A talajok vízháztartása és a talajművelés kapcsolata 1. rész

A tarlóhántás az első lépés a nedvességmegőrzésben

A globális klímaváltozás lokális hatásai napjainkban egyre erőteljesebben érzékelhetők. Az idén már többször is aszályhelyzetet hirdettek, holott még csak az év fele telt el. Az évek előrehaladtával folyamatosan növekszik az aszályos, száraz évjáratok gyakorisága, jelentősen több szélsőséges időjárási jelenségnek lehetünk tanúi. Hazánkban a csapadék mennyisége évről évre kevesebb. A hosszú idősorok tanulmányozása alapján évente átlagosan kb. 1–2 mm csapadékkal hullik kevesebb, és ennek eloszlása sem egyenletes.

A lehető legtöbbet befogadni, és ott is tartani

A csapadék, ezáltal a talaj vízháztartása nemcsak a természetes növényzet és a termesztett növények vízgazdálkodását befolyásolja, hanem meghatározza a talaj levegő-, hőgazdálkodását, biológiai tevékenységét, ezáltal a tápanyag-gazdálkodását is.

A fentieknek megfelelően talajművelési munkálatainkat úgy kell végeznünk, hogy a lehető legtöbb lehullott csapadékvizet „befogadtassuk”, a mélyebb rétegekbe irányítsuk, és lehetőség szerint legtovább a talajban is tartsuk növényeink számára. A talajműveléssel rövidebb-hosszabb ideig megváltoztatjuk – lehetőség szerint kedvező irányba – a talajunk pórusviszonyait, ezáltal víz-, levegő- és hőgazdálkodását, így a talaj megfelelő művelése a nedvességmegőrzés alapvető eszköze. Természetesen törekvéseink eredményessége függ a talajtípustól, a szervesanyag-tartalomtól és bizony az alkalmazott technikától, technológiától is. Ahhoz, hogy tudatosan végezzük a nedvességmegőrző művelésünket, érdemes átnéznünk a víz különböző, a talajban jelen lévő formáit.

A víz formái a talajban

Gáz

Egyik formája a gázhalmazállapot vagy vízgőz, pára, amely a talajharmat alapját képezi. Ez a felső, 25–30 cm-es rétegben, lentről a felszín felé mozog a nyomáskülönbségek hatására. A 30 cm alatti rétegekben a talajlevegő már szinte teljesen telített, közel 100%-os páratartalmú. A talajban felfelé áramló pára a felsőbb, lehűlt rétegben kicsapódik, így képződik a talajharmat, ami száraz időjárásban igen fontos a felszín közeli rétegek alacsonyabb szintű élőlényeinek működéséhez, amelyek a talajban zajló folyamatokhoz (mineralizáció vagy akár a humuszképződés, giliszták élettevékenységei) nélkülözhetetlen.

Higroszkópos

A következő vízforma az előzővel ellentétes forrásból, a levegőből származik, ez a higroszkópos víz, amely közvetlenül a talajfelszín fölött elhelyezkedő levegő páratartalmából származik. A talaj ebből a párából is képes vizet megkötni, amelynek mennyisége függ az anyagtartalomtól, szervesanyag- (humusz) tartalomtól és nem utolsósorban ennek a légrétegnek a vízgőztartalmától is. Hasonlóan a talajharmathoz, a növények vízellátásában közvetlenül nem vesz részt, viszont a baktériumok, gombák és egyéb alacsonyabb rendű állatok tevékenységeihez nélkülözhetetlen.

Hártyavíz

A harmadik vízforma nagy részét is inkább a baktériumok hasznosítják, de nagyobb mennyiség esetén már a növények gyökeréhez is jut belőle. Ez a hártyavíz, amely a talajszemcsék felületére tapad több rétegben, és ha sok ez a réteg, a növények gyökerének szívóereje is képes leszakítani belőle.

Talajvíz

A talajvíz a mélyebb rétegekben elhelyezkedő, nagyobb mennyiségű víz, amely a talaj összes hézagát kitölti. Akár a mélyebb gyökérzónában is elhelyezkedhet. Általában mozgásban van, így oxigéntartalma is magasabb, kedvezőbb a növények gyökereinek. Ha nincs mozgásban, akkor pangó talajvízről beszélünk, ami hosszabb távon levegőtlenséget eredményez, gyökérpusztulást idézhet elő.

Kapilláris víz

Az ötödik forma a kapilláris víz, amely a talaj oldaláról a növények vízellátásában a legnagyobb szereppel bír. A kapillárisok mérete, átmérője nagyon sokféle lehet. A nagyon kis átmérőjűek, amelyeket szemléletesen hajszálcsöveknek is szoktunk nevezni, az alsóbb rétegekből a „hajszálcsövesség elve” alapján a felsőbb gyökérzónába „emelik a vizet”, így segítve a növények vízellátását.

Gravitációs víz

A kapillárisok átmérője a néhány tized milliméternél nagyobb is lehet, ezekben viszont már nem működik a „vízemelés”, itt már a gravitációnak van szerepe. Ezek a vizet a mélyebb rétegekbe gyorsan levezetik, ahonnan a növények csak kismértékben tudják azt felvenni. Hirtelen esőzés hatására telnek meg, majd gyorsan ki is ürülnek, így az ilyen pórusok kialakítása, fenntartása nem célravezető számunkra. Az ilyen víz a gravitációs víz.

Tarlóhántás és -ápolás

A nyári betakarítású növények lekerülése után a talajművelés a tarlóhántással kezdődik. Hivatalos megfogalmazás szerint a tarlóhántás a nyári betakarítású növények tarlójának sekély feltörése, lazítása és porhanyítása, a felszín zárásával. A sekély jelző nagyon fontos, általában 6–8 cm mélységet jelent, manapság azonban napvilágot látott egy új „irányzat”, amely szerint még ez is túl mély, elegendő a talajfelszín 2–3 cm-es rétegének bolygatása, természetesen szigorúan a fellazítás utáni tömörítéssel befejezve a műveletet. Ez az ultrasekély talajművelés, amelyet a nagy talajművelőgép-gyártók képviselnek az általuk kifejlesztett és kínált eszközökkel.

A tarlóhántás több célt is szolgál. Legfontosabb ezek közül a talajnedvesség elvesztésének megállítása, a nyári csapadék talajba történő bejutásának elősegítése. Mindkét elvárás a tömörödött, taposott talajfelszín „feltörésével”, lazításával valósul meg, hiszen ez a betakarítás során összenyomott, szerkezetileg leromlott talaj a rá hulló csapadéknak csak kis részét képes befogadni, átengedni a mélyebb rétegekbe. A víz jó része megáll a felszínen, vagy elfolyik, főként az utóbbi nyarakon jellemző heves zivatarok során rövid időn belül lezúduló nagy víztömeget tekintve. A betakarítás által lekerült növényállomány után a talajunkban lévő kapillárisokon a talajnedvesség a mélyebb részekről pára formájában távozik a talajból, így az folyamatosan veszíti azt a kevés vízkészletét is, amit a júniusi, július eleji száraz meleg időjárás meghagyott.

A tarlóhántó eszközzel ezeket a kapillárisokat „elvágjuk”, a talajt fellazítjuk, ezáltal megakadályozzuk a további párolgást, ami akkor lesz kielégítő, ha ezt a megbolygatott talajszerkezetet vissza is tömörítjük, a felszínt hengerrel lezárjuk. Ettől kezdve a felfelé áramló nedvesség ebben a bolygatott rétegben fog maradni, ezzel megteremtve a baktériumok, egyéb szervesanyag-bontó szervezetek számára a nyirkos környezetet a bekevert szármaradványok bontásához, elindítva a talaj beéredésének kedvező folyamatát.

A további haszna a tarlóhántásnak a gyomritkításban mutatkozik meg. A művelet során végzett lazítással és keveréssel a gyommagvakat is csírázáshoz kedvező helyzetbe hozzuk. A nyár folyamán hántott, lezárt, azután megázott táblán a gyomok több éve elfekvő magjai mellett a betakarított haszonnövény elhullott magjai is kikelnek. A fejlődésnek indult zöldtömeget még virágzás előtt visszadolgozhatjuk a talajba, így a mechanikai gyomirtás mellett szerves anyaggal is gyarapítjuk a talajunkat. Ez a művelet már a tarlóápolás, amely a legolcsóbb módja a gyomok gyérítésének, hiszen a tarlóégetés – amellyel a gyommagvak is nagymértékben sérültek – régóta tiltott tevékenység a hasznos szervezetek károsítása miatt, az utónövény állományából pedig ezeket a gyomokat már nem kell kipusztítani. Az árvakeléseken és gyomokon élő, őket köztesgazdának használó kórokozók, kártevők gyérítése is megoldható. A tarlóhántást és -ápolást együttesen tarlóművelésnek is szokás nevezni.

A tarlóhántás emellett összeköthető a szervestrágyázás egyik formájával, a zöldtrágyázással is. Talajaink szervesanyag-tartalmának növelése több szempontból is igen fontos. Most első helyen a vízháztartás javítását emelnénk ki. A humusztartalom növekedésével arányosan növekszik talajaink vízraktározó képessége, azaz nem engedik át olyan könnyen a vizet, tovább maradnak nedvesek.

A zöldtrágyázás technológiája is – több hasznos cél mellett (talaj árnyékolása nyáron, erózió-defláció megakadályozása stb.) – a szerves anyag növelését szolgálja. A talajművelő gépek fejlesztése lehetővé tette, hogy amikor a tarlót feltörjük, egy menetben el tudjuk vetni ezeket a zöldtrágyavetőmag-keverékeket is. A tarlóhántó eszközre szerelt aprómagvető a talajművelő elemek közé teríti a vetőmagot, amelyeket a következő elem a talajba kever. Így megspórolunk egy, akár két plusz taposást, üzemanyagot, munkaidőt, gépkopást is.

A tarlóhántás eszközei

Legrégebben használt eszközünk a tárcsás borona, amelynek tárcsalapjai keverik, porhanyítják, lazítják, részben forgatják a talajt, valamint a szerves anyagok darabolását is elvégzik. Túl száraz viszonyok között viszont porosítanak, rögösítenek, túl nedves talajállapot esetén pedig nem végeznek megfelelő talajművelő munkát. Rendszeresen azonos mélységben járatva őket tömörítik a talajt, úgynevezett tárcsatalpréteget hozva létre, így használatukra érdemes odafigyelni. Továbbfejlesztett változataik a napjainkban elterjedt rövidtárcsák vagy kompakt tárcsás boronák. A bolygatott talaj lezárására a legtöbb esetben összeépített henger is található rajtuk, de vannak olyanok is, ahol ez külön csatlakoztatható hozzájuk, sőt a régebbi tárcsákhoz külön gyártanak a henger kapcsolásához, vontatásához alkalmas keretet is.
A különböző szántóföldi kultivátorok is kedvelt tarlóhántó eszközök, amelyek egy része, kialakításuknak köszönhetően, átállítva, mélyebb (30 cm)művelésre (forgatás nélküli alapművelés) is alkalmas.

Ha a szármaradványok a területen maradnak, nem hasznosítjuk őket más célra, létezik egy olyan megoldás is, hogy ezeket a betakarítógépek által felszecskáztatjuk, és ezt a szecskát egyenletesen elteríttetjük a területen, így a maradványok szinte „takaróként” fedik be a talajfelszínt. Az összefüggő szervesanyag-rétegen az alulról felfelé áramló nedvesség lecsapódik, felülről pedig a lehullott csapadék átszivárog, védi a talajt az erős napsütéstől, beárnyékolja a talajt. Ez is egy jó alternatíva, de sok esetben – főként a kalászosok tarlómaradványaival kapcsolatban –az a helyzet, hogy alomanyagnak, de akár biomassza-erőművekben kerülnek felhasználásra, és az ott maradó, fedetlen talajfelszín – tarlóhántás híján –ki lesz téve a nyári időjárás viszontagságainak. A nedvességgel való gazdálkodás a szántóföldi növénytermesztésben igen fontos feladat, egyben kihívás is. Egyszer a nagymértékű szárazság, máskor a vízbőség okozhat gondot. Talajművelési rendszerünket úgy érdemes összeállítanunk, hogy talajunk – a lehetőségekhez és adottságokhoz mérten – mindkét időjárási anomália káros hatásait mérsékelni legyen képes. Mindez már az elővetemény betakarításának végeztével kezdődik, és akárhogy is döntünk, a talaj kultúrállapotának javítása, fenntartása kell hogy szemünk előtt legyen, hiszen ez a közeg termelésünk alapja.

Dr. Dóka Lajos Fülöp adjunktus,
Dr. Szabó András adjunktus,
Dr. Szabó Éva adjunktus
DE MÉK Növénytudományi Intézet