A természeteshez közeli élőhelyek özönnövényei

Az özönnövények terjedését nagymértékben elősegíti a természetes élőhelyek különböző okokból történő bolygatása vagy a helytelen mezőgazdasági gyakorlat (pl. legeltetés hiánya vagy éppen a túllegeltetés stb). Hiszen az ilyen módon sérült, illetve rosszul kezelt területeken az özönfajok könnyebben megtelepedhetnek. A természetes élőhelyek bolygatásán kívül az özönfajok gyakran egyéb versenyelőnnyel is rendelkeznek a honos fajokkal szemben. A természetes előfordulási helyükön őket kordában tartó kór, illetve károkozóik általában csak több éves késéssel követhetik őket, így az eredeti élőhelyektől távol létrejövő populációik zavartalanul fejlődhetnek.

A biológiai invázió megelőzése, valamint az özönfajok elleni védekezés az egész világon így Európában is kiemelt fontosságú természet-megőrzési gazdálkodási feladat. Az 1979-ben elfogadott az európai vadonélő élővilág és a természetes élőhelyek védelméről szóló ún. Berni egyezmény volt az első olyan nemzetközi megállapodás, amelyben megjelennek a nem őshonos fajok betelepülésének, telepítésének szigorú ellenőrzésére vonatkozó rendelkezések. A helyzet súlyosságát jelzi, hogy Magyarországon, azt a területet ahol természetes vegetációnak kellene lennie már 13%-os arányban borítják az özönnövény fajok.

Magyarországon a természeteshez közeli élőhelyeken legnagyobb agresszivitással a Magas aranyvessző (Solidago gigante), a Kanadai aranyvessző (Solidago canadensis) és a Mirigyes bálványfa (Alianthus altissima) jelennek meg.

Magas aranyvessző és a Kanadai aranyvessző

A fészkes virágzatúak családjába tartozó fajok. Magaskórós (25-50 cm) évelő növények geofitonok, tarackjaik a talajban 10-20 cm mélyen helyezkednek el. A föld feletti hajtások, a tarackok, csúcsrügyekből fejlődnek. Gyökérzetüket az előző évben kifejlődött tarackokon keletkező járulékos gyökerek alkotják. Száruk a virágzatrendszerig nem elágazó. A végálló virágzatrendszer fő- és oldalvirágzatokból áll, a sárga színű fészekvirágzatok bugavirágzatba tömörülnek. Termésük repítőszőrös kaszat.

Összefüggő aranyvessző állomány Fotó: Internet

A kaszattal történő ivaros szaporodás csak az új élőhely meghódításakor jelentős. A természetben a csírázás viszonylag ritka, ennek egyik oka, hogy csak fényben csíráznak, vagyis a csírázáshoz szabad talajfelszínre van szükség, a növényzet és az avarborítás egyaránt gátolja a csírázást. A csírázó magoncai már a vegetációs idő végére, őszre 2-3 db 1-10 cm-es tarackot fejlesztenek. A tarackok két év alatt behálózzák a talajt, 3-4 év alatt általában sarjtelepeket alakítanak ki. A zárt állományokban a talaj felszínéhez közel, vagy a mulcsrétegben telelnek a rügyek. Már kora tavasszal márciusban megfigyelhető a rügyek hajtása, de az intenzív hajtásnövekedés csak március végén – április elején indul meg. A virágzás július közepétől októberig tart. A kaszatból fejlődő egyedek legkorábban a második évben virágoznak.

Magas és Kanadai aranyvessző Fotó: Internet

Kanadai aranyvessző az USA államaiban, Kanadában a 26. és 65. földrajzi szélességi fok között fordul elő. A magas aranyvessző az USA keleti partvidékén a 30-47., míg a nyugati partvidék a 36-55. szélességi fokig terjedt el. Az aranyvessző fajok a XVII. században, mint dísznövények kerültek az európai botanikus kertekbe. Az első kivadulások a XIX. század közepén történtek.

Az aranyvessző fajok magyarországi terjedése valószínűleg nem egy pontról indult, hanem közel egy időben több helyen is kivadulhatott. Habár a két faj közel azonos időpontban jelent meg, a magas aranyvessző gyorsabban terjedt és ma is nagyobb területen fordul elő, főleg a csapadékosabb területeken gyakori. A kanadai aranyvessző elsősorban az Északi-középhegységben és Pest megyében fordul elő.

Az árnyékolást rosszul tűrik. A két faj termőhely-preferenciája eltérő, míg a magas aranyvessző a nedves, olykor kötött talajokon elsősorban természeteshez közeli termőhelyeken, addig a kanadai aranyvessző a lazább, gyorsan felmelegedő talajokon települések környezetében fordul elő.

Gyomnövényként erdészeti csemetekertekben és fiatal telepítésekben, parlagterületeken, tarvágásokon és magasfeszültségű vezetékek alatt lépnek fel. Nagy mennyiségben termelődő virágporuk az erre érzékeny személyeknél allergén hatású.

Az aranyvessző fajok sarjtelepek nagyarányú kialakulása közvetett eredménye a természetes és természeteshez közeli termőhelyek helytelen kezelésének. Az ellenük való védekezés legkönnyebb módja a megelőzés. A kaszálórétek, legelők és egyéb fátlan vegetációjú területeken a rendszeres kaszálás, valamint a mezőgazdasági területeken a rendszeres talajművelés meggátolja a megtelepedésüket. A zárt, monodomináns állományok kezelése a tarackrendszer folyamatos gyengítésére irányuló tisztító kaszálásokkal, az avarréteg eltávolításával oldható meg. A kaszálás egyrészt megakadályozza a virágzást és az ivaros szaporodást, másrészt csökkenti a tarackprodukciót, és növeli a tarackok mortalitását.

Hatékony megoldást jelenthet a növény mechanikai irtása talajműveléssel. Az elözönlött területeken az aranyvessző maradványok őszi – télvégi szárzúzását követő tárcsázás visszaszoríthatja állományukat, gyepterületeken a rendszeres legeltetéssel is visszaszoríthatók.

Az aranyvessző fajok ellen vegyszeres gyomirtás is alkalmazható, erre legalkalmasabbak klopiralid hatóanyagú készítmények, melyeket a növény 20-40 cm-es állományára kell kijuttatni.

Mirigyes bálványfa

Közepes termetű fa elérheti a 25-30 cm-es magasságot. Rövid életű, gyorsan növő fafaj. Gyökérzete a talajfelszín alatt legyezőszerűen elágazik. A gyökereken kialakuló járulékos rügyek sűrű sarjtelep kialakítását és gyors vegetatív szaporodást tesznek lehetővé. A bálványfa okozta természetvédelmi problémák okai jelentős részben a faj hatékony vegetatív terjedő képességében keresendő.

Bálványfa lependékes terméssel Fotó: Gyulai Balázs

A bálványfa eredeti elterjedési területe a Jangce alsó folyása. Magyarországon első megjelenése az 1840-es évekre tehető, a XX. sz. közepétől már meghonosodottnak tekinthető. Sok helyen, állományszerű előfordulása a tudatos telepítések spontán kivadulásainak tulajdonítható.

Bálványfa kolónia Fotó: Gyulai Balázs

Hő- és fényigényes, az árnyékolást nem viseli el, sarjai, fiatal egyedei gyakran elfagynak. Bolygatott területeken és zárt lombkoronaszinttel nem rendelkező élőhelyeken előszeretettel telepedik meg, kivágott faállomány helyén réslakóként is megjelenik.

Természetvédelmi szempontból a bálványfa legveszélyesebb özönfajaink közé tartozik. Nem csak benépesíti a kolonizált területet, hanem aktívan át is alakítja annak szerkezetét, fajösszetételét, ökológiai adottságát. A fajösszetétel módosulásának elsődleges okai a gyökerekből és a lehulló lombból a talajba jutó allelopátiás vegyületek. A talaj avarbomlás során feldúsuló nitrogénszintje szintén hozzájárul zavarástűrő, nitrofil fajok előtérbe kerüléséhez az eredeti vegetáció tagjaival szemben. A bálványfával fertőzött élőhelyek átalakulásának másik fontos oka a felnövekvő egyedek által okozott árnyékolás.

A bálványfa kiemelten veszélyezteti az értékes, fajgazdag, középhegységi száraz gyepeket, bokorerdőket és a nyílt homoki gyepeket.

A természetvédelmi beavatkozások tapasztalatai szerint kiirtásának leghatékonyabb módja a vegyszeres kezelés. A leghatásosabb minél gyorsabban felszívódó gyomirtó szert juttatni az egyed szállítószöveteibe, hogy az eljusson a gyökerekbe. Ennek módja olajos kéregecsetelés, a fák megsebzése vagy megfúrása, és a lyukba gyomirtó szer csorgatása, illetve fainjektálás lehet. E kezelésekre a dikamba és glifozát hatóanyagú készítmények a legalkalmasabbak.

Összefoglalva megállapítható, hogy e veszélyes özönnövény fajok ellen elsősorban betelepülésük megakadályozásával kell védekezni. Amennyiben a betelepülés már megtörtént, akkor elsőként mechanikai eljárást (kaszálás, talajbolygatás) kell alkalmazni. Szükséges lehet a mechanikai irtást kémiai szerekkel kombinálni a megfelelő hatás elérése érdekében.

Gyulai Balázs

Fejér Megyei Kormányhivatal

Növény- és Talajvédelmi Igazgatósága

Gyomirtási Szakelőadó