A napraforgó-termesztés kritikus agronómiai tényezőinek értékelése

A napraforgó évtizedek óta a hazai növénytermesztés meghatározó szántóföldi kultúrája. A növény vetésterületi felfutása már évtizedekkel ezelőtt megtörtént. A 2000-es évek eleje óta a napraforgó termőterülete meghaladja az 500 ezer ha-t hazánkban, az elmúlt évben pedig közel került a 700 ezer ha-hoz.

A kedvező környezeti adaptációs képessége miatt sokan választják a napraforgót a klimatikus viszonyokra érzékenyebb szántóföldi kultúrák helyett. Az elmúlt év szélsőséges hőmérsékleti és csapadékviszonyai miatt kialakuló alacsonyabb országos termésátlag (1980 kg/ha) azonban rávilágított arra, hogy ennek a kultúrának a termesztésében is rendkívül fontos az okszerű agrotechnika, elsősorban a kritikus tényezők esetében (hibridválasztás, talajművelés, vetéstechnológia, tápanyagellátás, növényvédelem) (1. grafikon).

A napraforgó termesztéstechnológiája

A termesztéstechnológia egyik legfontosabb eleme a hibridválasztás. A Nemzeti Fajtajegyzékben 2023-ban 41 napraforgó-genotípus szerepel, melyek közül már csak egy szabad elvirágzású fajta és négy étkezési-madáreleség típusú hibrid van. A gyakorlatban azonban több hibrid is elérhető, mivel azok egy része az Európai Unió Közösségi Fajtajegyzékéről kerül forgalmazásra. A Nemzeti Fajtajegyzékben lévő olajipari hibridek több mint 80%-a átlagos vagy intenzív agrotechnikai ráfordítási igényű, ezért termesztésük csak magas szakmai színvonalú agronómiával valósítható meg hatékonyan. A hibridportfólióban bőségesen rendelkezésre állnak speciális nemesítési tulajdonságokkal rendelkező korszerű hibridek, melyek közül kiemelhetők a különböző zsírsav-összetételű genotípusok (pl. magas olajsavas), a herbicidtoleranciával rendelkező hibridek (Clearfield^®, Clearfield^® Plus, ExpressSun^®), valamint a napraforgó-peronoszpórával és napraforgószádorral szemben rezisztens hibridek is. Új növényvédelmi rendszerként megjelent az A.I.R.^TM gyomirtási technológia is.

A hibridválasztást követően fontos, hogy a növény igényeihez és tulajdonságaihoz igazítsuk a termesztéstechnológiát. A hibridszortimentben egyre nagyobb arányban szerepelnek hosszabb tenyészidejű genotípusok. A Nemzeti Fajtajegyzékben a 2023. évben legnagyobb számban középérésű hibridek szerepelnek (20 db), míg csupán 3 igen korai és 14 korai hibrid található. Az igen korai és középérésű hibridek között a tenyészidőben akár 30 nap eltérés is lehet, ezért a tenyészidő hosszának növekedésével egyre inkább nagyobb hangsúlyt kell fektetni a vetéstechnológia, a fungicides növényvédelem és a betakarítás előtti műveletek (pl. deszikkálás) okszerű kivitelezésére (1. ábra).

A napraforgó elhelyezése a vetésszerkezetben a növényvédelmi érzékenysége miatt nagy figyelmet igényel. A növény nagy tápanyag- és vízfelvételű, ezért a talaj megfelelő tápanyag-visszapótlása a következő növénykultúra számára kulcsfontosságú.

Számos kórokozó és kártevő károsítja, ezért a vetésváltási rendszerben 5 évnél korábban nem biztonságos visszavetni. Amennyiben mégis sor kerül erre, abban az esetben mindenképpen intenzív fungicides növényvédelem alkalmazása javasolt. Legjobb előveteményei a gabonafélék. Az olyan előveteményeket, melyeknek közös kórokozói vannak a napraforgóval, kerülni kell (pl. őszi káposztarepce). Hüvelyes, pillangós növények közvetlen előveteményként történő használata sem kedvező, mivel a túlzott N-ellátás fokozza a kórokozókkal szembeni érzékenységet, és csökkenti az olajtartalmat.

Az időjárás változásainak hatása és a tápanyagszükséglet

Az egyre szélsőségesebb klimatikus viszonyok miatt az aszályra kevésbé érzékeny növények esetében is, mint a napraforgó, törekedni kell a vízmegőrző talajművelésre. A tarlóművelés szakmailag helyes kivitelezése a korán lekerülő előveteményeknél elengedhetetlen. A tarlóhántást és tarlóápolást több alkalommal érdemes elvégezni az őszi alapművelésig. A napraforgó mélyen gyökerező növény, ezért mélyművelést igényel 28–30 cm mélységben, melynek alapvető művelete a forgatás. Az alapművelést érdemes ősszel legalább egyszer durván elmunkálni, elősegítve a tavaszi aprómorzsás magágy kialakítását.

A napraforgó gyökerezési sajátosságai miatt (agresszív tápanyag- és vízfelvevő-képesség) azok közé a növények közé sorolható, melyek nagy tápanyagigényűek, ugyanakkor mérsékelt tápanyag-visszapótlást igényelnek, mivel a számukra szükséges nitrogén és kálium legalább 50%-át a talaj tápanyagkészletéből fel tudják venni, és a foszforszükségletük 30%-át képesek a talaj saját készleteiből fedezni. A fennmaradó dózist szükséges csak trágyázással visszapótolni. A napraforgónak ugyanakkor nagy föld feletti hajtásrendszere és lombozata is van, a kifejlett állomány levélfelületi indexe a 6–7 m²/terület m² értéket is elérheti, ami szintén hozzájárul a nagy tápanyagigényhez.

A fajlagos tápelemigény a napraforgó esetében: N: 4,0 kg/100 kg; P₂O₅: 2,0 kg/100 kg, K₂O: 7 kg/100 kg fő- és melléktermék, és átlagos intenzitási szint esetén a fejlődése során 150–180 kg/ha nitrogént, 60–70 kg/ha foszfort és 300–350 kg/ha káliumot vesz fel a talajból. A napraforgó-termesztésben a mezoelemeknek is kimagasló a szerepe (kalcium, magnézium), főleg savanyú talajokon. A tápanyag-visszapótlás során törekedni kell a harmonikus NPK-ellátásra. Még a jó tápanyag-szolgáltató képességű talajokon (pl. csernozjom) is 300–500 kg/ha-ral csökken a termésmennyiség, évjárattól és a növényvédelem intenzitási szinttől függően az egyoldalú N-trágyázás során, az NPK-trágyázási modellhez képest. A talaj tápanyag-szolgáltató képességétől függően változik a szükséges tápanyagdózis is. Kiváló tápanyag-szolgáltató képességű talajokon N 60–90 + PK, gyengébb talajokon N 90–120 + PK-visszapótlás is szükséges lehet hektáronként. A talajok tápanyag-szolgáltató képességét az évjárat csapadékviszonyai és a vízellátottságuk is erőteljesen befolyásolja. A makrotápelemek közül a nitrogénhiány terméscsökkenéshez, ugyanakkor a túladagolás az olajtartalom csökkenéséhez és a kórokozókkal szembeni fogékonysághoz vezet.

A foszfor szerepe elsősorban a gyökérfejlődésben, valamint a virágzás, termékenyülés folyamataiban jelentős hatású, hiánya esetén terméskiesés alakulhat ki. A kálium a legnagyobb mennyiségben szükséges tápelem. A napraforgóban meghatározó szerepet játszik az enzimaktivitás szabályozásában, a szénhidrát-anyagcserében, a sejtösszetevők kialakításában, valamint a sejtszintű folyamatok működésének befolyásolásában is. Hiányában romlik a növény kórtani ellenállósága és aszály- és fagytűrő képessége.

A napraforgó fajlagos CaO- és MgO-igénye nagy (3,0 kg/ha, 1,7 kg/ha), mely pótolható 1,0–2,5 t/ha dolomitos mészkőpor kijuttatásával. A kultúra számára a mikroelemek is fontos szerepet töltenek be, elősegítve a növény fejlődését, az olajbeépülést, valamint a makroelemek hasznosulását. A legfontosabb mikroelemek közé tartozik a bór, a mangán és a vas. Bórhiány esetén levél- és tányérdeformációk alakulnak ki, melyet a csapadékhiányos időjárás csak fokoz. A növény anyagcseréjében a vas és a mangán döntő fontosságú, hiányuk klorotikus tünetek kialakulását idézheti elő. Legtöbbször a foszfor és kálium hatóanyagú műtrágyákat ősszel, a nitrogént elsősorban tavasszal juttatjuk ki, kivéve nagyobb dózis vagy kedvezőtlen elővetemények esetén (pl. kukorica). A mikroelemek kijuttatása levéltrágya formájában történik, a növényvédelmi kezelésekkel összekapcsoltan.

Az elmúlt időszakban a starter műtrágyázás a napraforgó tápanyag-gazdálkodási rendszerében is kiemelkedő szerephez jutott. A starter műtrágyázással biztosítható a tenyészidőszakban felmerülő tápanyagigény is, de őszi alaptrágyázás esetén főleg a fiatal növény gyors kezdeti fejlődési erélyének biztosítása a cél, elsősorban nitrogén és foszfor hatóanyag kijuttatásával, mivel ekkor még sok esetben a talaj hőmérsékleti viszonyai is kedvezőtlenek a növény fejlődésére. A kijuttatás során 100–250 kg/ha starter műtrágya adagolását lehet elvégezni, a kaszattól 3–5 cm távolságra.

Vetés: kulcs a sikerhez

Kevés olyan növény van a hazai szántóföldi vetésszerkezetben, melynek vetési paraméterei nagyobb mértékben befolyásolják a termesztés sikerességét, mint a napraforgónál. A napraforgó vetésideje, tőszáma és vetésmélysége is kritikusan hat a későbbi fejlődésre, a növény fiziológiájára, szárszilárdságára, kórtani, valamint a termésmennyiségi és -minőségi paramétereire. A napraforgó vetését akkor lehet elvégezni, ha a talaj hőmérséklete a gyökérzónában tartósan eléri a 7–8 ^oC-t. Ha túl hideg talajba, korán történik a vetés (március vége), akkor a csírázás vontatott lesz, és nagy csírapusztulással kell számolni, aminek a mértéke még ideális körülmények között is elérheti az 5–10%-ot. Megkésett vetéskor (május eleje-közepe) a tenyészidő lerövidülése, a talaj kiszáradása jelenthet problémát. Az optimális vetésidő április 10–25-e közé tehető. A napraforgó-termesztésben az ideális állománysűrűség a termőhelytől, az évjárattól, az agrotechnikától és a hibridtől egyaránt függ. Az optimális termőtőszám az előbb említett tényezőktől függően 45 000–65 000 tő/ha között változik. Sűrű állományban (70 000–75 000 tő/ha), a főleg csapadékos évjáratokban kialakuló zárt mikroklíma és önárnyékolás miatt a növény megnyúlik, és a kórokozók fokozottabb fertőzésével is számolni kell, ami egyrészt a szárszilárdság romlásához, valamint tányérrothadás és nagymértékű kaszatpergés bekövetkezéséhez vezet. A tőszám növelésével az olajtartalom kismértékben emelkedik, ugyanakkor az olajhozamot döntően a termésmennyiség határozza meg, ezért ebből a szempontból nem indokolható a tőszám nagymértékű növelése. Szárazabb évjáratban a nagyobb tőszám is biztonságosan használható, azonban az évjárati hatások bizonytalansága miatt a termőterületre jellemző tulajdonságok ismeretéből eredő sokéves tapasztalatok a mérvadók az állománysűrűség megválasztása során. Általában amennyiben a vetett tőszám 60 000–62 000 tő/ha, az optimális körülmények között ez 55 000–60 000 tő/ha közötti termőtőszám kialakulását eredményezi, ami a legtöbb esetben optimálisnak tekinthető.

A vetés megfelelő mélységét több tényező határozza meg. Amennyiben korai vetésidőt alkalmazva alacsonyabb hőmérsékletű talajba történik a vetés, akkor érdemes sekélyebben vetni, a magágy gyorsabb átmelegedésének biztosítása érdekében. Ha száraz magágyba kerül a kaszat, akkor 1–2 cm-rel mélyebb vetés az ideális. Az optimális vetésmélység középkötött talajokon 4–7 cm, míg kötött talajokon 3–5 cm. Szerkezet nélküli, laza talajú termőhelyeken a hőmérsékleti anomáliákból fakadó problémák elkerülése érdekében 5–7 cm vetésmélység használata indokolt.

Dr. Szabó András adjunktus
Dr. Dóka Lajos Fülöp adjunktus
Dr. Ragánné Dr. Szabó Éva adjunktus