Hatalmas fejlődés történt a mezőgazdaságban az EU-csatlakozásnak, az EU-támogatásoknak köszönhetően, de sokkal rosszabbul éltünk a történelmi lehetőséggel, mint némely velünk induló konkurensünk. Sok tekintetben a lemaradásunkat erősítettük a versenyképesség fokozása helyett.
Az EU-csatlakozás 20. évfordulóján egymást érik az elemzések arról, mit nyertünk az uniós tagsággal. A mezőgazdaságot illetően a legtöbb szakmai értékelés egy irányba mutat: történelmi esélyt nyert az ágazat a tagsággal járó támogatásokkal és az európai kultúrával, de ezt a sanszot gyenge hatásfokkal használtuk ki.
Nemcsak pénzt, európai kultúrát is kaptunk
Hazánk nem használta ki az EU-csatlakozás adta lehetőségeket a magyar élelmiszer-gazdaságban, lemaradtunk a versenyben – csak önmagához képest lépett nagyot előre az ágazat. Eleve az élelmiszeripar felkészítése meg sem történt a csatlakozásra: Udovecz Gábor, a korábbi Agrárgazdasági Kutató Intézet (Agrárközgazdasági Intézet, AKI) volt főigazgatója a Világgazdaság minapi összefoglalója szerint korábban azt mondta, a csatlakozás előtti tíz évben ezermilliárd forint értékű beruházás maradt el. A VG idézi Kapronczai Istvánt (korábban szintén az AKI főigazgató): szerinte az uniós csatlakozásra szüksége volt Magyarországnak, és nem csak a mezőgazdaságnak: a magyar gazdatársadalom szabálykövetőbb, nyugatosabb kultúrát sajátított el.
Beszédes, hogyan maradtunk le a lengyelektől
Döntő mutató, hogy a mezőgazdaság kibocsátása másfélszeresére emelkedett a csatlakozás óta, a nettó vállalkozói jövedelem például 410 százalékkal növekedett. Ugyanakkor az is beszédes, hogy elmaradtunk az EU27-ek átlagos növekedésétől. A magyar agrárteljesítmény lemaradása még jelentősebb a velünk együtt csatlakozókhoz – különösen például a lengyelekhez képest – képest, akik jobban kihasználták a később tagsági előnyöket, például a fejlesztéseket már mások tapasztalatait felhasználva tudták végrehajtani. Termelésintenzitásban, eszközellátottságban egyre növekvő lemaradásban vagyunk a lengyelektől. Raskó György agrárközgazdász, korábbi agrárminiszter ugyancsak sokat mondó összevetést közölt: a csatlakozáskor a lengyel és a magyar agrárkivitel megközelítőleg azonos nagyságú volt (3,5 milliárd euró), ma a lengyel élelmiszer-kivitel elérte az 50 milliárd eurót, a magyar agrárexport 2023-ban először lépte át a 13 milliárd eurót. A nagy növekedési különbség fő oka az, amit ma a magyar agrárminiszter és minden más vezető agrárszakember hangoztat: a lengyelek kezdettől az intenzív termelés felé mentek, magas hozzáadott értékű termékek előállítását célozták, míg a magyar mezőgazdaság alacsony hozzáadott értékű agrártermékeket állít elő. A magyarországi szántóterület döntő hányadán, 85 százalékán gabonát és olajos magvakat termelnek, e termékek pedig a legalacsonyabb értékkategóriájú körbe tartoznak. Ezzel szemben a lengyelek agrárkivitelének 40 százaléka zöldség- és gyümölcstermék (idehaza ez a szektor is súlyos lemaradásban van), további 20 százaléka pedig tejtermék.
Ellustultunk a bőségben
A hazai agrárium kibontakozásának további akadálya, hogy 2018-2020-ig lényegében alig történt valami az öntözésfejlesztés terén. Csak ez az egyetlen, bár nyilván hatalmas technológiai elem a szakértők szerint 1,5-szeres növekedést hozna az ágazat kibocsátásába, továbbá stabilizálná az éghajlati, kisebb részben a piaci kitettségünket. Ugyancsak elmaradt az utóbbi 20 évben a termeltetési és értékesítési szervezetek, integrációk létrehozása, megerősítése, így a fejlesztési beruházásokra, korszerűsítésekre irányuló hatalmas EU-s források felhasználása sem lehetett hatékonyabb. A harmadik elmaradás a feldolgozóipar fejlesztésének elmulasztása.
Mindebben a bőkezű támogatási rendszer – illetve a támogatások elhibázott, nem hatékony felhasználása – is benne van. Bár a magyar gazdák kiszámítható jövedelemhez jutottak ebben az időszakban, a plusz pénz sok esetben nem a gazdaság fejlesztését, portfólió diverzitását, modernizációját jelentette, hanem felélt nyereségként „égett el”. Életben maradtak rosszul működő, korszerűtlen gazdaságok, de még a jól működők sem kényszerültek rá, hogy alacsony értékű alapanyag-termelésről magasabb hozzáadott értékű termékek gyártására álljanak át.
