A dió baktériumos betegségei, fókuszban a kéregrák

A világ diótermesztése számottevő növekedést mutat, az utóbbi évtizedek 45-50%-kal megnövekedett termőterületei is ezt igazolják. Világviszonylatban az USA kiemelt jelentőségű diótermesztő, ugyanakkor dinamikus fejlődést figyelhető meg Kínában és Iránban is. Európában a legjelentősebb diótermesztők Franciaország, Olaszország, Spanyolország, de az utóbbi években igen tekintélyes termőterület növekedésen ment keresztül Ukrajna, Románia és Moldávia.

A hazai termőterület nagysága hozzávetőlegesen 5000-6000 ha között mozog, valamint ehhez hozzáadódnak a kisebb háztáji, illetve magán telepítések. A szárított héjas dió termésátlaga 1-1,5 t/ha körül alakul, ami még jócskán elmarad a világszínvonaltól, ami 3,5-5 t/ha. Az ország diófogyasztása 0,2-0,3 kg/fő/év, ami elég csekélynek mondható a dél-európai 8-11 kg/fő/év fogyasztáshoz képest. Fontosabb termőtájaink Debrecen környéke, Nyírség, Felső-Tisza vidéke, Balaton déli része (Lengyeltóti és Pusztaszentgyörgy, 160 ha, Közép-Európa legnagyobb dióültetvénye) valamint egyéb elszórt pár ha-os telepítések, ültetvények.

A továbbiakban a dió legfontosabb baktériumos betegségeit mutatnánk be röviden, egy kissé tovább elidőzve a kéregrákokon.

A betegséget az USA-ban észlelték az 1800-as évek második felében, de csak az 1900-as években írták le. Az egész világon elterjedt, polifág baktérium, minden kétszikű növényt, gyümölcs-, erdei és díszfákat is megtámad. Legnagyobb jelentősége a faiskolai illetve szaporítóanyag-előállító telepeken van, ugyanis a golyvás csemete nem forgalmazható. A barázdált, karfiolszerű golyvák a gyökéren, a gyökérnyakon valamint a törzs alsó részén is kifejlődhetnek (1. kép). Fő fertőzési forrás a vegetatív szaporítóanyag, valamint a talaj, ahol a sérült, széteső golyvákban akár több évig is életképes maradhat a kórokozó. Sebzéseken keresztül hatol be a talajból a gazdanövénybe. A gazdasejtnek átadott tumor indukáló plazmidja beépül annak sejtmagjába, átprogramozza azt, és ennek hatására a sejtek auxin- és citokinin-hormonokat termelve erőteljes burjánzásnak, növekedésnek indulnak. A baktérium behatolásától a tünetek megjelenéséig 4-14 nap szükséges, de ez hőmérsékletfüggő. A legerőteljesebb golyvafejlődés 22-27 °C között tapasztalható, 0 °C alatt és 37 °C felett leáll a növekedése. A baktérium kedveli az enyhén lúgos, jó tápanyag-ellátottságú talajokat.

Védekezni csak megelőzéssel lehet, ami a következő szempontokat jelenti. Ajánlatos csak ellenőrzött, megbízható szaporítóanyag vásárlása valamint annak védelme a sérülésektől a telepítés alatt. A telepítés során a visszametszett vagy sérült gyökérzetet 1%-os réz hatóanyag-tartalmú agyagpépbe mártani a törzs alsó harmadáig. Nagyobb felületű telepítés előtt érdemes a területen 3 évig egyszikű kultúrát termeszteni.

Minden diótermő vidéken előfordul, elsősorban a termesztett dión (Juglans regia), de egyéb Juglans-fajokon is megtalálható betegség, amit az 1800-as évek végén észleltek először Észak-Amerikában. Magyarországon első alkalommal az 1940-es években okozott jelentősebb károkat. A dió állandó vendége, de a fertőzés mértékét az időjárás évenként változó arányban befolyásolja. A korán virágzó fajták fogékonyabbak a betegségre. A fiatal üde növényi részeket, rügyeket, virágokat, hajtásokat, leveleket, terméseket támadja leginkább. A fertőzött barkák feketednek, torzulnak, majd elszáradnak. A nővirágzat még a megtermékenyülés előtt megbetegedhet, ami a virágok összezsugorodásához, majd lehullásához vezet. A hajtásfertőződés tünetei néhány centiméter hosszú léziók és a bélszövetig terjedő nekrózisok formájában jelennek meg, majd összeolvadva gyűrűszerűen körbeölelik a hajtásokat, aminek következtében a hajtások elhalnak (2. kép). A leveleken megjelenő vizenyős, sárgás foltokkal körülvett szabálytalan, esetenként szögletes sötétbarna elhalások láthatók, majd e léziók összefolyása levélcsavarodást, torzulást, nagyobb, részleges vagy teljes levélelhalást okoznak. Az elhalt levelek fenn maradnak a fán, ezzel biztosítva a nyár folyamán a folyamatos fertőzési forrást. A termés epikarpumán eleinte kicsi, barna vizenyős foltok láthatóak, amik később szabálytalan alakúvá nőnek és megfeketednek (3. kép). Gyakori képlet a gyümölcsburok elfeketedése és a héjra tapadása. A bélállomány is fertőződhet, ennek következményeként a bél összezsugorodik, elrohad.

A fertőzés forrásai a lehullott leveleken, az összeaszott gyümölcsmúmiákon, valamint a fertőzött ágrészeken (kéregrepedésekben, rákos sebekben, rügypikkelyek alatt) áttelelő kórokozók. Tavasszal ezen áttelelő részeken képződő baktériumnyálka a légmozgással, esőcseppekkel, rovarokkal és a barkák pollenjével terjedhet. Az időjárás döntően befolyásolja a betegség lefolyását: az enyhe tél az áttelelést, a tavaszi szeles idő a terjedést segíti elő. Nyáron az esetleges öntözés lehet a baktérium segítőtársa. A korokozó széles hőmérsékleti tartományban képes a fertőzésre, ami 4-30 °C közé esik.

A védekezés ennél a kórokozónál is a megelőzésre összpontosít, ami a fajtaválasztással, valamint a termőhely kiválasztásával kezdődik, majd a talaj optimális tápanyagtartalmával és a szellős korona kialakításával folytatódik. A lombhullás utáni periódusban a lehullott levelek, termésmúmiák összegyűjtése és megsemmisítése, valamint a sebek kitisztítása és kezelése a korokozó áttelelési esélyeit rontja. Az utóbbi időben egyre többet hallani az ősszel és tavasszal is elvégzett, réztartalmú lemosó permetezés jótékony hatásairól. Mivel a kórokozó rengeteg lehetséges helyen telelhet, mindezek után mégis szükség lehet vegetációs időszakban is preventív réztartalmú permetezésekre.

2. kép Baktériumos rügy-, levél- és termésfoltosság (Xanthomonas campestris pv. juglandis) syn. (Xanthomonas arboricola pv. juglandis)

Rengeteg kultúrnövényt károsító polifág kórokozó. A dió kevésbe fontos betegségei közé tartozik, jelentősége inkább a csonthéjas ültetvényekben számottevő. A levélzetet és a fiatal hajtásokat támadja elsősorban. A levélcsúcs felől kezdődő, nagyobb kiterjedésű, vizenyős, barna foltok láthatók, majd a foltok növekedésével párhuzamosan a levél elhal és kiszárad. A korokozó sebzéseken keresztül jut be a hajtások, vesszők kéregszöveteibe, ott felszaporodva dugulásokat okoz, valamint elhasználja a fás részekben raktározott cukortartalmú tápanyagokat, aminek következtében megnő az érintett terület fagyérzékenysége. Az így kialakuló ágfekély, károsodott kéregszövet nyitott kaput jelent más baktériumos és gombás betegségek fertőzésére. Csapadékos, hűvös tavaszokon várható a kórokozó erősebb fellépése.

Az ellene való védekezés megegyezik a baktériumos rügy-, levél- és termésfoltosság (Xanthomonas campestris pv. juglandis) elleni kezelésekkel, többnyire ellene külön nem védekezünk.

3. kép Baktériumos rügy-, levél- és termésfoltosság (Xanthomonas campestris pv. juglandis) syn. (Xanthomonas arboricola pv. juglandis)

A dió baktériumos kéregrákját bókozó két Brenneria mikroorganizmus az Erwinia nemzetséghez tartozik, szoros rokonságot mutatva az almafélék tűzelhalását okozó Erwinia alymovora-val. Ez a két kórokozó a dió baktériumos mély kéregrákja (Brenneria rubrifaciens) és a dió baktériumos sekély kéregrákja (Brenneria nigrifluens). A két patogén közötti genetikai hasonlóság 95,9%-os az Erwinia alymovora-hoz pedig a Brenneria nigrifluens 95,3%-ban a Brenneria rubrifaciens pedig 94,1%-ban mutatott egyezést a 16S rDNS 1472-1498 nukleotid régió vizsgálata során.

A kórokozót 1967-ben írták le először az Egyesült Államokban, Kaliforniában. Európából 2002-ben jelentették először Spanyolországból.

A mikroba által okozott tünet számos hosszirányú (5-25 cm) repedés a kérgen, amiből a vegetációs idő alatt vörösesbarna nedv szivárog a kéreg felszínére. A hasadásokat először a törzsön, majd az évek multával egyre több vázágon is észlelhetjük. A nedvedző fekélyek mélysége eléri a kambiumot is. A kéregszövet és a kambium határán akár több méter hosszan is felszaporodhat a kórokozó. Ha lehántanánk a kérget, akkor a belső kéregszövetben és a kambiumon sötétbarna, fekete csíkokat, apró, pontszerű mélyedéseket látnánk, és ahol ezek a képletek összenőnek, ott lép fel a kéregnekrózis, majd ennek következtében tud a felszínre törni a kórokozóban gazdag váladék. Általában a 8 évnél idősebb fákat érinti leginkább, ugyanakkor a 4 évesnél fiatalabb farészek nem mutattak tüneteket.

A baktérium pálcika alakú, Gram-negatív, peritrich, 24-39 °C között érzi jól magát, de hőoptimuma 30-33 °C, egyúttal a 6.0-7.2 pH közötti környezetet kedveli. A nedvedzés nyáron a legintenzívebb a meleg időjárás miatt. A kórokozó a kéreg mély sérülésein keresztül tud behatolni, amit az üzemi ültetvényekben alkalmazott rázógépek is okozhatnak. Sekély sérüléseken és természetes nyílásokon nem fertőz. Nem bizonyított, hogy a kéreg növekedési repedésein, valamint a rovarok által okozott sérüléseken képes-e bejutni a gazdanövénybe. A betegség erősebb lefolyású, ha hosszabb ideig tartó szárazság, valamint hőstressz éri a növényt. A patogén a beszáradt váladékban 4 hónapig, a talajban 3 hónapig marad életképes, valamint erős széllel kísért intenzív eső segítségével akár 6 méter távolságra is eljuthat. Feltételezhetően oltással is átvihető, ami megmagyarázná a nagyon fiatal fákon talált szimptómákat. Emellett azokon a fákon talált tüneteket, amelyeken nincs szemmel látható kéregsérülés, vagy nem volt megfelelő feltétel a fertőzés kialakulásához.

A védekezés ennél a kórokozónál is a prevención alapul, ami elsődlegesen a stresszhelyzetek elkerüléséről kell, hogy szóljon, gondolok itt a megfelelő víz- és tápanyagellátás fontosságára. A réz hatóanyagú lemosó permetezés csökkentheti a patogén fertőzési képességét. A nekrotikus sebek tisztítása nem kontrolálja a betegséget, mert a látható tünetektől nagy távolságra látensen megtalálható a baktérium. A betakarítás előtt a rázógép műszaki állapotának ellenőrzése és a betakarítás alatt ajánlatos a rázógép pofáinak tisztítása, fertőtlenítése.

4. kép A dió baktériumos sekély kéregrákja (Brenneria nigrifluens) syn. (Erwinia nigrifluens)

5. kép A dió baktériumos sekély kéregrákja (Brenneria nigrifluens) syn. (Erwinia nigrifluens)

1957-ben az USA-ban, Kaliforniában először leírt kórokozó mára Iránban és Európában is előfordul. A patogén előfordulásáról 1994-ben Spanyolországból, 1998-ban Olaszországból, 2004-ben Franciaországból és 2013-ban Magyarországról is beszámoltak.

A tünetek a törzsön és az elsődleges vázágakon jelentkezhetnek sekély szabálytalan, különböző méretű fekélyek formájában. A fekélyes sebekből a tenyészidő alatt sötétbarna vagy fekete folyadék szivárog a kéreg felszínére (4-5. kép). Az esetek többségénél a rákos seb a kéreg vastagságának egyharmad, egynegyed részéig mélyül, de súlyosabb esetekben előfordulhat a kambium és a xylém nekrózisa is. A mikroorganizmus veszélyességét az is igazolja, hogy idős fákat és fiatal fákat szintúgy megtámad.

A baktérium pálcika alakú, peritrich, Gram-negatív, hő optimuma 28 °C körüli, ugyanakkor 36 °C felett leáll a fejlődése. A felszínre jutott kéregfolyásban, valamint a rákos sebekben vészeli át a számára kedvezőtlen körülményeket. A terjedés módjáról és a gazdaszervezetbe való bejutásáról kevés ismeretekkel rendelkezünk. Feltételezések szerint a fertőzés bekövetkezhet a kéreg károsodása következtében, illetve a növekedési repedéseken, vagy rovarok és madarak általi sérüléseken. Megnehezíti az időben való felismerést, hogy sokáig (akár évekig) látens maradhat, ez alatt a baktérium felhalmozódhat a kéreg harmadlagos bőrszövetében (ritidoma) a fekélyek kialakulása előtt. Nagy valószínűséggel a tünetek megjelenésének ideje szoros kapcsolatban lehet a fát vagy az ültetvényt ért stresszhatások gyakoriságával, erősségével. A patogén nagyobb figyelmet érdemelne a szaporítóanyag-előállítás területén, ugyanis a fiatal csemetéken a betegség lefolyása kíméletlenebb. Elmondható, hogy a megtámadott fa termésmennyisége drasztikusan csökken, az évek során legyengül, utat nyit más kórokozóknak, és végül bekövetkezhet annak pusztulása is.

Nem lehet eléggé hangsúlyozni a védekezés szempontjából a megelőzést, a fajta, a termőhely kiválasztásának fontosságát, a növényt érő hő-, tápanyag-, szárazság-, vízstressz elkerülését, az őszi és tavaszi réz tartalmú lemosó permetezések jótékony hatását. Voltak próbálkozások a sebek kitisztításával és kezelésével, de csak lassítani tudták a baktérium terjedését, megállítani nem sikerült azt.

Végezetül elmondható, hogy a két baktériumos kéregrák látható tünetei nagyban megegyeznek egymással. A biztos diagnózis felállítása nem nélkülözheti a gondos laboratóriumi tesztek elvégzését. Ugyanakkor megjegyzendő az a tény, hogy a precízen elvégzett növényvédelmi kezelésekben részesített ültetvényekben, ahol a rázógépek műszaki állapotára is odafigyelnek, nagyban csökken a fertőzések kialakulásának esélye.