A zöld vándorpoloska

A vándorpoloska eredeti élőhelyéről nincsenek pontos információk. Egyes feltételezések szerint Kelet-Afrikából vagy a Földközi-tenger térségéből származik, míg más szerzők úgy vélik ázsiai eredetű. A fajt először Ausztráliában, Sydney régiójában írták le 1916-ban. A harmincas években már a kontinens összes államában jelezték jelenlétét. Mára a trópusi és szubtrópusi régiók mellett az összes kontinensen elterjedt. Térhódítása nemcsak jó repülőképességének, hanem az ember kereskedelemi tevékenységének és széles tápnövény körének is köszönhető. Magyarországon első példányait 2002-ben gyűjtötték Szeged és Budapest környékén, 2005-ben pedig már tömegesen fordult elő Budatétényben, valamint az ország nagy részén. Mára az egyik leggyakoribb poloskafajunkká vált.

1. ábra. Telelő vándorpoloska egyedek (fotó: Haltrich Attila)

2. ábra. Kifejlett vándorpoloska imágó (fotó: Haltrich Attila)

A kifejlett egyed ismertetője

A kifejlett vándorpoloska 1-1,5 cm-es hosszúságú, teste világoszöld, az áttelelő egyedek ősszel bebarnulnak (1. ábra), hogy aztán tavasszal ismét visszanyerjék zöld színüket. Fő ismertetőjegye a tor felső részén megfigyelhető öt darab világos folt (ezek közül három jól látszik!) (2. ábra), melyek révén könnyen megkülönböztethető a hozzá igen hasonló őshonos zöld bogyómászó poloskától (Palomena prasina). Tájékozódását a fej két oldalán lévő összetett szemek, a fejtetőn elhelyezkedő két darab pontszem, valamint a két, öt ízből álló csáp segíti. Szájszerve szúró-szívó típusú, melyet nyugalmi állapotban a hasi oldalán lévő vápába fektet. Két pár szárnya van, igen jól repül, mindemellett futó lábaival gyors mozgásra is képes. A lárvák igen változatos megjelenésűek. Az öt lárvastádium szín és mintázat alapján könnyen elkülöníthető egymástól. Fejlődési alaktól függően lehet sárgás, fekete és zöld színű, a potrohon változatos elhelyezkedésű foltokkal és mintázatokkal (3. ábra).

3. ábra. Ricinuson szívogató vándorpoloska lárvák és egy imágó (alul) (fotó: Haltrich Attila)

Fejlődése

A megtermékenyített nőstény a levelek fonákjára szorosan egymás mellé tapasztja fehér színű hordó alakú tojásaikat, melyeket fákon, zöldségnövényeken és gyomokon egyaránt meg lehet figyelni.

Fejlődési típusa az úgynevezett epimorfózis (kifejlés). A lárva igen hasonló a kifejlett rovarhoz, életmódja is megegyezik, viszont nem rendelkezik szárnyakkal és külső ivarszervvel. A frissen kikelt lárvák néhány napig a tojások mellet csoportosulnak, ilyenkor még nem táplálkoznak (4. ábra). Az egyes stádiumokat vedlésekkel érik el, összesen öt lárvaalakjuk van.

4. ábra. Frissen kikelt vándorpoloska lárvák csoportja (fotó: Haltrich Attila)

A lakások réme

Hazánkban évente két nemzedékét valószínűsítik, a telet csak az imágók vészelik át. A kifejlett imágó ősz vége felé áttelelésre alkalmas helyet keres, ilyenkor gyakran repül be épületekbe, lakásokba is. A BCE, Rovartani Tanszékén végzett teleltetési kísérletek azt igazolták, hogy az ősszel kifejlődött egyedeknek csak igen kis százaléka éri meg a tavaszt. Ez lehet a magyarázata annak, hogy az év első felében csak ritkán találkozunk ezzel a fajjal. Tavasszal, az áttelelt egyedek előbújnak és létrehozzák a következő nemzedéket.

Minden növényt szeret

A vándorpoloskát a címeres poloskák (Pentatomidae) családján belül az egyik legjelentősebb kártevőként tartják számon. Polifág faj, az irodalmi adatok alapján, több mint 30 különböző családba tartozó növényen károsít. Zöldség- és gabonanövényeken, gyümölcsökön és különböző dísz- és gyomnövényeken egyaránt előfordul. Világszerte a legjelentősebb károkat paradicsomon, szóján, gyapoton, babon és lóbabon okozza. Kaliforniában felfedezése után néhány hónappal már kukoricán, brokkolin, napraforgón, uborkán, tökön, paprikán és tojásgyümölcsön is jelezték kártételét. Ezeket a növényeket hazánkban is károsítja. Alapvetően a növények bármely részét szívogatja, de előnyben részesíti a növekvő hajtásokat és a fejlődő magokat, terméseket.

Zöldségnövények termésein, különösen paradicsom bogyóján jelentős kárt tud okozni azzal, hogy a szívásnyom körül a szövet elbarnul, foltos lesz, térfogata csökken (5. ábra). Végül az egész termés elfonnyad, elszárad, piacképtelenné válik. Mindemellett ürülékének és bűzmirigyei váladékának köszönhetően a termés szennyezett, kellemetlen szagú lesz.

5. ábra: A vándorpoloska paradicsom bogyóján okozott kárképe (fotó: Haltrich Attila)

Védekezés

Korábban Ausztráliában és az Amerikai Egyesült Államokban jelentős lépéseket tettek a faj biológiai kontrolljának megalapozására természetes ellenségek és parazitoid szervezetek segítségével. Sikeresen alkalmazták erre a célra a Trissolcus basalis tojásparazita darázsfajt és Trichopoda pennipes fürkészlégy fajt. A zöld vándorpoloska Európában előforduló természetes ellenségeiről való ismereteink még hiányosak, ezért ellene egyelőre csak kémiai védekezést tudunk alkalmazni. Kifejezetten vándorpoloska ellen ható szelektív készítmények nincsenek forgalomban, külföldön a leginkább alkalmas szerek a szerves foszforsav észterek és a piretroidok.

Hazánkban ezek közül engedélyezett szerek a piretroidokhoz tartozó Decis (deltametrin), a Karate 2,5 WG és Karate Zeon 5 CS (lamda-cihalotrin), valamint a Rapid CS (gamma-cihalotrin). Az őszi felszaporodásuk idején hatékony lehet a szárnyatlan, röpképtelen lárvák elleni védekezés.

Védekezésnél fontos azonban mérlegelni azt, hogy valóban elengedhetetlen-e a permetezés szükségessége. Egy adott kultúrában való permetezés során figyelembe kell venni az elsodródás veszélyét és az egészségügyi várakozási időt (például paradicsomban!). Közterületeken és parkokban található dísznövényeken (amaránt, ricinus stb) kevésbé okoz károkat, a védekezés nem indokolt. Jelenlétével inkább csak a helyi lakosok közérzetét rontja.

Korányi Dávid

Növényorvos hallgató

Budapesti Corvinus Egyetem, Kertészettudományi Kar