Falnak rohan a magyar mezőgazdaság – mondja Dr. Pinke Zsolt akadémikus, aki szerint az évszázadosan rossz birtokszerkezet, a tudás elhanyagolása, és az európai támogatások elhibázott felhasználása miatt nem tud kibontakozni az ágazat.
Nagybirtok, téesz, támogatás…
A hazai agrárium 100-120 éve ugyanazzal a szerkezeti problémával néz szembe: a monokultúrás szántóföldi növénytermesztés túlsúlyával, az állattartás visszaszorulásával, miközben a piac- és versenyképtelen gabonatermesztés csak egyre nagyobb erőfeszítések árán tartható fenn. Ezt a szerkezetet egykor a nagybirtokosok lobbija, aztán a téeszrendszer, ma pedig a támogatási rendszer konzerválja. Dr. Pinke Zsolt agrártörténész és környezetkutató, akadémikus hosszú interjúnk 2. részében arról beszélt, mi az a négy kulcsfontosságú kihívás, amelyek megválaszolása előmozdíthatná az évtizedek óta elmaradt kibontakozást, fordulatot.
A nagytáblás szántóföldi növénytermesztés támogatásban is kiemelkedően a többi ágazat előtt jár, emiatt a korábbi diverzitás eltűnik, az állattartás nem tud nőni, egyre több klasszikus zöldségből, gyümölcsből behozatalra szorulunk. Pinke Zsolt erre úgy reagál: a támogatások negatív hatása az egész európai agrárágazatra rányomja bélyegét. A túlméretezett termelői kapacitás feszültségei jelentek meg az év eleji európai gazdatüntetésekben is. Szembe kellene nézni azzal, hogy az európai termelők egy sor commodity (tömeg)terméket a versenytársaknál drágábban állítanak elő, és csak a támogatások tartják fent ezt a rendszert, már ameddig.
Egyedül nem nyerhetnek az agrárium szereplői
A hazai agrárium problémáinak másik három tényezője az integráció hiánya, a tudás-infrastruktúra leépülése és a környezeti feltételek romlása: azaz a klímaváltozás és például a talajpusztulás. Az akadémikus úgy fogalmaz: a mezőgazdaság csapatjáték, mint a foci: hiába zseni valaki, egyedül nem győzhet a pályán egy másik csapat ellen. Ez összefüggésben áll a tudásmegőrzéssel és -felhalmozással, mert egyetlen szereplő sem lehet olyan okos, hogy mindent tudjon, és egymagukban a gazdaságok nem képesek arra, hogy a drága nemesítési, kutatás-fejlesztési, tudásfelhalmozási programokat finanszírozzák, míg az összefogások már képesek erre. A szakértő szerint ezért szinte nem léteznek a növénytermesztés diverzifikációját szolgáló kutatások, lényegében kizárólagos a szántóföldi ágazat szerepe. Közben a világ éppen az ellenkező irányba halad: a diverzifikáció irányába, és a hatékonyabb piaci jelenlétet célzó technológiai, szerkezeti kutatások felé. Újratervezésre van szükség itthon, mert a piac azt diktálja, hogy az egész vertikumra kiterjedő tudás kerüljön a gazdálkodó kezébe. Ez a vetőmagtól egészen a piaci, bolti értékesítésig tartó folyamatot jelenti, ám kevés itthon az olyan szakember, intézet, műhely, amely ilyen kutatásokat folytat, ilyen tudást állít elő.
A Balaton ijesztő példája
Az erőltetett, intenzív mezőgazdaság és a környezettel való bánásmód ellentéteire Pinke Zsolt a Balaton vízgyűjtőterületeinek elképesztő példáját említi. Rámutat: itthon a mezőgazdasági célú területek 15–20 százaléka lényegében alkalmatlan szántóföldi művelésre, ezeken csak a támogatások tartják életben a gazdálkodást. A 6000 négyzetkilométer kiterjedésű Balaton vízgyűjtőjének turisztikai és vendéglátóipari vállalkozásai termelik meg a hazai GDP 2-3 százalékát. A balatoni idegenforgalmi szezon eredményességét két környezeti tényező befolyásolja: az időjárás és a tó vízminősége. Az 1990-es és 2000-es évek algavirágzásai világosan jelzik, hogy az ilyen események idején jelentősen csökkennek a turisztikai bevételek. Az algák tápláléka a vízbe kerülő foszfor. A klímaváltozás következtében az algavirágzás esélye változatlan foszforterhelés mellett folyamatosan növekszik.
A tó foszforterhelésének nagyjából 60 százaléka a Balaton vízgyűjtő szántóföldjeiről, elsősorban erózióveszélyes szántókról származik. A vízgyűjtő szántóinak kétharmada ilyen erózióveszélyes, részben lepusztult talajú lejtőkön található, ahol a talajpusztulás következtében a várható hozamok sem magasak. Összefoglalva, gyenge, erózióveszélyes földeken közösségi támogatással fenntartott szántóföldi műveléssel szennyezzük azt a tavat, amelynek vízminősége a közösségi büdzsébe érkező hatalmas bevételek első számú környezeti faktora. Ma már ilyesmi csak a világ leghányatottabb sorsú vidékein fordulhat elő… – mondja az akadémikus.
Nem (jól) hasznosultak a hatalmas európai támogatások
Pinke Zsolt arra is rámutat, hogy a magyar agrárium nem tudott élni a bőséges európai uniós támogatásokkal. Bár az utóbbi 10 évben az Európai Uniótól 7 ezer milliárd forintot kapott a hazai ágazat, az agrárexportérték 2021 előtt egy évtizeden át stagnált, és 2021 után az inflációs környezetben emelkedett minimális mértékben. Elképesztő ellentmondás. A tudós szerint a kapott támogatások nagy hányadát nem a veszteséges, korszerűtlen gazdálkodás finanszírozására kellene költeni, hanem tudásgyarapításra, kutatás-fejlesztésre, amivel értéket állítanánk elő. Példaként említi a „reggeli gabonák” történetét. A 90-es években nálunk termelték meg a KGST piacaira kerülő pelyhek és müzlialapanyagok jelentős részét. Ez a néhány millió dolláros piac a KGST összeomlásával eltűnt. A 2000-es évek után újra elindult valami, és megint van egy 20 millió dollár alatti exportbevétel ebből az árucsoportból. Ám közben a lengyelek a rendszerváltáskor nulláról indulva az utóbbi években félmilliárd dollár értékben exportáltak reggeligabona-termékeket. A feldolgozott reggeli gabona egységára a feldolgozatlan gabona-alapanyag 8-10-szerese, ami olyan, mintha tonnánként nem 60-70 ezer, hanem 500-700 ezer forintot kapnánk a gabonáért. – Ezért érdemes tudásba fektetni – hangsúlyozza a MezőHírnek adott interjújában Dr. Pinke Zsolt akadémikus.
