Különleges levélzöldségfélék termesztése

Az elmúlt évek adatai alapján a levélzöldségfélék fogyasztásában némi növekedés tapasztalható, ami nemcsak a gyors éttermi láncok népszerűségének köszönhető, van bizonyos tudatos változtatás is a lakosság étkezésében a korszerűbb, energiában szegényebb élelmiszerek irányába.

A levélzöldségek botanikailag nem alkotnak egységes csoportot, rendszertanilag egymástól egészen távolálló fajokat sorolunk ebbe a fogalomkörbe. Nagy levéltömeget, erős levélnyelet fejlesztenek, egy és kétéves, továbbá évelő növények tartoznak ide. Nagy, fejlett levelüket, és vastag, húsos levélnyelüket fogyasztjuk, ami többnyire nyersen történik vagy csak minimális átalakítással, különösebb előkészítést nem igényelnek. Nem volna helyes, ha nem szólnánk az esetleges hátrányokról is – mert ilyen minden zöldségféle esetében van – a nitrit-nitráttartalomból adódó veszélyről, a nehezebb és körülményesebb tisztíthatóságukról. Összevetve az előnyöket és hátrányokat a levélzöldségfélék fogyasztása felnőttek és gyerekek számára egyaránt ajánlható, házikerti termesztésük minden árutermelő kisüzemben, sajátfogyasztásra termelő gazdaságban javasolható.

Cikkünkben az Európában ismert 20-25 fajból háromnak, a tépősalátának, a mezei salátának és a mángoldnak a termesztését ajánljuk olvasóink figyelmébe, javasoljuk, hogy próbálják ki termesztésüket, mert az eddigi tapasztalatok igen kedvezőek.

A tépősaláta (Lactuca sativa L. var. secalina, szinonim név: levélsaláta, metélősaláta) táplálkozási értéke megegyezik a fejes salátáéval, elsősorban kedvező étrendi hatása és magas ásványisó tartalma érdemel említést. Íze kellemes, keseredésre nem hajlamos, levélzete magszárképzés után is fogyasztható, nem lesz túl rostos. Színes, fodros levelei kiválóan alkalmasak hidegtálak díszítésére, saláták készítésére. További előnye, hogy rövid tenyészideje miatt kiváló elő- ill. utónövény, amivel a kert gazdaságosabb kihasználásához járulhat.

Környezeti igénye nagyon hasonló a jól ismert fejes salátáéhoz. Nem tartozik a melegigényes zöldségfajok közé, csírázása már néhányfokos talajban megindul. Intenzív fényviszonyokat igényel, ezért a félárnyékot, a köztes termesztést nem tűri. Öntözése csak kifejezetten száraz időjárás esetén szükséges. A talaj szerkezetével szemben kevésbé igényes, ezért csak kivételes esetben használjunk az ültetése előtt szerves trágyát (pl. nagyon laza homok vagy túl kötött talajok). Vetésforgóban az igényesebb zöldségfélék után, mint például a paprika, a paradicsom, a káposztafélék, az uborka vagy a dinnye tanácsos ültetni. Nagyon érzékeny viszont a vegyszermaradványokra, a szikesedésre, a talaj cserepesedésére, ilyen esetben rosszul csírázik vagy ki sem kel, fejlődése vontatott. Tápanyag igénye alacsony, a fent említett magas tápanyagigényű növények után ültetve, általában további tápanyag-adagolást már nem igényel. Korábban helyre vetették, újabban – összefüggésben a vetőmag árak alakulásával – inkább palántázzák. Legkorábban február végén – március elején vethető, amint a talajfagy kiengedett. Utolsó vetése a nyár közepén lehetséges. Amennyiben egyszeri vágásra tervezzük a szedését, és nem levelenként, úgy lehet 25×25 vagy 30×30 cm-es tenyészterületet választani. Ha mégis a helyrevetést választjuk, akkor apró magja miatt csak sekélyen helyezzük a talajba: a vetés mélysége kötött talajon 1,5-2 cm-nél, homokon 2-3 cm-nél több ne legyen. Kelés után, amikor az első lomblevelek is megjelentek kiegyeljük.

Szedéskor csak a teljesen kifejlett, alsó leveleket tépjük le. Egy-egy alkalommal sokat ne távolítsunk el, mert azzal gátoljuk a további fejlődését. Hasonlóan hátrányos, ha a kifejlett leveleket a növényen hagyjuk, részben azért, mert a kész levelek idővel száradni kezdenek, megbetegszenek és fertőznek, de azért is mert ilyen esetben lassúbb az új levelek képződése.

A mezei saláta (Valerianella locusta L., szinonim név: galambbegy saláta, madársaláta, vadsaláta) az elmúlt években egy igen keresett levélzöldségféle lett Nyugat-Európában, kis- és nagyüzemben egyaránt hajtatják és szabadföldön is termesztik. Hazai termesztése szerény, inkább vadon gyűjtik, mivel őshonos növényünk. Levele vastagabb, keményebb, durvább a fejes salátáénál, fogyasztáskor ropogós, a frissesség benyomását kelti. Nagy előnye, hogy a hosszúnappalok (meleg) hatására is lassan megy magszárba, így nyáron is termeszthető, fogyasztható.

Éghajlati adottságaink termesztéséhez megfelelőek. A hideget és a meleget egyaránt elviseli, fényigénye nem nagy, a félárnyékot is tűri. Vízigénye viszonylag kicsi, tápanyagigénye nem nagy. A lombozat fejlesztéséhez több nitrogént, továbbá magnéziumot és vasat igényel. Talaj kötöttségével és a talaj szerkezetével szemben különösebb igényeket nem támaszt, gyakorlatilag a szikeseket és az erősen cserepesedett talajokat kivéve, ahol rossz a csírázása, mindenütt megtermeszthető.

Általában előnövényként termesztik a melegigényes, későn ültetendő paprika, paradicsom, kabakosok, bab, továbbá a kései káposztafélék előtt vagy másodnövényként július közepétől – augusztus elejétől a korán lekerülő zöldségfélék után (pl. borsó, hónapos retek, korai káposztafélék, stb.).

Legjobb soros vetés formájában szaporítani, 10-15 cm-es sortávolság esetén, kelés után 8-10 cm-re kell kiritkítani. Magját túl mélyre ne vessük (maximum 2 cm-re), mert rosszul fog csírázni. 100 m2-re kb. 50-60 gramm vetőmagigénnyel számoljunk.

A talaj lazításon – amit csak nagyon sekélyen szabad művelni, inkább csak horolni, ugyanis a sekélyen elhelyezkedő gyökereit könnyen megszaggathatjuk – és öntözésen kívül más ápolást nem igényel. 1-1,5 hónap után, 5-6 leveles korban lehet a szedését elkezdeni.

A mángold (Beta vulgaris L., szinonim név: levélmángold) közeli rokona a céklának és a cukorrépának, termesztése és fogyasztása inkább a nyugat- és a dél-európai országokban számottevő, főleg a kisüzemek növénye. Gazdasági értelemben vett termése a levélnyél és a levéllemez. Alapvetően két típusa ismert: a levél mángold (levéllemezei erősebbek és a levélnyelük kisebb) és a levélnyél mángold fajták (levéllemezhez képest a levélnyél nagyobb, erősebb, fagyra érzékenyebb).

A mángold, eltérően a többi levélzöldségtől több meleget igényel, optimális lombfejlődését és termésképzését 19 0C körüli hőmérsékleten éri el. A csírázása csak 9-10 0C-on indul meg, de gyors és lendületes keléséhez 20 0C feletti hőmérséklet szükséges. A fiatalabb növények a fagyot kevésbé viselik el, mint a kifejlett egyedek, a fagyérzékenység fajtafüggvény is. Vízigénye nagy, kedveli a magas páratartalmat, ilyen esetben levelei simák, fényesebbek.

Legkorábban április közepén – végén vethető, de a májusi, rövid tenyészidejűek esetében a június legelejei vetések sem későiek. Ahol termesztésének hagyománya van, ott elsősorban magról vetik, de kisüzemekben, magánkertekben alkalmazzák a palántázást is.

A levélnyél mángold nagyobb tenyészterületet igényel 40 cm-re, a levéllemezért termesztettet sűrűbbre, 20 cm-re kell vetni 40 cm-es sortávolság mellett. A vetést követően a kelésig 10-14 napot lehet számolni, 100 m2-re 200-250 gramm a vetőmagigény. Szükség esetén 3-4 lombleveles korig ritkítsuk ki. Palántázás esetén a magot február végén kell elvetni palántanevelőbe, és április-május folyamán lehet kiültetni. Palántázásnál érdemesebb valamivel nagyobb tenyészterületet alkalmazni, mint helyrevetésnél.

A levélnyél mángoldot a hidegek beálltával lehet elkezdeni szedni, a levéllemezéért termesztetteket ennél jóval korábban is megkezdhetjük betakarítani.