Az agrokémia kialakulása

A növénytáplálás alapjai II.

„Az ember mindazon eredményei közül, melyeket az utóbbi 150 évben elért, talán semmi sem járult hozzá jobban jólétének növekedéséhez, mint a mezőgazdaság fejlesztése. Az emberek általában tisztában vannak az élelem és a ruházkodás jelentőségével és azzal is, hogy mi a szerepe a mezőgazdaságnak az ehhez szükséges alapanyagok előállításában. De kevésbé ismert, hogy az egész civilizáció alapja az a különbség, amellyel a gazda saját szükségleténél többet termel. Még 150-200 évvel ezelőtt is a lakosságnak 90%-a, néha még annál is több a mezőgazdaságban dolgozott. Férfiak, nők és gyerekek naponta sok-sok órán át nagyon keményen dolgoztak csak azért, hogy saját létüket fenntartsák.”

A fenti szavak Salmon és Hanson (1970) gondolatai, és még ma, több mint 50 évvel később is aktuálisak. Az emberiség, a gazdaság fejlődése ennek az egyetlen mozzanatnak köszönhető, hogy annak idején valaki vagy valakik többet termeltek, mint amire szükségük volt, és azt cserealapnak felajánlották. Az ipari forradalom és az azóta eltelt nem kevés idő rendkívül felgyorsította a mezőgazdaság fejlődésének ütemét. A gépesítésnek köszönhetően nem volt szükség annyi élőmunkaerőre, ami nyilván a gazdaságosság tekintetében mindenképpen üdvözlendő, de a foglalkoztatottság tekintetében igencsak sajnálatos, de ez sem mindig igaz. Természetesen vannak olyan folyamatai a mezőgazdaság összes ágazatának, amelyek nem tudják nélkülözni az élőmunkaerőt (címerezés, palántázás stb.). A növénynemesítés fáradhatatlan munkája új növényfajták bevezetését teszi lehetővé, és az új agrotechnikai eljárások kidolgozása, valamint a javuló agrokémiai alapanyagok, a javuló tápanyag-utánpótlás megalapozza a termések mennyiségének, minőségének emelkedését.

A mezőgazdaság ugyanakkor egy görbe tükör is, mert nagyon szépen tükrözi egy ország és lakossága jólétét is. Nem túlzás, ha azt állítjuk, a nemzet, a civilizáció alapját határozhatja meg. Minden történelmi korban, elmúlt időszakban más és más földművelési rendszer volt jellemző, gondolunk itt a parlagos gazdálkodásra, az ugaros, 2-3 nyomásos gazdálkodásra, ami például csak Európában 1000–1500 évig is fennállt, a korai kapitalizmusban felmerült igényre a vetésváltásra, ami nagyjából a 18. század második felétől volt jellemző.

„A rabszolgatartó társadalmakban a belterjességre való törekvés nyilvánult meg. A birodalmak stabilitása a talajtermékenység megőrzését és újratermelését igényelte. Az ún. „ázsiai termelési mód” országaiban, mint pl. Kína esetén évezredekig az öntözéses gazdálkodás volt a meghatározó. Marx szerint a központi államhatalom, ill. a keleti despotizmus saját intézményének alapvető gazdasági funkciója az öntözőrendszerek létrehozása és fenntartása volt. Ez a feladat ugyanis az egész társadalom összefogását követelte, ill. csak állami szinten lehetett megoldani.” (Kádár, 1997) A gazdálkodás kialakulásának idején mindig újabb és újabb területeket vontak el a természettől. A leromlott talajok helyett mindig új erdő vagy mező tápanyagokban gazdag, még ki nem merült területeit vonták gazdálkodás alá. A parlagoltatás sok esetben évtizedeket jelentett, és ez idő alatt képes volt regenerálódni a talaj a rajta kifejlődött természetes növénytakaró hatása miatt. Amennyiben gyomos, füves, lazán bokrosodni kezdő területről lehetett szó, ott a talaj szerkezete helyreállt, termékenysége megnőtt. Ugyanakkor ahol bőven elburjánzott a növényzet, és sűrűn bokrosodni indult a terület, az kvázi szűzföldnek volt tekinthető. Mindez a természetes növényborítottságnak volt köszönhető, nem is a pihentetésnek. A természet minden esetben, ha volt elég ideje rá, visszapótolta azt, amit az ember a műveléssel elvett. Később, mivel az emberiség, a népesség nőtt, úgy egyre több szántóra volt szükség, és egyre kevesebb idő volt pihentetni a földeket. Fokozatosan kialakult a helyhez kötött ugaros földművelés. A középkorra már a kétnyomásos gazdálkodás volt az elterjedt. Amíg az egyik föld pihent, addig a másikat vetették be. Ezt a tavaszi-őszi gabonák váltásával tudták megoldani. Mivel a Föld népessége továbbra is nőtt, sőt egyre drasztikusabban, egyre gyorsabb ütemben, így már ez a kétnyomásos pihentetés is nagy kiesés volt, és még több élelemre volt szükség, így alakult ki a háromnyomásos rendszer. Igen, jól gondoljuk, itt már csak a művelt területek 1/3-a pihent, az is keveset. A réteket szinte felszámolták, ami abból a szempontból érdekes, hogy ezek a maguk módján táplálták a szomszédos szántókat. Még mindig a 18. századnál tartunk, és a helyzet annyira drámai, hogy nemcsak Európa lakosságát, hanem a Föld egész népességét éhínség fenyegette. Maga az éhezés egy világméretű katasztrófával ért fel akkoriban, ezt a mai európai ember, ahogy mi itt Magyarországon, fel sem tudjuk fogni. Szerencsére. Mindez akkoriban azonban az egész civilizált társadalmat is veszélyeztette. Érdekes tény, hogy bár a növénytáplálással kapcsolatos kutatások alig 200-300 éves múltra tekintenek vissza, ám a megfigyelés és a tapasztalás már az ókori görögök feljegyzéseiben is szerepelt. Feljegyezték, hogy mik hogyan hatnak, mik hogyan befolyásolják a talaj termékenységét. Feljegyezték, hogy a baromfitrágya hatásosabb, mint bármely más állat trágyája, ahogyan azt is, hogy a zöldtrágyázásnak, az ugaroltatásnak vagy a hüvelyeseknek is kedvező termésnövelő hatása van. Nyilván nem ezekkel a szavakkal, akkor még csak megfigyelés volt, nem tudományos magyarázat. A mai Hollandia nagyságrendileg 500 évvel ezelőtt sűrűn lakott terület volt, és ami még fontosabb, hogy ott már akkoriban létezett trágyakereskedelem. Viccesen hangzik a mai kifinomult emberek fülének, de gyakorlatilag a gazdák az árnyékszék tartalmára árverésen licitálhattak. Sőt, megvolt ennek a mikéntje is, mert többet fizettek a gazdagabb, papi rendházak vagy úri rezidenciák trágyájáért, mint a fegyházak vagy kaszárnyák „termékéért”. Már akkor tapasztalták, melyik a jobb, és megfigyelték azt is, hogy ez a táplálkozással függött össze. Annyira virágzott ez az iparág, hogy még trágyahamisítók is megjelentek. Csak később lett „termék” az állati szerves trágya vagy a kéményekből származó korom. Ugyanígy vélekedtek Olaszországban is akkoriban, ritka, értékes termék volt az árnyékszék tartalma ott is.

Hollandia a mai napig kedveli az árverést, és többek között a vágott virág nagybani (világszinten értetendő a nagybani) piacán úgynevezett fordított árverést alkalmaznak, ami azt jelenti, hogy a maximum ár csökken, és aki elsőnek licitál, az „nyeri” meg a virágot azon az áron. Franciaország vagy Németország effektíve később csatlakozott be a trágyakereskedelembe, a nagyobb területeknek köszönhetően később lett szükségük rá. A kelet-európai országok pedig nem is nagyon fordítottak figyelmet erre. A 19. század elején még itt, az Alföldön az istállótrágyát elégették vagy a folyókba dobták. Mindezek után alakulhatott csak ki a műtrágyázás szerepe, illetve azóta is fennálló szükségessége. A parlagon hagyott földek, területek esetében a talajtermékenység helyreállítása a természetre volt bízva. Mindez akkor változott, amikor a szerves trágyára sokkal több gondot fordítottak, összegyűjtötték, kezelték, és visszajuttatták a földekre. Ez nagyjából a 20. század kezdetére datálható. A vetésforgó bevezetése mellett ugyanúgy szükség volt a szerves istállótrágyára, annak fontos szerepe korántsem csökkent, mindössze az változott, hogy már nem a rétek és a legelők táplálták a szántókat.

„Prjanisnyikov a műtrágyázás kapcsán a földművelés új korszakáról beszél, melyet a termések folyamatos emelkedése jellemez.

Az említett okok miatt elsősorban a foszfortrágyák iránt nőtt meg a kereslet, és nem véletlen, hogy Lawes első műtrágyagyára Angliában szuperfoszfátot termelt. Alapanyagul kezdetben csontlisztet, majd guanót, a foszfáttelepek felfedezése után pedig nyersfoszfátot használtak. Ehhez járul még az a körülmény is, hogy a N-műtrágyák ára a mezőgazdasági termékek árához viszonyítva kezdetben különösen magas volt. Így pl. Cooke adatai szerint míg 1963-ban 2,2 kg búza áráért vásárolhattak 1 kg N műtrágya hatóanyagot az angol gazdák, 1932-ben 3,4 kg, 1913ban pedig 8,3 kg búza árát kellett ezért fizetniük. Hasonló volt a helyzet Magyarországon is.” (Kádár, 1997)

A 20. század második felétől kezdődően gyorsan nőttek a termések mind Európában, mind az Amerikai Egyesült Államokban, ami a műtrágyázásnak volt köszönhető. Magára a mezőgazdaságra a gépesítés és a kemizáció bírt a legnagyobb befolyással. Önmagában egyik vagy másik is kedvező hatással volt a termések mennyiségére és minőségére, de a kettő kombinációja tette lehetővé, hogy a Föld lakossága kiváló minőségű és kellő mennyiségű élelemhez jusson. Sajnos, mindezek ellenére még mindig vannak olyan országok, a világunknak olyan részei, ahol az éhezés mindennapos és megoldhatatlan problémának tűnik. A műtrágyázás kialakulásának és elterjedésének köszönhető, hogy a segélyszervezetek egyáltalán tudnak biztosítani élelmet, és maga az a tény, hogy létezik segélyprogram. Az előbb említett mindkét beavatkozás elképesztő mértékben növelte a munka termelékenységét és hatékonyságát. A cikk elején említettük, hogy a mechanizáció csökkentette az élőmunkaerő-igényt és a foglalkoztatottságot, azonban ez nem minden esetben kedvezőtlen változás, ugyanis több olyan országban is elősegítette a termesztést, ahol addig az éppen az élőmunka hiánya miatt szinte lehetetlen volt. A kemizálás ugyanezt éri el azzal, hogy a termés minőségét és mennyiségét ugyanakkora idő- és energiaráfordítás mellett növeli. Érdekes tény, hogy Nyugat-Európában a kemizálás megelőzte a gépesítést. A trágyázásnak és/vagy műtrágyázásnak a termés mennyiségének emelkedése legalább fele részben köszönhető. Prjanisnyikov ekképp fogalmazott 1934-ben: „Ha megszüntetjük a műtrágyázást, a termések csökkenni fognak, mint ahogy lecsökkentek Németországban a világháború első évétől kezdve, amikor a kémiai ipar műtrágyák helyett robbanóanyagot kezdett termelni. A termések a háború 4. évére a 75 évvel korábbi szintre zuhantak.” Ennek értelmében hiába az iparszerű, intenzív vagy ’szuperintenzív’ termesztés, hiába használnánk a legmodernebb gépeket, vagy alkalmaznánk a legfejlettebb agrokémiai eljárásokat, a műtrágyázás tápanyag-utánpótló képessége nélkül gyakorlatilag a múlt század közepére esne vissza a termelésünk.

Összességében elmondhatjuk, hogy a gazdálkodási rendszerektől és vetésforgóktól való elszakadás lehetőségeit és korlátait a tápanyagpótlás anyagi alapjai, feltételei behatárolják. Ha korlátlanul állnak rendelkezésünkre a termeszteni kíván kultúrnövényeink számára esszenciális tápanyagok (elsősorban műtrágyák), a mezőgazdasági termelőüzemek részben felrúghatnának korábban változtathatatlannak tartott rendszereket és szemléleteket. Az elmúlt két évszázad folyamán többé-kevésbé tisztázódtak ismereteink a növényi táplálkozás alapjairól. Az ásványi tápanyagokkal kapcsolatos felismerések lehetővé tették, hogy eljussunk a műtrágyázás gondolatáig. Ez a körülmény Sárkány (1968) szavaival élve azt is jelenti, hogy ipari üzemekben és bányákban szinte korlátlan volumenű termés feltételeit állíthatjuk elő.

A mezőgazdaság élelmiszer-termelő kapacitásának egyik fő meghatározója a közelmúlt földművelési rendszereiben a műtrágya lett. A fejlődés elsősorban mennyiségi vonatkozású volt, és számos új problémát vetett fel. A műtrágyázás ugrásszerűen megnövelte az élelmiszer-termelés energiaigényét, ami az első olajválság óta nyomasztó tényezővé vált. Előtérbe került a műtrágyák károsító hatása, mint például a talajok és talajvizek nitrátosodása, a nehézfém-akkumuláció stb. A tudományos vizsgálatoknak arra a kérdésre is választ kell adniuk a jövőben, hogy melyek a műtrágyázás határai és a tágabb környezetre gyakorolt hatása. A mezőgazdaságnak ez a tudományága, az agrokémia napról napra változik. Mindig tapasztalunk új pozitív vagy negatív hatásokat. Mindig feszegetjük a határainkat, és mindig egyre nagyobb problémára próbálunk megoldást találni. A növénytáplálásban a mai modern rendszerek, a mai technikai újítások, amik szinte percről percre váltják egymást, rengeteg lehetőséget tartogatnak még számunka. (A sorozat első cikkét itt olvashatják.)

Sipos Nikolett