Az emberiség azóta vágyik vissza a természetes élethez, amióta elhagyta azt. Erről szólnak a múlt nagy mítoszai, az édenkerti bűnbeeséstől a platóni és hindu aranykorokig. Arról az elfojthatatlan vágyról és boldogságkeresésről, amit a történelem hajnalán minden nap átéltünk a növényekkel és állatokkal közös, mozgásban és tiszta ételekben gazdag életmóddal. Amikor aztán Siófokon Szűcs-Kovács Éva azt meséli el ragyogó szemmel, hogy az egyik legszebb születésnapi ajándéka egy karám volt, amit a férje épített az ő lovának, úgy érzem, kicsit visszaérkezünk a paradicsomi szférák hangulatába.
Menetzaj helyett madárhang
Letérünk az autópályáról, aztán hamarosan letérünk a főútról, majd az alsóbbrendű útról is – ahogy csökken a sebesség, ahogy halkul a menetzaj, úgy hatolunk be egyre mélyebben a zöldbe, Siófok délnyugati térségében. Szűcs József és Szűcs-Kovács Éva farmjához már úgy érkezünk el, hogy lassan, csendben gurulunk egy makadámúton: körülöttünk zölden burjánzik a vadvirágoktól színes mező, zeng a pacsirták, rigók és poszáták jókedvű lármája. A farm középpontjában impozáns lakóépület áll, tőle pár száz méterre apró tavacska. – Itt veszett el egy pár órára egy kisborjú. Csak arra lettem figyelmes, hogy a többi, a felnőtt állatok szinte kitörnek a karámból, és úgy bőgnek, ahogy máskor nem – vág bele Éva, amikor fogadja stábunkat, és az épület felé menet máris bele-belekap a farm életét jellemző mozzanatokba. – De hát Éva érti is őket – csóválja a fejét incselkedve Joci. – Tényleg így van – hagyja rá Éva –, mert rögtön „tudtam”, éreztem a hangjukon, hogy baj van. Meg is találtuk a borjút…
A Kaukázustól Siófokig
Pedig sem Joci, sem Éva nem készült állattartónak. Joci édesapjának ugyan régi balatoni kapcsolatokkal és múlttal bíró lovas-idegenforgalmi vállalkozása volt, s ő innen kapott némi ösztönzést a műfajhoz. – Édesapám kabardini, a Kaukázusban határőrizeti célokra tenyésztett lovakkal foglalkozott: azokban bízott. A nyaralók, turisták élménylovagoltatásához ezek a legalkalmasabbak: nyugodtak, szívósak, jó idegzetűek, nem hajlamosak a betegségekre. Engem pedig érdekelt a lovaglás, az idegenforgalom, így követtem ezt az utat – idézi a sztori elejét Joci. – Így ismerkedtem meg Évával is: egyszer csak megláttam nálunk, a balatoni fogadóban dolgozni… Azóta is a legnagyobb élmény számomra az, amikor ketten együtt lovagolunk, barangolunk a környéken!
– Én tízéves koromtól lovagolok, így kezdett el Joci mellettem komolyabban és többet lovagolni – kerekíti tovább a történetüket Éva, aki eredetileg pécsi lány, azonban ma már a közös gazdaság egyik nélkülözhetetlen működtetője.
Tanulópénz
Szóval, a lovak révén kezdődött az egész: először miattuk vettek pár hektár földet – hogy legyen hol nyargalniuk, legelniük, és legyen hol megtermelni némi szalmát-szénát. A dexter szarvasmarha tartása prózai ihletésű ötletből indult: Joci szereti a steaket, és ezt a fajtát ajánlották neki. Úgy vélte: földje van, kedve van, így papíron kiszámolta, hogy megéri tartani. – Persze, Joci elnagyoltan számolt, nem kalkulált olyanokkal, hogy kerítést kell építeni, állatorvost kell fizetni és így tovább. Amikor én számoltam ki alaposan mindent, akkor kiderült, hogy sokat kell dolgozni a megtérülésért – mondja némi kuncogással a hangjában Éva. Végül egy felszámolt állományt „megmentésképpen” vásároltak fel, így lett az 1 bika – 2 tehén felállásból 7, majd 25 üsző, ami már sok is volt a jóból: párat el is kellett adniuk.
Joci és Éva kezdettől megszerette ezeket a szép, jámbor és értelmes állatokat. – De azért nem indult könnyen, meg kellett fizetni a tanulópénzt – mutat rá Joci. Például először nem gondolt rá, hogy a dexter kifejezetten extenzív, ridegtartott fajta. – Az első télen úgy féltettem őket a hidegtől, hogy bevezettem az istállóba. Egykettőre észrevettem ám, hogy már az is túl meleg volt nekik, gombás lett a bőrük, muszáj volt kezeltetni őket, és vaskos összegekért állatorvost hívni…
A vidéki minőség piaca
De aztán gyorsan belejöttek. Már tudják, hogy a hőséget is jól viselik, mindössze egy kis árnyékos felület kell nekik: amit a legelők melletti tölgyesek, akácosok biztosítanak is. – Én pedig rávettem őket, hogy elfogadják a „kényszerszeretetet” – mondja Éva. Ez az általa alkotott fogalom azt takarja, hogy gyengéd erőszakkal szelídítette meg az arra hajlandó példányokat.
– Ma már odajönnek, ha hívjuk őket, jelzik, ha valami bajuk van, kedvesek, kíváncsiak, és kifejezetten érezni, hogy kölcsönösen viszonozzák az érzelmeket – teszi hozzá mosolyogva a háziasszony.
Az extenzív tartás révén a kettős hasznosítású tehenek nem adnak sok tejet – napi 7–9 litert általában –, de nagyon dús, jó beltartalmi jellemzőjű, 5 százalékos zsírtartalmút. – Manapság, különösen a Covid-járvány óta, sokan költöznek ki vidékre, és szeretnének hozzájutni jobb, táplálóbb élelmiszerekhez, mint amit a boltokban kapni. A mi termékeink ilyenek – mondja Joci, aki megerősíti, hogy bizony, jó piaca van a náluk vágott állatok húsából kimért árunak. A fejést egyelőre nem tervezik intézményesíteni. – Biztos vagyok benne, hogy ez a kiváló tej nagyon jó alapanyag lenne vagy lesz egyszer tejkészítményekhez, túróhoz, sajthoz is. De az már nagyobb beruházásokat követelne meg, és ott még nem tartunk. Így is hárman visszük a gazdaságot: Évi a „jószágigazgató”, én csak amolyan kisegítő vagyok – tréfál Joci Évára mutatva, és hozzátéve: kettejükön túl apukája és egy alkalmazottjuk van a birtokon.
Több és több
Vásárlásokra előbb-utóbb kétségkívül szükség lesz. A gazdaság egyik traktorja például egy évvel idősebb, mint maga a tulajdonos: Joci 44 éves, a traktort 45 éve gyártották. Sőt, egyelőre nem is főállásban foglalkozik a gazdasággal. – Én elsősorban építeni szeretek, létrehozni valamit. Most a főfoglalkozásom napelemes beruházások, napelemparkok kivitelezése, és ebből mostanában köztudomásúlag rengeteg van. Egyelőre nem is érnék rá többre.
Márpedig közben állatból is egyre több van. A 13-15 dexter szarvasmarha mellett 10-12 ló, 5 liba és vagy 100 más baromfi, 22 juh, amelyek a birtok melletti napelempark „biofűnyírói” is egyben – ezek társaságában zajlik az idilli élet. A nyugalom fő őrei persze a kutyusok, amelyek lelkesen csaholva kíváncsiskodnak a vendégek és a baromfik körül: jámbornak tűnnek, élvezik és szelíd lökdösődéssel kikövetelnek némi törődést, de azért el lehet képzelni, mit kapna tőlük a hívatlan látogató…
Kapcsolaterősítés
Mielőtt hazaindulunk Éva és Joci siófoki birtokáról, lecsalogatják nekünk a csordát a dombokról. – Hívásra jönnek – bizonygatja Évi, és valóban, némi füttyögés és keresztnév-emlegetés után komótos, jókedvű caplatással érkezik a csapat. Elöl természetesen Esmeralda, akinek a jószágigazgató asszony adta az egzotikus nevet. Közben meséli, hogy amikor pár éve elkóborolt az egyik legnagyobb bika, és senki sem tudott-mert a közelébe menni, ő egy ösztönös sugallat hatására elindult felé. – Valahogyan tudtam, hogy nem lesz baj, lassan odamentem, és szépen, nyugodtan levezettem a dombról. De azért volt bennem egy kis félsz – vallja be a fiatal asszony. Nemcsak a névadásban, a tavacskába csúszott borjú kimentésében és az emberi-állati szeretet kölcsönösségében nyilvánul meg a szép együttélés. – Télen sem igényelnének külön speciális abrakot, de azért mindig hozunk nekik egy-egy vödör csemegeabrakot. Azért hozzuk, hogy odajöjjenek hozzánk, fenntartsuk, megerősítsük a kapcsolatot olyankor is – mondja Évi.
Angyali idill
Már kiparkolunk a kocsikkal, amikor Évi még megmutatja a szíve csücskét: Jakabot, a lovát és a Joci által külön neki lekerített, magas fákkal körülvett, dús füvet termő, patak melletti karámot. – A harmincadik születésnapomra kértem a karámot, a harmincharmadikra pedig egy legelőt neki – büszkélkedik ma is érezhető örömmel Évi. Joci csak mosolyog közben, és egy pillanatra tényleg angyal száll el felettünk. Hirtelen eszembe jut a felszínes, lusta urbánus kultúránk, ami néha jó dolgában nem tudja, mekkora autót, milyen távoli nyaralást, mekkora átmérőjű képernyőt kérjen a jeles napokra… Itt, Somogy megye északkeleti csücskében pedig ez a kérhető és megadható legnagyobb öröm, ami összeköt férfit és nőt, embert és állatot: egy kedves ló és egy kis karám…!
Kohout Zoltán
