Öregcsertő híres szarvasmarha-tenyésztő gazdaságában arra törekszenek, hogy az extenzív-kisüzemi és az intenzív-nagyüzemi marhatartás legelőnyösebb vonásait ötvözzék. Ebből máris sejthető, hogy nem a pillanatnyi tejkihozatal és nem az állatok gyors kizsigerelése a cél, hanem a fenntarthatóbb, az állat igényeit szem előtt tartó gazdálkodás. Tamás Ferenc tulajdonos-gazdaságvezető ugyanis azt vallja, minél inkább megkapja az állat azt, amire szüksége van, annál többet fog visszaadni. De nem ez az egyetlen ok, amiért érdemes volt meglátogatni a kétszeres OMÉK-díjas telepet.
Az iskolapadból a gazdaságba
Tamás Ferenc és édesanyja Kalocsa kistérségében, az egykori Duna-ártéren tartja fenn csaknem 500 állattal szarvasmarha-telepét, s hozzá a takarmánynak valót meg a legelőket a bő 500 hektáros birtokon biztosítják. Nemcsak a fragmentált birtokszerkezet, hanem a kötött, nem könnyen művelhető, a túl sok vagy túl kevés esőt nem toleráló földekről van szó. Amelyek azokban – 2022-t és az azóta tapasztalható aszályos időszakot, főleg az idei évet kivéve – mindig ellátták a gazdaságot a szükséges alapanyaggal.
– Itt gazdálkodtak már a nagyszüleim és a szüleim is, persze kisebb léptékekben. Gyümölcs-zöldség ezen a tájon nem él meg, és akkor, a 90-es évek táján még marhánk se volt, csak disznók – fejti fel a családi gazdaság sztorijának szálait Tamás Ferenc. Amikor aztán a rendszerváltással feje tetejére állt minden, és a szülők fő- meg mellékállás nélkül maradtak, elölről kellett kezdeni mindent, és dönteni: miből fog élni a család, miből fizetik majd fiuk agráregyetemi képzését. Mindez olyan gyorsan történt, hogy Feri az iskolapadból és az ígéretes Országos Szakmai Tanulmányi Versenyekről egykettőre marhatenyésztőként, a családi gazdaságban találta magát.
– Sok választásunk nem volt, és mivel a nagyszüleim kárpótlása révén földet vásárolhattunk, végül így döntöttünk a gazdálkodás mellett. Igaz, a múlt keserű tapasztalatai, a padlássöprés, a téeszesítés miatt eleinte ellenezték a szüleim, hogy ebbe fogjak-fogjunk, de elmenni sem akartunk máshová – vallja meg a gazdaságvezető.
Hátrányból az élre
A kisgazdaság a kezdeti 30–50 hektárra alapította az állattartás beindítását. Lucernát, napraforgót, kukoricát termesztettek – ma már a silócirok is része a vetéstervnek és a takarmány-alapanyagoknak –, majd addig-addig gyarapították a legelő- és szántóterületeket, mígnem ma már 570 hektár áll rendelkezésükre.
– Kezdettől tejelőállományt akartunk létrehozni, nem húsmarhát, és eleve magyar tarka és holstein-fríz állományokba fektettünk, vettük, ami csak elérhető volt. Igyekeztünk nem követni a genetikánál a „tanyamix” receptjét, és a lehető legtisztább spermával folytatni a tenyésztést. Ugyanakkor be kell látni, a genetika terén a kisgazdaságok leküzdhetetlen hátrányban vannak a nagyokkal szemben, itt legfeljebb hosszú évek során, aprólékos kitenyésztéssel lehetne kis előrelépéseket tenni – mutat rá Tamás Ferenc. Hogy ez előrelépés, nem csak délibábos reménykedés, arra éppen az ő gazdaságuk is bizonyíték. Nemcsak bika-előállító telep státusszal bírnak, „A” törzskönyves állományukból 2023-ban Hódmezővásárhelyen, az OMÉK-on a legszebb magyar tarka kettős hasznú tenyészállat az övék volt, idén pedig ugyanott elnyerték a Kettős hasznú magyar tarka vemhes üsző kategória első helyét.
Adni és kapni
Mi kell ezekhez az impozáns szakmai sikerekhez? – Nekünk nem célunk hajszolni a nagyüzemi eredményeket például a tejkihozatal terén. Eleve az állományaink durván harmadát legeltetjük: legfeljebb 31 fokos hőmérsékletig, afelett már nem legeltetjük, istállóban tartjuk őket. A legjobb, nagy tejtermelésű állatokat nagyon óvjuk, ők egész évben az istállóban maradnak, és egy kisebb részükkel az időjárástól, a legelők és az állat fizikai állapotától függően „játszunk”, ki- vagy behajtjuk őket. Ezzel elérjük, hogy jó költségaránnyal tudunk tejet előállítani, napi két fejéssel – folytatja Tamás Ferenc.
A minőségről szólva Ferenc rámutat: noha nem biogazdaság az övé, a legelői állatok tömegtakarmánya nem találkozik kemikáliákkal, műtrágyával, az állatok nem kapnak tejfokozót, így tejük megfelel magas élelmiszer-biztonsági, minőségi elvárásoknak is.
A Tamás család középgazdaságára jellemző technológiának azonban az is része, hogy nemcsak a teljesítményt, hanem az állat általános jóllétét is szem előtt tartják.
– A mai genetika képes rá, hogy 4-5 laktációs fázist is biztosítson. Itt még nem tartunk, de nem is akarjuk kizsigerelni az állatokat. A mi teheneinknek egy része 2-3 laktáció után kiöregszik, de az állomány egy nagy része megéri az 5-7 laktációt is. Lehetne továbbá arra törekedni, hogy a laktáció első szakaszaiban maximalizáljuk a tejkihozatalt. Ám ennek az az ára, hogy a tehén elfárad, kimerül, és szenved. Másrészt az életciklusa végén, amikor vágóhídra adjuk, kisebb értéket képvisel. Mi inkább a perzisztenciában, a laktációs görbe kisebb intenzitásában és kinyújtásában gondolkodunk: ne adjon annyit, de adjon hosszabb időn át. Ez a gazdaságnak és az állatnak is jó. Én pedig azt vallom, hogy ezt a két célt egyezerre kell követni: az állat annál többet ad vissza, minél többet adunk neki minőségi takarmányból, kíméletes tartástechnológiából. Ezért építjük szellősre az ólakat, ezért alkalmazunk drágább szendvicspanelt, hogy ne legyen melegük a kánikulában sem – sorolja a tartásmód részleteit a tenyésztő.
Szemléleti kérdések
Tamás Ferenc szavaiból óhatatlanul kiolvasható egyfajta tenyésztői magabiztosság, nyugalom és elégedettség. Még akkor is, ha tudjuk, hogy a hazai szarvasmarha- és tejágazat sok súlyos kihívással küzd. Alacsonyak a tejátvételi árak, évről évre csökken a vágóhídi teljesítmény, egyedül az élőállat-kivitel teljesít relatíve jól.
– Én azt vallom, hogy az panaszkodik, aki nem szereti ezt a szakmát. Aki viszont szereti és érti ezt a hivatást, az nem panaszkodik, hanem megtalálja a megoldást. Én is minden nap kutatom, mit hogyan lehet jobban, hatékonyabban, jobb színvonalon vagy jövedelmezőbben csinálni, utánaolvasok, milyen új technológiai, műszaki megoldások jelennek meg, és ezekből mit, hogyan és mikor, milyen feltételekkel, előkészületekkel lehetne nálunk is bevezetni. Ma már nem lehet haladás, tanulás nélkül megmaradni – mondta a gazdaságvezető.
Tamás Ferenc a tejárak kapcsán nem is annyira az alacsony átvételi árakkal, hanem a társadalmi-fogyasztói szemlélettel van vitában.
– Ha emelkedik pár forintot a kenyér, a telefonálás vagy a benzin ára, azt természetesnek vesszük. De még azt is, hogy a cukros, egészségtelen üdítőitalok literje is jóval drágább, mint az ősidőktől fogva alapvető és minőségi élelmiszerként fogyasztott tej. Igen, pár tíz forintos átvételiár-emelkedés méltányos és indokolt lenne, magasabb vágóárakra van szükség, de leginkább a lakosság fejében kellene rendet tenni – fűzi hozzá.
Abban azonban már ő sem biztos, hogy a jelenlegi gazdasági viszonyok között a most még működő 50–100 példányos szarvasmarhatartó gazdaságok életben maradnak.
– Őszintén nem tudom, hogy bírják még mindig, és azt sem tudom, mi az a minimális szint, ahol még megéri gazdaságilag, megéri a befektetett mindennapos, kemény munkát. Lehet, hogy pár év múlva már csak a 200-300 példányos gazdaságok élnek, természetesen a nagyüzemeken kívül – teszi hozzá. Úgy véli, mint a legtöbb hazai mezőgazdasági ágazatot, jelenleg ezt is csak az európai és állami támogatások tartják életben.
Kinti magyarok és itteni indiaiak
A szarvasmarhatartás és benne Tamásék gazdasága abban is osztozik a mezőgazdaság más szereplőivel, hogy itt is egyre nehezebb a megfelelő munkaerő-utánpótlás biztosítása.
– Amikor belefogtunk, nemhogy emberhiány volt, hanem fájó szívvel kellett válogatnunk a napszámosok közt: ki az, akit még nem hívtunk, adjunk neki is munkát, ha az segít az anyagi helyzetén… Hát, most pont nem ez a helyzet van. Sokan vannak munka nélkül, kis pénzen, mégsem jönnek dolgozni. Tudom, az állattartás nehéz, mindennapos munka, nem is olyan kényelmes, mint klimatizált irodában a képernyőt bámulni, de hát ki fog akkor Magyarországon, Európában dolgozni, ha senki sem akar…? Nálunk a falubeli kollégák mellett 6 indiai állampolgár dolgozik, és nagyon jellemző, amit az egyikük mond: ő azért van távol 6–8 évet a hazájától, a családjától, hogy a fiainak már ne kelljen, hogy legyenek tanultak. Ezért vállalja azt, hogy 2-3 évente megy haza szabadságra, s addig interneten tartják a kapcsolatot.
Kérdésünkre – milyen az indiaiak munkamorálja – Ferenc azt mondja: ugyanolyan, mint a külföldön sikeres magyaroké: elszánt, motivált, megfelelő.
– Igaz, ők még értenek az állatokhoz, tudnak és szeretnek bánni velük.
Nekem ez a levegő kell
A Tamás család gazdaságában ma már 575 hektáron gazdálkodnak; 300 holstein-fríz és 150 magyar tarka van az istállókban, valamint a környékbeli legelőkön, amelyből 180 fejős tehén. Ferenc édesapjának halála óta ketten dolgoznak édesanyjával, mintegy tíz alkalmazottal, azonban nem tervezik tovább növelni az állatlétszámot; erre az állományra biztosítottak a tartási körülményeik, az energiájuk és jövőképük – írtuk a gazdaság bemutatásakor, miután ők is nevezettek voltak a Magyarország Legszebb Birtoka versenyben. Viszont sajtkészítéssel szívesen bővítenék vállalkozásukat, a még mindig aktív édesanya ebben tudná fiát és a vállalkozásukat újabb hozzáadott értékben segíteni.
Ferenc önvallomása szerint azért is ragaszkodott és ragaszkodik ma is a gazdasághoz, mert „genetikailag kódoltan” lokálpatrióta.
– Hívtak egy nagyüzemhez ágazatvezetőnek; mehetnék távoli térségekbe vagy külföldre kevesebb munkával több pénzért. Csakhogy én itt születtem, ezt a térséget szeretem, nekem ez a levegő kell, és nem másutt, másnak, hanem magunknak és ennek a környéknek szeretnék valami jót megvalósítani.
Kohout Zoltán
