Az agráregyetemek szorosabb idomulása szükséges a gyakorlati mezőgazdaság fejlődéséhez

Az egyetemeket, mint kutatásfejlesztési intézményeket rendkívül kedvezőtlenül érintette a rendszerváltás folyamata. Beszűkültek a kutatásra és fejlesztésre fordítható anyagi források. A régi nagy állami tulajdonú nagyvállalatok helyett nagyszámú új, főleg kis- és közepes méretű vállalat jelent meg, melyek állami beavatkozás nélkül nem tudták finanszírozni a nyugati vállalatokhoz történő felzárkózást. Sajnos ez az állapot a mai napig is fennáll és a mezőgazdaságban jól érzékelhető. Az agrároktatás egyre nehezebben alkalmazkodik az üzleti élet gyors változásaira. Kutatás területén elért eredmények nem épülnek be a versenyszférába (technológiai transzfer intézményrendszer hiányossága figyelhető meg). Arra is sok a példa, hogy a kutatási célok már kezdetben életképtelenek. Erőtlen a kommunikáció a mezőgazdaságban dolgozó kis-, közép vállalakozások és az egyetemeken működő tanszékek között. Az igények nincsenek felmérve. Az egyetemeken elért fejlesztési eredményekről az aktív vállalkozások nem értesülnek. A többségében külföldi tulajdonban lévő nagyvállalatok pedig saját anyaországukban végeztetik el a szükséges fejlesztéseket. A felsőoktatás tömegével képzi a diplomásokat, ezzel szűkítve a fiatal pályakezdők lehetőségeit a szakmában való elhelyezkedésre. Az egyetemek megélhetését nem a kutatásokból származó bevételek, hanem a diákok után kapott fejkvóta biztosítja. Ha kinyitunk egy felvételi tájékoztatót, olyan szakokról olvashatunk, hogy számos esetben az óraadó tanár sincs a kínált képzéssel tisztában. További probléma, hogy a legnagyobb egyetemek több bejelentett alkalmazottal rendelkeznek, mint a nyereség után adózó nagyvállalatok. Sajnos a tömegképzés a legjobb orvosság a felsőoktatás színvonalának csökkentésére és a kutatási eredmények minimalizálására. Amerikai és német felsőoktatási rendszer eredményességét kellene alapul venni, hol az egyetemeken a diákok számát folyamatosan csökkentik, életképes szakokat indítanak és a gazdasági élet szereplői finanszírozzák a kutatások nagy hányadát. Ausztriában innovációs irodákat alapítottak az egyetemeken, mely hídképző funkciót lát el a gazdasági élet szereplői és a kutatóbázisok között. Egy átlagos osztrák gazda bemegy a legközelebbi agráregyetem innovációs irodájába és beszámol, hogy a jövőben csak akkor tudd versenyképes maradni, ha előállítanak számára egy szárasság vagy szélsőséges időjárást tűrő kukorica fajtát. Amennyiben a felvázolt probléma a gazdász társadalom többségét érinti, akkor az agráregyetem a piacát védő vetőmaggyártók anyagi forrásait bevonva megkezdi a kutatásokat. Találhatunk Iowaban, Nebraskában olyan egyetemeket, melyek kizárólagosan USA egyik legnagyobb mezőgazdasági gépgyártójának a John Deerenek végeznek fejlesztéseket. Ezen struktúrák bevezetése hazánkban költséghatékonnyá tehetné az agrár felsőoktatást, mert a magyar mezőgazdaság nagyobb igényt tart a kutatóbázisok piacképes eredményeire, mint a diplomások tömegeire. Konkrét példával érvelve, amíg egy vidéki agráregyetemen működő nyúltanszék azzal foglalkozik, hogy mekkora az ideális nyúlketrec mérete és hány nyúllal gazdaságos telepíteni, addig változásra nem számíthatunk, ugyanis az ilyen típusú kísérleteket az állattartó telepek berendezéseit gyártó cégek már évekkel ezelőtt elvégeztették más kutatóintézetek megbízásával. Ezen forrás sajnos nem egyedülálló. Nagyon magas arányban a kutatások életképtelenek és bő anyagi forrást igényelnek a költségvetésből. Az nem tévhit, hogy egy egyetem működhet nyereségesen. Az utóbbi 5 évben a legnagyobb arányban elnyert pályázatok az állattartó telepek korszerűsítésére, újonnan megvalósuló szárítóüzemekre és géptámogatásokra irányultak. Több külföldön bevált új technológia honosodott meg hazánkban. A magyar piacon már régóta jelen lévő gabona technikával foglalkozó komlói cég a Szegedi Egyetemmel együttműködve kis létszámban gabonatárolási szakmérnöki fizetős képzést indít az új technológiák elsajátítására. A kapcsolat mindkét fél számára kedvező. Az egyetem biztosítja a háttértudást profitorientáltan. A diák elhelyezkedése pedig biztosított lesz a szakmában a magas szinten elsajátított ismeretanyag függvényében. Az agrár közigazgatásnak még a pályázati lehetőségek kiírása előtt meg kellene szervezni az oktatást és kutatást a fejleszteni kívánt célterületeken. Ezen beavatkozás a gyakorlati életben azt kezdeményezné, hogy a szakmában való elhelyezkedés esélyei a pályakezdőknek hatványozottan emelkedne, a mezőgazdasági vállalkozók magatartása aktivizálódna a hatékonyabb termelési eljárások iránt, és az sem utólagos szempont, hogy a támogatások kihasználtsága is eredményesebben valósulna meg. Tegyük fel, hogy az agrárpolitika az állattenyésztés fejlesztését nevezi meg célul, akkor az első lépésben a vállalkozónak ne támogatást biztosítsanak, hanem információt az újonnan létesülő beruházás lehetőségeiről (piac, megtérülés, befektetett munka, hatékonyság, további fejlesztési lehetőség, stb.) és alkalmazottnak szakembert válasszon. Jelenleg a rendszer pont fordítva működik és utólagosan az állam sajnos már nem tudja korrigálni a rosszul kezelt beruházásokat csak büntetni vagy a támogatásokat visszavonni. A jövőben a fejlesztések maximális kihasználtságához a közhivataloknak meg kell szervezni intézményen belül vagy társintézmény bevonásával az önfejlesztő gazdasági kapcsolatot a mezőgazdasági vállalkozók és az egyetemek kutatóbázisai között a profitorientált nagyvállalatok bevonásával. A hazai mezőgazdaság elsősorban szerkezeti átalakítást és hatékonyabb támogatási rendszert igényel a sikeres működéshez.