg mezőgazdasági technikai fejlesztés látott napvilágot, ebből az irányból segítve a degradációs folyamatok megállítását, visszafordítását.

A tarlóhántás a nyár elején-közepén betakarított növények tarlójának minél sekélyebben történő „feltörése”, lazítása, porhanyítása, ezt követően a bolygatott talajfelszín zárása. A műveletet az elővetemény betakarítását követően minél hamarabb el kell végeznünk, mert amellett, hogy a felszínen lévő szerves növényi maradványok jó részét (kb. 60%-át) a talaj felső rétegébe dolgozzuk, a kapillárisok átvágásával, majd legvégül hengerezéssel, azaz a felszín zárásával jelentős mértékben mérsékeljük a mélyebb rétegek kiszáradását. A sekély művelés ebben az esetben 6–8 cm-t jelent, de manapság már létezik az úgynevezett ultra sekély művelés is, ami 2-3 cm-nyi talajréteget mozgat meg. Így nő a területteljesítmény, csökken az üzemanyagköltség. A bekevert szármaradványok, a talajharmat és a nyári esőzések átnedvesítik a felső szintet, ami a biológiai folyamatok beindulását eredményezi, a lebontószervezetek elkezdik tevékenységüket a szerves anyagon, közben a talaj fizikai tulajdonságai is javulnak. Tarlóhántásra használhatjuk a régóta ismert könnyű tárcsás boronákat, bár helyüket fokozatosan átveszik a különböző rövidtárcsák, könnyű szántóföldi kultivátorok, sekélykultivátorok, ugyanis a klasszikus tárcsák – helytelen használat mellett – hajlamosak a művelésük mélységében tömörödött réteget, úgynevezett tárcsatalp réteget kialakítani, amely vízzáró rétegen sem a gyökerek, sem a lefelé szivárogni igyekvő víz nem képes áthatolni. A tarlóhántással egy menetben a technika lehetővé teszi, hogy a zöldtrágyanövények is elvetésre kerüljenek. Így menetszámot csökkentünk, és a zöldtrágyázás hatására tovább növelhetjük a talaj szervesanyag-készletét.

Ha nem történik zöldítés, a hántott tarló idővel akkor is „kizöldül”, kikelnek az elhullott gyom- és kultúrnövénymagvak, amelyeket csak virágzásig érdemes a területen hagyni, nehogy magot hozzanak. Ezt elkerülve érdemes inkább újra talajba dolgozni őket a tarlóhántó eszközzel. A mechanikai gyomirtás egyik formája is ez, hiszen a kicsírázott, majd zöld növényként visszadolgozott gyommagvak már nem fognak a talajban látensen egy későbbi gyomfertőzés előidézői lenni.

A tarlóhántást követi – és időben is ide sorolható – a növények termesztéstechnológiájában a legmélyebb művelés, amelytől mélyebbre a növényünk tenyészideje alatt nem munkálunk, amellyel az egész tenyészidő alatt az igényelt lazultságot kellő mélységben megteremtjük. Ez a művelet az alapművelés, amelynek két fő ága között az utóbbi években egyre erősödő ellentétek, érvek-ellenérvek feszülnek. Az ősidők óta folytatott forgatásos alapművelés mellett az 1960-70-es évektől Amerikából kezdett terjedni a forgatás nélküli művelés, amelynek mára több irányzata, megoldása, technológiája is kialakult.

Forgatásos alapművelés

A forgatásos alapművelést a szántás művelete képviseli, amelyet köztudottan ekével végzünk. Az emberiség évezredekkel ezelőtt kezdte és azóta is használja a szántást, hiszen a terület felszínén lévő szerves anyag maradéktalan leforgatását egyedül az ekével tudjuk megtenni.

Az ekék felépítésüket tekintve lehetnek ágyekék és váltvaforgató ekék. Az ágyekék által végzett ágyszántáskor fogásonként bakhátak, illetve barázdák keletkeznek, amelyek elmunkálása, a sík talajfelszín kialakítása később nehézkes lesz, ellentétben a váltvaforgató ekével történő rónaszántás esetében. Fentebb említettük a szántás egyik pozitív tulajdonságát, azt, hogy a nagy tömegű szerves anyag (szár- és gyökérmaradványok, istállótrágya) tökéletesen leforgatható, de van egy másik haszna is. A növényvédelembe segít be azáltal, hogy a gyommagvakat, beteg növényi részeket, a talajfelszín közelében lakó, áttelelő kártevőket, azok szaporítóképleteit mélyre a talajba forgatjuk. A tökéletes forgatás mellett meg kell említenünk a szántás negatív hatásait-következményeit is. Első ilyen az eketalpréteg kialakulása, amely a több éven át kedvezőtlen talajállapotok (túlnedvesedés) közepette történő ekehasználatkor alakulhat ki. Az ekevas a munkamélységben „elkeni” az ekefej után hagyott barázda alján a talajt, ez többször megismételve egy olyan tömörödött, a gyökerek és a víz hatására áttörhetetlen „kérget” képez, amelynek megszüntetéséről érdemes gondoskodni. Természetesen az „eketalpbetegség” meg is előzhető, ha a szántás mélységét minden évben változtatjuk. Ha már viszont kialakult, az eke munkamélysége alatt járatott középmély lazítóval (40–50 cm) feltörhető.

Az egyik ok, ami miatt a forgatásos művelés kezd a háttérbe szorulni a talajok szénvesztesége, ugyanis szántás alkalmával jelentős mennyiségű talajt mozgatunk meg, „levegőztetünk át”, a talaj szerkezetét felépítő szén ilyenkor CO₂ formájában távozik a légkörbe. Természetesen a forgatásos alapművelés azért a mai napig használatos, és előreláthatólag a jövőben is meg fog maradni, de érdemes lesz odafigyelni idejének, szükségességének megfelelő megválasztására, hiszen vannak növények, amelyek nem igénylik sem a mélyművelést, sem a forgatásos talaj-előkészítést. A talaj nedvességtartalma is fontos szempont; túl nedves körülmények között az úgynevezett „szalonnás szántás” már nem ajánlatos, szerkezetromboló, elmunkálása esetlegesen nehézkes, több menetet igényel, ami ugyancsak talajdegradálódáshoz vezethet.

A szántás idejét tekintve lehet tavaszi, nyári és őszi szántás. A leginkább kedvező az őszi szántás, még nem túl nedves talaj esetén. Ezzel megnyitjuk a talajt az őszi-téli csapadéknak, a nagy mennyiségű víz így nem folyik el a területről, nem áll meg a felszínen, hanem a talaj mélyebb rétegeibe kerül. A tavaszi szántással már száríthatunk; kötöttebb talajokon nagyon nehéz is az elvégzése, inkább laza szerkezetű talajokon javasolt. Nyáron történő szántás esetén megint csak mélységében szárítjuk ki a talajt, illetve az eleve szárazabb talaj forgatása nem minden esetben eredményez megfelelően porhanyós talajállapotot, helyette inkább rögös lesz, amelynek elmunkálása nagymértékű porképződéssel, szerkezetromlással jár.

A forgatás nélküli alapművelés

Kezdjük a direktvetéssel, amelynél már az angol megfelelője is arra utal, hogy nincs semmilyen talajművelés, csupán talán annyi, amennyit a vetőgép a sorban végez. A műveletet úgynevezett direktvető géppel lehet végezni, az „útban lévő” szármaradványokat vágótárcsák vágják át, terelőelemek tessékelik őket el a vetőelemek elől. A maglehelyezéshez erőteljes tárcsás csoroszlyák állnak rendelkezésre, amelyeket vagy rugóval, vagy hidraulikus úton nyomnak a talajba. Az eljárás lényege, hogy a talajtaposás minimális mértékű, valamint a felszínen lévő szerves maradványok „kalapként” takarják a felszínt, védik a kiszáradástól, nyári hónapokban pedig az erőteljes napsugárzástól, a túlzott felmelegedéstől. Árnyoldala talán, hogy a fertőzött növényi részek, gyomnövények termései is a felszínen vannak, így a növényvédelemre érdemes jobban odafigyelni.

A minimális és a csökkentett talajművelés esetén már történik talajbolygatás, de jóval sekélyebben és sokkal kevesebb menetszámmal, mint a hagyományos, forgatásos művelés esetén. A mulcshagyás (aprított, csak részben bekevert szerves növényi maradványok) itt is fontos szerepet tölt be a vízmegőrzés és a talaj biológiai aktivitásának serkentése érdekében. Műveletek összevonásával (például alapművelés és elmunkálása, magágykészítés és vetés) a talajtaposás mérsékelhető, ami a porosodást, szerkezetrombolást csökkenti. A sávos művelés technológiája viszonylag új keletűnek mondható, a műholdas és a földi bázisállomások általi vezérlés kifejlesztésével tudott kialakulni. Itt is a mulcshagyásra törekszünk, viszont a talajt a vetett sor alatt és mellett jobbra és balra is körülbelül 10–15 cm-re műveljük, de forgatás nélküli technológiával. Így a sorközök szerves anyaggal fedettek maradnak, annak minden előnyét élvezve (vízvesztés csökkentése, talajfelszín árnyékolása stb.), míg a vetőmag lazított, kevert morzsalékos talajba kerül.

Az eszközökről

A forgatás nélküli technológia „eszközparkja” igen gazdag, sokrétű, ami köszönhető egyrészt a kor előrehaladtával történő pontosabb és több igényt kielégíteni igyekvő fejlesztéseknek, másrészt pedig az egyes talajművelő eszközöket gyártó vállalatok bővülő termékpalettájának ebben a művelési eljárásban. Csak a főbb eszközöket szeretnénk említeni.

A legrégebbi ide sorolható eszköz a tárcsa, abból is a nehéztárcsa, szuper nehéz tárcsa, amely akár 30 cm-es mélységig is tud dolgozni, porhanyító, keverő és részben forgató munkát végezve. Hátrányuk, hogy – ahogyan már az ekénél írtuk – tömörödött réteget (tárcsatalp) alakíthatnak ki. Száraz körülmények között használva őket porosítanak, rögösítenek, amely frakciók a növénytermesztés szempontjából nem kedvezőek.

A szántóföldi nehézkultivátorok is képesek a sekély (8-10-15 cm), de szükség esetén a mélyebb (25–30 cm) művelésre is, viszont alkalmazásuk nem jár a talajszerkezet rombolásával, munkasebességük, így területteljesítményük is nagyobb a tárcsákénál.

A lazítás is a forgatás nélküli alapművelés fontos művelete, hiszen a kötöttebb textúrájú talajokban könnyebben kialakulhatnak tömörödött részek, akár rétegek, amelyek feltörésével, áttörésével a talaj víz- és levegőháztartását segíthetjük, ami a tápanyagok feltáródását, a talaj tápanyag-szolgáltató képességének javulását eredményezi. Általában a középmélylazítók után már valamilyen sekély művelés is elegendő vetésig, ritka eset, és csak egy-két növény igényli, hogy egy sekélyebb forgatást alkalmazzunk.

Természetesen ezek az „alapgépek” sok esetben egy eszközben kombinálva is előfordulnak (pl. tárcsa + középmélylazító kések).

Az alapművelés elmunkálása

A művelet egyre inkább fontosnak és elengedhetetlennek mondható, főként száraz, meleg ősszel végzett alapművelés esetén, legyen az szántás vagy talajlazítás. A nagyobb rögök, barázdaszeletek elmunkálásával egy időben a talajlezárást is elvégezzük, amivel megakadályozzuk a talaj mélyebb kiszáradását, viszont a beszivárgó vizet is könnyebben a talajban tudjuk tartani. Mindemellett a kora tavaszi vetéshez a talajállapotunk is kedvezőbb lesz. A műveletet végezhetjük külön menetben, könnyűtárcsával, rövidtárcsával, boronával, hengerekkel és simítóval is, de jó megoldás lehet az ekéhez kötött szántáselmunkáló is. Ha az őszi elmunkálás el is marad, érdemes tavasz kezdetén a „piruló” talajfelszín simítóval, kombinátorral történő elegyengetése, a nedvességkülönbségek kiegyenlítése, a talaj korai lezárása.

Magágykészítés

A magágykészítéssel célunk egy ülepedett, nem poros, nem rögös, morzsás szerkezetű, nyirkos, gyommentes talajállapot létrehozása az egyenletes, robbanásszerű keléshez. Eszközei a kombinátorok, germinátorok, ásóboronák. Hatékony munkát végeznek – bár teljesítményigényük is nagy – a forgóboronák. Mint olvashattuk, napjainkban igen szerteágazó a szántóföldi növénytermesztés talajművelési rendszere. A cikkben több helyen említésre került a szerves anyag, amely egyre kiemeltebb szerepet játszik a talajok életében. Sajnos nagyon sok a szerkezetileg, kémiailag is tönkrement vagy legalábbis romló állapotú talaj, amelyek javításának, a romlási folyamatok megállításának, visszafordításának fontos tényezője a talajban meglévő szerves anyag növelése. Természetesen ezt nemcsak a talajműveléssel, hanem már az észszerű vetésváltással is befolyásolni tudjuk, és bizony a szervestrágyázás különböző formái is egyre többet hallatnak magukról, nem véletlenül. Nagyon fontos az is, hogy a különböző művelési rendszerek megválasztásánál szem előtt tartsuk: az egyes termesztett növényeink nem a menetszámra, hanem a számukra kedvező talajállapotra igényesek; ennek elérése minél kisebb költséggel és minél környezet- és talajkímélőbben kell hogy megtörténjen.