Több mint húsz éve él Magyarországon és elkötelezett az országért, a somogyi gazdaság térségében élőkért, munkatársaiért és az állatai jólétéért. Titkos receptek nélkül, olyan régi, egyszerű igazságokat követve lett hazánk egyik legnagyobb állattartója, mint a kemény munka és a becsületes gazdálkodás. Családjával együtt életük egyik legjobb döntésének látja, hogy „Somogyországot” választották lakhelyül. Claessens Peterrel beszélgettünk állattartásról, forgatásnélküli technológiáról, az európai támogatáspolitikáról és teljesítményről.
Claessens Peter: Hosszú távon fenntartható gazdálkodást kívántunk megvalósítani
Nyilván gyakran kérdezik Öntől, hogyan-miért kerül egy nyugat-európai gazdálkodó éppen Magyarországra. Az ember azt gondolná, hogy a civilizált, stabil belga jogállamhoz képest egy félig balkáni ország a jogbizonytalanságaival, a gyengélkedő mezőgazdaságával nem éppen vonzó célpont.
– Ez úgy hangzik, mintha azt gondolná, hogy a „szomszéd fűje mindig zöldebb”… Magyarország egy stabil ország, amely nagyon jó lehetőségeket kínál a mezőgazdaság számára. Családommal annak idején, 1995-ben nem üzletemberként és nem üzleti tervvel érkeztünk Magyarországra. Volt egy működő gazdaságunk Antwerpen mellett, de a kikötőfejlesztések miatt nehéz volt ott hosszú távra tervezni. Mi viszont két testvéremmel együtt – akikkel gyakorlatilag a mindennapjainkat a gazdaságban töltöttük – tenni akartunk valamit. Miközben Európában kerestük a megfelelő telepet, én egy véletlen folytán Somogyban kötöttem ki, és rendkívül megtetszett nemcsak a vidék, az ország is. Emlékszem, akkor is olyan szép tavasz volt, mint most. Láttuk, hogy teljes mértékben alkalmasak a viszonyok az állattartásra, gazdálkodásra – ezért mondjuk még ma is, hogy az életünk egyik legjobb döntése volt a költözés. Úgy érezzük, befogadtak minket „Somogyországban”. Itt közel 250 embernek tudunk munkát biztosítani, adót fizetünk, és a környezetünkben lévő közösségekre is odafigyelünk.
Az ország ragadta meg vagy a mezőgazdasági lehetőségek? A 90-es években nem ígért sokat az ágazat.
– Éppen húsz voltam, és egy gazdaságot kerestünk, ahol az álmainkat megvalósíthatjuk. Megtudtam, hogy a régi Dél-Somogyi Állami Gazdaság telephelye üresen áll, amit évek óta senki sem akart megvenni. Nagyon lepusztult állapotban volt már, de mi láttunk benne fantáziát, pedig aztán nem is a nulláról, hanem a mínuszból kellett felépíteni a gazdaságot.
Mi az, amit megláttak benne, és azelőtt 3 évig senki? Különösen úgy, hogy a „tízmillió sertés országában” akkor kezdett éppen hanyatlani a sertéstartás.
– …és tegyük hozzá, hogy a tejelőtehenészet is. Hallottam annak idején a gazdáktól, hogy még támogatást is kaptak azért, hogy vágják le a teheneket, számolják fel az állományokat…
Miben látott hát lehetőséget?
– Egyrészt az anyagi lehetőségeink korlátozottak voltak, éppen elegendő pénzünk volt arra, hogy megvegyük. Továbbá azt a modellt láttuk benne, amiben mi hiszünk, és amit – ma már mondhatom – sikerrel meg is tudtunk valósítani. Az állattartó telep körül több mint 300 hektár bérelhető terület volt, ami azért fontos, mert kezdettől azt terveztük, hogy annyi tehenet tartunk, amennyit csak a területek megengednek. Vagyis egy olyan hosszú távon fenntartható gazdálkodást kívántunk megvalósítani, ahol helyben, saját földjeinken meg tudtuk termelni az állatok takarmányát és a keletkezett szerves trágyát is fel tudtuk használni a talaj táplálására.
Az elmúlt 24 évben volt, hogy ez a modell mentett meg minket a veszteségtől. Például a tejtermelésben, a sertéságazatban is voltak nehéz időszakok, legutóbb az idei év első hónapjaiban, amikor a sertés kilója 350 forint alá esett, miközben a takarmányok, az inputanyagok ára és a bérek is emelkedtek.
De azt mondja, sosem bánták meg.
– Ne értse félre, nem a bérekkel van baj, hanem azzal, ha az árak még az önköltséget sem fedezik. Nem bántunk meg semmit, mert a családunk kitartó, elhivatott és nehéz helyzetben is tudunk plusz energiákat mozgósítani.
Az ilyen dolgokban nem vagyok híve az etnikai, kulturális különbségtevésnek, mert az ember vagy lusta vagy szorgalmas, de lehet, hogy ezt az attitűdöt, morált az otthoni hagyományokból hozták? Szóval, mi a titkuk? Nem felélni a profitot, nem rögtön megvenni a nagyobb luxuskocsit…?
– Nemcsak a mi gazdaságunk sikeres Magyarországon, több tucatnyit tudok felsorolni, ami hasonlóan, vagy még sikeresebb, mint a miénk. Nem mi vagyunk tehát a csodaemberek. Ahogy a sikeresek általában, úgy mi is abban hiszünk, hogy a munka kifizetődik.
De jó ezt hallani manapság.
– …illetve még hiszünk abban is, amit említett – és amire neveltek bennünket – hogy a nyereséget vissza kell forgatni. Ennek megfelelően szüleink az első évtizedeikben, úgymond, nem is tudták, mi az a külföldi nyaralás. Ezt az elvet követve az első 15-20 évben mi is, szó szerint az utolsó forintunkat is visszafordítottuk a termelésbe, a fejlesztésbe.
Ezt itthon sokaknak még mindig tanítani kéne.
– Nem szabad elfelejteni, hogy a 2. világháború után nagy szegénység volt Nyugat-Európában is – Belgiumban is –, és kemény munka kellett hozzá, hogy az országok előrejussanak. Nem akarok politizálni, de sajnos látom, hogy ma sokan elmennek külföldre dolgozni, ahol jobb fizetést kapnak. Ott pedig lelkesen vállalják a túlórázást, a spórolást, az itthoninál szegényesebb életkörülményeket is, csak azért, hogy aztán karácsonyra nagy ajándékokkal jöhessenek haza… De vajon mi történt volna Németországgal, Angliával vagy például Japánnal, ha az emberek az újjáépítés helyett mind elmentek volna oda, ahol egy kicsit könnyebbnek tűnt az élet? Ráadásul most Magyarország épül, szépül.
Nem gondolja, hogy a mostani épülés nagyban függ az európai uniós támogatásoktól? Nem fenyeget például, hogy a KAP-támogatások 2020 utáni levágása további ellentétet szül a nyugat-európai, például éppen a Benelux államok és a mi keleti régiónk között?
– Persze, hogy fenyeget. Nem szép, ami történik. Egy olyan – legfeljebb 10-15%-os csökkentést előrevetítő – támogatási modellre vonatkozó javaslat van elbírálás alatt, amelyben az egy gazdaság által megszerezhető támogatást maximum 100 ezer euróra korlátoznák. Amennyiben ezt elfogadják, a nyugat- és észak-európai túltermeléssel rendelkező országok gazdálkodói továbbra is teljes mértékben megtarthatják a támogatást, míg a dél- és közép-európai régióban tevékenykedőktől akár a támogatás felét is elvehetik. Mivel Magyarországon az állattartásban az a jellemző, hogy nagyobb gazdaságban tartjuk az állatokat, ezért az említett modell szerint nálunk a gazdák a minden második hektárra jutó támogatást is elveszíthetik. Az Európai Parlamentnek ez a javaslata nagyon nem elegáns. Egy jóval igazságosabb megoldást is el tudnék képzelni, ahol a támogatás mértékét az öntözési költségekhez kötik. Vagyis, azokon a területeken gazdálkodók kapjanak több támogatást, ahol az éves átlagos csapadékmennyiség az európai átlag alatt van, és fordítva. A nyugati és északi országok is megérthetik ezt, hiszen tavaly megtapasztalhatták az aszály okozta károkat és azt, hogy az öntözés milyen bonyolult és drága.
Mire számít emiatt?
– A nyugati állattartó országokban jelenleg is nagy a koncentráció – beleértve a trágyatúltermelést –, amit az új támogatási modell várhatóan tovább fokoz majd. Ennek jelentős kockázatai lehetnek. Képzeljük csak el, mi történne akkor, ha ezen a területen megjelenne a száj- és körömfájás-fertőzés. Akár az európai élelmiszerellátás is veszélybe kerülhetne. Ellenben nálunk, ahol próbálunk tenni azért, hogy vidéken is megmaradjon a lakosság, pont az itt gazdálkodóktól akarják elvonni a támogatást. Ha ez a tendencia valószínűsíthető, akkor amiatt, hogy csak az északi és nyugati régióknak biztosítják a fejlődéshez szükséges feltételeket, Magyarországon, Horvátországban, Romániában és Bulgáriában szépen lassan elnéptelenedhet a vidék.
Mi az Önök megoldása, receptje szakmai vonalon a sikerre? Olvasom például, hogy 2,4-es forgóval, évi 35-36 malaccal dolgoznak a sertéstartásban.
– Nem fogok újat mondani, csak rávilágítok arra, amit mindenki tud, de talán nem mindenki alkalmaz. Én hobbisportoló vagyok, triatlonozom, és tudom, hogy akkor teljesítek jól, ha jól alszom, jót eszem, és komfortosan érzem magam. Ugyanígy van az állatainkkal is: ők is akkor teljesítenek jól, ha jól tartjuk őket. Ezért van nálunk zene az istállókban, ezért kapnak a sertések a sok természetes fény mellé tavaszt idéző kiegészítő világítást, ezért kapnak geotermikus rendszerű légkondicionálást, műgyanta padozatot, és sorolhatnám a végtelenségig. Ezért fontosak azok a törvények, előírások is, amik az állatjólétet biztosítják. Mi nemcsak a partnerek felé mutatjuk, hogy jól bánunk az állatokkal, hanem tudjuk is, hogy miért fontos ez. És tudja, mi a csodás benne? Az, hogy kifizetődik!
Somogy és Zala vidékein is terjed a forgatásnélküli és takarónövényes technológia. Az önök gazdaságában is?
– A terület kevesebb mint felén szántunk már csak. A mi esetünkben a szerves trágya miatt ez összetettebb kérdés. De követjük a trendeket, tanulunk, és próbáljuk alkalmazni ezeket a technológiákat. Amikor húsz éve az első istállót építettük, szivattyúzni kellett a talajvizet, hogy alapozhassunk. Ma 2,5 méter mélyen nem találunk vizet, úgyhogy kell a szántás nélküli művelés, és kellenek a takarónövények, hogy növeljük a talaj vízmegtartó képességét. Úgy gondolom, hogy a termőföldjeink védelme érdekében nem feltétlenül kell segítségre várni, hiszen mi is sokat tehetünk érte.
Terem elegendő takarmányuk?
– A tehenészet esetében a tömegtakarmány nagy részét mi termeljük meg jó minőségben, de emellett kiegészítőkre is szükségünk van, amit megvásárolunk. Mindenből a legjobbat adjuk az állatainknak, nemcsak takarmányból, hanem alomalapanyagból is. Így nálunk penészes szalmát, rohadt szénát sehol sem látni. Az állatok is igénylik a tisztaságot, ami a termelékenység egyik feltétele. De visszatérve az eredeti kérdésre, a sertéságazatban is ugyanaz a helyzet: a tritikálé, kukorica, árpa, takarmánybúza jelentős hányadát mi állítjuk elő, a többit a környékbeli gazdáktól vesszük. Jó a kapcsolat velük: nem is hivatalos értelemben vett integrációról van szó, hanem inkább piaci alapú együttműködésről. Mi takarmány-kiegészítőket vásárolunk, sokan pedig trágyát vesznek, illetve visznek tőlünk.
Prioritás, hogy helyiekkel üzleteljenek?
– Jó érzés helyiektől vásárolni.
Mint a jó lokálpatrióták.
– Erről a helyieket kellene megkérdezni. Az biztos, hogy igyekszünk sokat tenni a közösségért. Ugyan én kaptam díszpolgári címet és helyi kitüntetéseket, de valójában az egész családunknak szól az elismerés, hiszen e téren is közösek az elképzeléseink.
Gondolt közéleti szerepre?
– Nem értek hozzá. Mi földművesek, állattartók vagyunk. A szüleim évtizedeken át gazdálkodtak úgy, hogy egyetlen újságírónak sem nyilatkoztak. Szívesen megmutatjuk a jövő generációjának, hogy mit hoztunk létre az elmúlt több mint húsz évben, erre a célra egy bemutatóközpontot is létesítettünk, de alapvetően nem keressük a szereplést.
Pedig elkelnének a magyar közéletben olyanok, akik a maguk erejéből értek el valamit, ismerik a szakmát, tudják, mi a munkaadói, gazdaságvezetői felelősség…
– Csakhogy én nem volnék erre alkalmas. A saját gazdaságunkban is minden napra jut elegendő teendő. Igyekszünk a munkavállalóinknak is a legmegfelelőbb munkakörnyezetet biztosítani az ingyenes egészségügyi szűréstől a sportlehetőségeken át a szolgálatilakás-építésig. Nálunk is probléma a munkaerőhiány, ezért mi ezzel is többet szeretnénk nyújtani a dolgozóinknak.
És Ön? Jut ideje arra a bizonyos komfortra a gazdaság vezetése mellett?
– Szigorú napirend szerint élek. Az első a családom: három gyermekünket neveljük a feleségemmel. A második a munka és aztán jön a sport.
