fbpx

A hazai élelmiszer-előállítás iparszerű lehetőségei

Írta: Szerkesztőség - 2012 szeptember 10.

Az Élelmiszer-feldolgozók Országos Szövetsége (ÉFOSZ) idei, áprilisi közgyűlés adatai szerint az ágazatban tevékenykedő cégek 96%-a kis-, illetve mikrovállalkozás, de a fennmaradó 4% közepes és nagyvállalat adja az ágazat termelési értékének 90%-át. Vajon hogyan alakul a kis-, illetve mikrovállalkozások jövője? Hogyan lenne növelhető a termelési értékük, mivel lehetnének hatékonyabbak? Erről kérdeztük Éder Tamást, az ÉFOSZ elnökét.

 

Éder Tamás

 

Azon a településszerkezeti illetve urbanizációs fejlettségi fokon, amin a mai magyar illetve a modern társadalmak vannak, iparszerű nagyüzemek által előállított élelmiszergyártás nélkül az emberek jó minőségű és elérhető árú élelmiszerekkel való ellátása illúzió.

Ezt azért fontos megállapítani, mert az elmúlt évek bizonyos propaganda kampányai bizonyos fogyasztói körökben azt az érzést keltették, hogy a nagyüzemi élelmiszer előállítás rossz, káros és a megoldás a kicsi, manufaktúra jellegű, helyben történő termelés és ennek minél szélesebb körben való elterjesztése.

Ma, amikor a világon már többen élnek városokban, mint falvakban, a fogyasztói igény kiszolgálása nagyon szigorú gazdasági törvényszerűségek szerint működik, és megbízható élelmiszer előállítását tartósan csak közepes és nagyobb méretű, iparszerűen élelmiszert előállító üzemekre lehet alapozni.

 

Milyen sors vár akkor a kisvállalkozásokra?

Azon is érdemes elgondolkodni, hogy mit tekintünk kicsi vagy nagyüzemnek.

Magyarországon vannak olyan ágazatok, ahol európai értelemben nincs is nagyüzem.

Ha az egész magyar húsipar egy cég lenne, akkor is csak az ötödik lenne Németországban.

A kicsiknek elsősorban a regionális ellátásban való szerep marad illetve olyan termékek előállítására való törekvés, amelyeket iparszerű méreteken nem racionális készíteni vagy nem is készít senki.

 

Speciális termékek előállítására gondol?

A gond az, hogy a kis- és közepes üzemek nagy része is olyan termékkel kíván a versenyben részt venni, amely termék tömegtermék, amely termék jellegénél fakadóan piciben való előállítás esetén tartósan nem lehet versenyképes a nagyobb üzemek által előállított termékekkel szemben.

Vagyis a kis vágóhidak sokasága nem lehet versenyképes, ha combot és karajt termel a piacra, mert azt a közepes és nagyobb méretű feldolgozók náluk sokkal versenyképesebben teszik.

De ha ezek a kis vágóhidak és feldolgozók olyan speciális ízlésvilágnak megfelelő termékeket állítanak (sajátosan fűszerezett, érlelt sonka, pácolt hústermékek, szalámik) elő, amelyeket nagyiparilag nem, akkor már versenyképesek lehetnek.

Tehát meg kell találni a kínálkozó réseket – ez lehet földrajzi, piaci rés, termék rés és lehet valami speciális rés is -, és azokat betölteni.

 

kep

 

Ez a mezőgazdasági termelőkre is ugyanígy vonatkozik?

Ezen a területen meggyőződésem, hogy a kicsi és a közepes méret is lehet versenyképes, hogyha a termelők horizontálisan és vertikálisan is szerveződnek és a sok kicsi termelő a mezőgazdasági terményeit közösen próbálja értékesíteni a termékpályán fölötte lévő szereplőknek.

Ez a gyakorlatban mennyire valós?

Vannak kísérletek, Nyugat-Európában ez már működik.

A horizontális együttműködés a vállalkozások esetében mindig egy gazdasági kényszer eredménye.

Azé a felismerésé, hogy a gazdálkodásom eredményesebb úgy, ha együttműködöm valakivel.

A vállalkozók alapvetően olyan típusú emberek, akik nem az együttműködésre szocializálódtak, a mezőgazdasági termelők pedig különösen olyan öntörvényű vállalkozó emberek, akik egyedül akarnak megbirkózni a kihívásokkal és a munkájuk gyümölcsét is maguk szeretnék betakarítani.

Csak abban az esetben szövetkeznek, hogyha a gazdasági kényszer ebbe az irányba tereli őket. Itthon ez a folyamat rendkívül lassan indul el.

Mi ennek az oka?

A magyar mezőgazdasági termelő ha az elmúlt 20-25 évben problémába ütközött, az állam valamelyik eszközével – plusz támogatás, garantált ár, – igyekezett segítséget nyújtani.

Így együttműködés nélkül is túl lehetett élni a krízishelyzeteket, aminek jelentős része van abban, hogy a horizontális szerveződések az elmúlt 20 évben nem olyan intenzitással történtek, mint ami a normális körülmények közötti gazdasági logikából fakadna.

Külföldön ezek a horizontális és vertikális integrációk vagy már megvannak vagy a magyarnál lényegesen gyorsabban alakulnak.

Az elmúlt években, amióta EU-tagok vagyunk, ez a közvetlen állami beavatkozás és segítségnyújtás jelentősen szűkült, az unió szabályai ebben a vonatkozásban elég szigorúak.

Épp ez okozza az egész ágazat relatív visszaesését, és mivel ez az eszköz némileg csúszik ki az állam kezéből, a gazdasági kényszer szorítása ezen az oldalon előbb-utóbb megjelenik.

 

A vállalkozói terhek sem erősítik a szerveződési szándékot.

A probléma inkább az, hogy a horizontális szerveződésbe történő bekerülés esetén a szereplő (a mezőgazdasági termelő) automatikusan egy totálisan transzparens rendszer részéve kell, hogy váljon.

Vagyis minden általa leadott termék bekerül az adózási rendszerbe, ami ma jelentős termelői rétegeknél olyan hátránnyal jár, hogy úgy gondolják érdemesebb a rendszeren kívül maradni.

Mert a bekerülés a vállalkozónak a már korábbinál is nagyobb veszteséget hoz.

Néhány évvel ezelőtt még csak 20%-nyi, ma már 27%-nyi ÁFA-t sikerül elcsalni, ha nem megy be a transzparens csatornába.

Tehát az ADÓ elkerülő tevékenységének a potenciális hozadéka nő.

Vagyis két nagyon fontos dolog is nagyon erősen hathat az ellen, hogy az egyébként racionális horizontális együttműködések megszülessenek.

Amíg az egyik oldalon az ösztönzés az integráció irányába erősödne, a másik oldalon az integrációtól és a transzparens csatornáktól való távolságtartás erősödik.

A kettő eredménye egyelőre azt mutatja, hogy továbbra sem olyan nagy a szerveződési szándék az ágazat szereplőiben, márpedig enélkül a mai európai pályán egyre nehezebben lehetünk versenyképesek.

Annak ellenére, hogy a gazdálkodási körülmények nem változtak, a hazai élelmiszeripar gazdasági teljesítménye – az exportnak köszönhetően – az elmúlt évben nőtt, 2%-kal haladva meg a 2010-es szintet.

A magyar mezőgazdasági termékek 65%-át belföldön vásárolják és dolgozzák fel, azonban a belföldi értékesítés 3%-kal csökkent.

 

Hogy mutatkozik meg ez a fogyasztói oldalon?

 

kep2

 

A közvélemény-kutatások szintjén a fogyasztó rendkívüli módon patrióta, vagyis amíg válaszolni kell arra, hogy preferálja-e a magyar terméket, addig arra mindig azt mondja, hogy igen.

Ha azonban a kérdést már úgy tesszük fel, hogy árban minimális különbséggel a magyar termék a drágább, akkor már sokkal nagyobb az elbizonytalanodás, ha pedig egyértelmű árkülönbség van két termék között, akkor a fogyasztók többsége továbbra is azt mondja, hogy az olcsóbbat veszi meg.

A magyar termékek propagandájával a felszínen lehet eredményt elérni, de ahhoz, hogy érdemi változás lehessen, a mélybe is le kell menni.

A mélyben pedig a magyar élelmiszergazdaságban előállított termékek versenyképességével van probléma, azon kell változtatni.

Mert hiába zászlócskázok fel egy 20-25%-kal drágább terméket, a fogyasztók nagyon nagy többsége a zászlócska ellenére sem fogja megvenni a magyart.

Már csak azért sem, mert a vásárlóereje és a fogyasztása is évről-évre egyre csökken.

Most már olyan rétegek is érzékenyek, akik az elmúlt tíz évből hat-hét évben még nem voltak azok.

 

Az élelmiszerek beszerzési helyét illetően változtak a vásárlói szokások? Változatlanul a nagyáruházak termékeit részesítik előnyben – ott figyelmet fordítanak-e a magyar áruk megvételére – vagy erősödik a kisvállalkozások termékeinek helybeli értékesítése?

Ezek a nagy koncentrált kiskereskedelmi láncok nem arra vannak berendezkedve, hogy régiónként eltérő beszállítóktól vásároljanak fel árut, mert az drágítja a rendszer működését.

Előnyt nekik az jelent, ha ugyanazt a terméket az ország több helyén – sőt, már 3-5 országban is – ugyanúgy tudja odavinni a fogyasztónak, minden nap, jó minőségben, ugyanazon az áron.

Mert ha egy helyről be tud szerezni egy országra egy terméket, akkor nem fogja azt eltérő minőségben több helyről megtenni, mert költségtöbblettel jár.

Azt el tudom képzelni, hogy bizonyos üzletláncok boltjai egyes termékekre vonatkozóan kapjanak szabadságot arra, hogy polcsort vagy sarkot a regionális termékekkel töltsenek fel, ami a regionális előállítóknak lehetőséget ad arra, hogy oda vigyék a termékeiket.

De itt is azt gondolom, hogy speciális termékkel, megfelelő élelmiszerbiztonsággal, adózással és munkaügyi feltételekkel lehet megtenni, de az így előállított termékek egyszerűen drágábbak lesznek, mint az ugyanilyen minőségű, nagyban előállított termék.

De csak a regionális ízlésvilágnak megfelelő joghurtokkal, sajtokkal és egyéb termékekkel lehet bekerülni ezekre a speciális polcokra.

 

Csomós Éva