Kondícióból, növekedésből, a növényen tapasztalható fejlődési rendellenességek tüneteiből többnyire lehet következtetni a zavart kiváltó tényezőkre. Ugyanakkor a tápanyagok esetében sokszor nagyon nehéz vagy teljesen lehetetlen tünetek alapján eldönteni, hogy a tápelemek tényleges hiánya – nincs elég tápanyag a talajban, azaz abszolút hiányról van szó – vagy csak úgynevezett relatív hiánnyal állunk szemben, amikor a megfelelő mennyiség rendelkezésre áll, de azt a növény nem tudja hasznosítani.
Mely tényezők zavarhatják a növények táplálkozását, mi okozhatja a relatív hiányt?
A hiányt kiváltó okok között alapvetően megkülönböztetünk belső, növényi eredetű tényezőket és beszélünk külső, azaz környezeti tényezőkről. Belső tényezők lehetnek genetikai eredetűek, de adódhatnak például a palánták oltása során fellépő inkompatibilitásból is. Viszonylag ritkák, általában fajtatulajdonságként tartjuk őket számon, sok esetben már a katalógusokban, fajtaleírásokban is jelzik a nemesítők és a forgalmazók. Tápanyaghiányra utaló tüneteket okozhatnak kártevők, valamint gombás és baktériumos betegségek is (biotikus tényezők). Ezeket az eseteket, még nagy hasonlóság esetén is (pl. levélsárgulás, levélhullás, habitusváltozás stb.) alaposabb vizsgálat, továbbá a betegségre, kártevőre jellemző egyéb tünetek alapján meg lehet különböztetni az úgynevezett fiziológiai betegségektől, ismertebb néven abiotikus környezeti tényezők okozta tápanyag-ellátási zavaroktól (például: fonálféreg-fertőzés vagy fuzáriumos szártőbetegség következtében jelentkező, tápanyaghiányra utaló klorózis, nekrózis).
Az abiotikus tényezők csoportján belül szokás megkülönböztetni klimatikus okokat, illetve ezeknek tulajdonítható, ezekre visszavezethető fejlődési rendellenességeket, edafikus, vagyis talajjal összefüggő fejlődési zavarokat, technológiai hibákat (pl. rosszul megválasztott tenyészterület, ápolási hibák stb.) és toxikus anyagok által kiváltott terméskiesést. (Az ilyen és hasonló csoportosítás mindig kicsit mesterkélt, didaktikai szempontból jó, de a csoportosításnak a gyakorlatban nincs nagy jelentősége. A kiváltó okok ide vagy oda sorolása sokszor vitatható, a csoportok között éles határt húzni nem lehet. Például: a rosszul összeállított vagy túl tömény tápoldat hová sorolható? Technológiai hiba vagy toxikus tényező?)
Mennyiben tekinthetők terméskiesés okozójának az abiotikus tényezők, és mennyiben a kártevők és kórokozó gombák, baktériumok?
FAO-vizsgálatok alapján és növénytermesztő szakemberek véleménye szerint a potenciális termőképességhez viszonyított terméskiesés 60–70%-át az abiotikus tényezők okozzák, és csak 30–40% az, amit a fertőző betegségek és kártevők váltanak ki. A megállapítás el is fogadható abban az esetben, ha az abiotikus tényezőket szélesebb körben értelmezzük, és ide soroljuk a kedvezőtlen időjárás (légköri aszály, fagykárok, napégés stb.) okozta károkat is.
Intenzív zöldségtermesztésben, ahol a klimatikus tényezők részben szabályozhatók, mely tápanyag-felvételt és tápanyaghasznosulást zavaró okokkal kell leginkább számolni?
A leggyakoribb okok közé sorolandó az ionantagonizmus jelenség, a kedvezőtlen talaj- és tápoldatkémhatás, magas talaj-sótartalom (EC), vízellátási zavarok (túlöntözés, vízhiány), kedvezőtlen páratartalom és talajhőmérséklet, rossz talajszerkezet.
Tápelem-aránytalanságok, ionantagonizmus
A talajtulajdonságokra visszavezethető relatív tápanyaghiány adódhat a talaj kémiai és adódhat a talaj fizikai (szerkezeti) tulajdonságaiból. A kémiai okok között mint gyakori esetet szoktuk említeni az ionantagonizmust, amelynek során az egyik tápelem a másik felvételét zavarja, vagy teljes mértékben megakadályozza. Minden trágyázási tanács, tápanyag-utánpótlási javaslat vagy tápoldatrecept hangsúlyozza a „harmonikus tápanyagellátás” fontosságát, ami azt jelenti, hogy az egyes növényi tápelemek egymáshoz viszonyítva olyan arányban álljanak a növények rendelkezésére a talajban, a gyökérközegben vagy a tápoldatban, mint ahogy azt adott időben (fejlettségi korban) a növény igényli.
Mely tápanyagok túlsúlya okozhat relatív hiányt?
Elvileg valamennyi tápelem esetében fennállhat túlzott jelenlét, és ebből adódóan más elem(ek) felvételének zavara. A zöldségtermesztésben, talajos termesztés esetén az ionantagonizmus egyik leggyakoribb kiváltója a kalcium. Általános szabálynak tekinthető az 5%-os határ; amennyiben a szénsavas mésztartalom ezt az értéket meghaladja, számítani lehet a vas, a mangán, a cink (1. kép) és a bór felvételének zavarára, bár a tünetek kialakulása a növényfajon kívül más talajtulajdonságoktól is függ.
A magnézium a kalcium szinergistája, azaz egymás felvételét elősegítik, de egy határon túl a talaj magas mésztartalma – talajtípustól, pH-tól, növénytől függően – a magnézium növénybe jutását zavarhatja is. Ezért van az, hogy a meszezés, amíg a talajoldat H+-ion-koncentrációját csökkenti, javítja a magnézium felvételét, de egy határ felett adagolva már gátlón hat. A talaj magas mésztartalmára visszavezethető klorózisbetegség nemcsak a zöldségtermesztésben fordul elő, jól ismert a szamóca- és krizantémtermesztők körében, de az álló kultúrák esetében is jelentkezik. A kálium és a magnézium viszonylatában is fennáll az ionantagonizmus jelensége, különösen az intenzív termesztésben (hajtatás, tápoldatozás). A gyorsabban mozgó K+ kiszorítja a növénytáplálkozási láncból a lassabban mozgó magnéziumot (Mg++), előidézve ezzel enyhébb vagy egészen súlyos hiányt (2. kép). A zöldségfélék esetében a kálium-magnézium arány 3-4 : 1-hez mondható ideálisnak.
Az ammóniumion mint konkurens gyorsan mozgó kation, szintén akadályozhatja a magnézium felvételét, de azáltal, hogy a közegre savanyító hatást fejt ki, a pH-n keresztül is kiváltója lehet a magnézium relatív hiányának. Ezzel szemben a nitrát-nitrogénion (NO3+) kedvezően hat a magnézium felvételére (szinergisták), amit a tápoldatok összeállításánál ki is használnak.
A magas ammónium- (NH4+) tartalom gyakran akadályozza a kalcium növénybe jutását. A gyakori kalciumhiány-betegségek (pl. a paprika és a paradicsom csúcsrothadása, a hajtatott uborka hajtásvégpusztulása) sokszor a szerves trágya helytelen használatára (éretlen trágya), az ammónia-nitrogéntartalmú műtrágyák túladagolására vezethető vissza.
A mész és bór antagonizmusa az erősen meszes talajokon és meszezést követően alakulhat ki. Ha az 1 ppm bórra jutó könnyen felvehető kalcium mennyisége meghaladja a 350–400 ppm-et, akkor nagy a valószínűsége a hiánytünet jelentkezésének, így a sárgarépa, a zeller és a petrezselyem szívrothadás betegségének.
A zöldségtermesztésben az alábbi ionantagonizmus jelenségek fordulnak gyakrabban elő:
– ammónium (NH4) – kálium (K),
– ammónium (NH4) – mész (Ca),
– kálium (K) – magnézium (Mg),
– nátrium (Na) – kalcium (Ca),
– kalcium (Ca) – kálium (K),
– foszfor (P) – nitrogén (N),
– foszfor (p) – cink (Zn),
– kalcium (Ca) – bór (B); vas (Fe); mangán (Mn), cink (Zn),
– alumínium (Al) – foszfor (P) tőzeges palántanevelésnél,
– foszfor (P) és vas (Fe).
De! Elvileg minden tápelem – túlzott jelenlét vagy túladagolás esetén – lehet más elemnek konkurense, kisebb-nagyobb mértékben zavarhatja mások felvételét!
Dr. Terbe István
