A Duna–Tisza közi Homokhátság mára Magyarország egyik leginkább vízhiányos és klímaváltozásnak kitett térsége. Az ott folyó mezőgazdaság sürgősen alkalmazkodni kényszerül a romló környezeti feltételekhez és az évtizedek óta késlekedő öntözésfejlesztési programok elmaradásához.
Eltűntek az erdők, eltűnt a víz
Minderről az idén 5. alkalommal megrendezett Csatári Bálint Emlékkonferencián volt szó, Kecskeméten. Mint elhangzott, a térség természetes egyensúlya már évszázadokkal ezelőtt megbomlott. Az eredetileg 35–40%-os erdőborítottság a történeti idők során drasztikusan lecsökkent, a 18. század végére egyes becslések szerint alig 1–2% maradt. Ez az ökológiai leépülés hosszú távon meghatározta a táj vízháztartását és ellenálló képességét.
A jelenlegi folyamatok ezt a kedvezőtlen helyzetet tovább erősítik. A csapadék mennyisége csökken, annak időbeli eloszlása szélsőségesebbé válik, miközben nő a hőhullámok száma és intenzitása. A fokozódó párolgás és a csökkenő beszivárgás következtében a talajvízszint folyamatosan süllyed. Egyes megfigyelések szerint az elmúlt évtizedekben több méteres vízszintcsökkenés következett be, és a trend egyelőre nem fordult meg.
Mindezek hatására a Homokhátság klímája az erdőssztyepp jellegből egyre inkább a sztyepp, sőt helyenként a félsivatagos viszonyok felé tolódik. Ez nemcsak az élővilágot, hanem a mezőgazdasági termelés alapfeltételeit is átalakítja.
Lásd erről cikkünket: Halogattuk, menthetetlen a Homokhátság 1 millió hektárja

(Fotó: Horizont Média/Kohout Zoltán)
Korlátozott lehetőségek a növénytermesztésben
A térség mezőgazdasága mindig is alkalmazkodásra kényszerült, de az utóbbi években a kihívások új szintet értek el. A Homokhátság talajai alapvetően gyenge vízmegtartó képességűek, a csapadék gyorsan elszivárog, így a növények hamar vízhiányos állapotba kerülnek. A helyzetet tovább rontja, hogy sok területen durva szemcséjű, meszes homoktalaj található, amely a növények számára fiziológiai szárazságot is okoz.
A gazdálkodók tapasztalatai szerint a hagyományos szántóföldi növények termesztése egyre kockázatosabb. A kukorica termésátlaga szélsőségesen ingadozik, aszályos években akár drasztikusan visszaesik, és sok esetben még öntözéssel sem biztosítható a gazdaságos termelés. Hasonló a helyzet a napraforgóval és részben a repcével is.
Ennek következtében a vetésszerkezet átalakulása már elindult. A gazdák egy része az őszi vetésű gabonák felé fordul, amelyek jobban kihasználják a téli csapadékot. Emellett nő az érdeklődés a szárazságtűrő növények – például a cirok, a köles vagy különféle takarmánynövények – iránt, bár ezek piaci és termelési korlátai egyelőre jelentősek.
Az öntözés ugyan elméleti megoldást jelenthetne, de a gyakorlatban sok helyen nem elérhető vagy nem gazdaságos. A csökkenő talajvízszint, a magas beruházási költségek és a szélsőséges hőmérsékleti viszonyok miatt az öntözés hatékonysága is korlátozott. Ezért egyre nagyobb szerepet kapnak a víztakarékos technológiák, a talajkímélő művelés és az alternatív termesztési irányok, például az ültetvények visszatelepítése.
Vízpótlás uniós és hazai forrásokból
A térség jövője szempontjából kulcskérdés a vízpótlás. A konferencián elhangzottak szerint hosszú előkészítés után a program most lép a megvalósítás szakaszába. Uniós és hazai forrásból öt kiemelt helyszínen indulhatnak fejlesztések, amelyek célja, hogy a Duna, kisebb részben a Tisza felől vizet juttassanak a Homokhátság magasabban fekvő területeire.
A beavatkozások több elemből állnak: vízkivételi művek, csatornák, nyomóvezetékek és tározók épülnek, sok esetben szivattyús átemeléssel. A cél nem csupán a víz eljuttatása, hanem annak helyben tartása is, ami hozzájárulhat a talajvízszint csökkenésének mérsékléséhez és a helyi vízkörforgás erősítéséhez.
A jelenlegi ütemezés szerint a kivitelezések 2027 második felében gyorsulhatnak fel, és a projektek 2029 végére érhetnek be. A fejlesztések várhatóan nemcsak ökológiai szempontból hoznak javulást, hanem új lehetőségeket nyithatnak a mezőgazdaság számára is.

Nem elég a víz: szemléletváltás is kell
A szakmai álláspont egyértelmű: a vízpótlás önmagában nem oldja meg a Homokhátság problémáit. A múltban a vízrendezés fő célja a felesleges vizek gyors elvezetése volt, ma viszont egyre inkább a víz megtartása kerül előtérbe.
A jövő kulcsa a komplex alkalmazkodás: a vízgazdálkodás, a tájhasználat, az erdőgazdálkodás és a mezőgazdaság összehangolt fejlesztése. Ehhez elengedhetetlen a gazdálkodói gyakorlatok átalakítása, a víztakarékos technológiák elterjesztése és a helyi adottságokhoz illeszkedő termelési szerkezet kialakítása.
A Homokhátság példája jól mutatja, hogy a klímaváltozás nem jövőbeli fenyegetés, hanem jelen idejű gazdasági és ökológiai kihívás. A következő években az dől el, hogy a vízpótlási beruházások és az alkalmazkodási lépések együtt képesek lesznek-e stabilizálni a térség jövőjét.
Agrárágazat Tudástár: Talajvízszint-süllyedés – Talajvízszint-süllyedésnek azt a folyamatot nevezzük, amikor a felszín alatti víz tartósan mélyebbre húzódik, ezért a talaj és a növényzet egyre nehezebben jut hozzá a természetes vízutánpótláshoz; ez különösen a Homokhátságon jelent súlyos gondot, mert rontja a termelési biztonságot, fokozza az aszályérzékenységet és átalakítja a táj vízháztartását.

