Kórtani érdekességek a napraforgóban

A napraforgó egyik legnagyobb jelentőségű kórokozója a napraforgó-peronoszpóra (Plasmopara halstedii). A kórokozó a talajban telel oospórával, vagy a kaszat héja alatt micéliummal. Így a fertőzés korán, már csíranövény-stádiumban elindulhat. Szikleveles vagy néhány lombleveles növényen a főtünet – sporangiumtartó gyep és sporangiumok – „penészkiverődés” formájában jelenik meg. Amint ez a tünet látható, a fertőzés mértéke hirtelen felerősödik, mert ekkor a peronoszpóra már széllel is képes terjedni, néhány óra levélnedvesség hatására a rajzóspórák új leveleket fertőznek meg.

A leveleken a tünet a szőlőéhez hasonlóan olajfolt kialakulással, majd a fonákon a gomba ivartalan szaporító képleteinek megjelenésével válik teljessé. Napraforgó esetében az olajfolt főként a levélér mentén látható. Ha alaposan megfigyeljük, akkor észrevesszük, hogy a gomba a szállítónyalábokban terjed, így egy levél megfertőződése után akár az egész növény tünetessé válhat, ekkor az ízközök és a levelek rövidülnek. Az ilyen törpe, káposztaszerű növény nem virágzik, vagy ha igen, a kaszatok nagy része léha, az épek pedig belülről fertőzöttek peronoszpórával.

A nemesítő cégek intenzíven foglalkoznak peronoszpóra-rezisztens fajták előállításával, ám a kórokozónak 2011-ben megjelent egy rezisztenciatörő típusa (704 rassz), így ismét gyakrabban kell számolnunk a kórokozó megjelenésével.

A tünetek megjelenésekor érdemes kontakt és szisztemikus hatóanyagú készítmények kombinációjával védekeznünk, mert így kevésbé alakul ki rezisztencia a sziszemikus hatóanyaggal szemben. A kontakt készítmények közül a réz tartalmúak nagyon jó, gyakorlatilag azonnali hatással rendelkeznek a sporangiumok ellen, de ügyelni kell, hogy a levél fonákára kerüljön a permetlé, mivel a főtünet ott jelenik meg.

Fontosnak tartom megemlíteni, hogy a kórokozó szaporítóanyag termesztésben zárlati, ami azt jelenti, hogy amennyiben a magtétel fertőzött, a forgalomból kizárják, állományban a területet zárlat alá helyezik, elrendelik a kötelező védekezést. A növényvédőszeres kezelés hatására a kórokozó elpusztul. A betakarítás után elrendelik a növénymaradványok beszántását. Ez után a hatóság a zárlatot feloldja (7/2001 FVM rendelet 7 sz. melléklet 1.3.1. pontja).

A napraforgó fehérpenészes szár- és tányérkorhadásának (Sclerotinia sclerotiorum) kórokozója sok gazdanövényű. Gyakorlatilag minden lágyszárú kétszikű növényen megtalálható, sőt bizonyos egyszikűeket is megfertőz. A kórokozó szkleróciummal telel a talajban, mely 4-6 évig életképes. A szklerócium, mint ivartalan kitartóképlet kétféle képen fejlődhet tovább. Ha micéliumot növeszt, akkor a fertőzés a talajból indul, a gyökereken keresztül halad a növényben fölfelé, a növény teljes és hirtelen hervadását és száradását okozza. Ha nyeles apotéciumot fejleszt, akkor az apotéciumból kiszabaduló aszkospórák széllel terjedve a napraforgó szárát vagy virágzatát fertőzik, helyi elhalást okozva. A szárat vagy tányért felvágva fehér, laza gombaszövedéket és fekete szkleróciumokat látunk, a szivacsos bélszövetet a gomba feléli. A kórokozó ellen több növényvédő szer is rendelkezik engedélyokirattal. Aki inkább a biológiai növényvédelemhez áll közelebb, annak a Coniothyrium minitans hiperparazita gombát tartalmazó készítményeket tudom javasolni. Ne felejtsük el, hogy a hiperparazita gomba legalább 10°C-os talajhőmérsékletet kíván a fertőzéshez, ekkor már a szkleróciumok is aktivizálódnak.

Egyre nagyobb jelentőséggel bír a hamuszürke szárkorhadás és hervadás (Macrophomina phaseolina). A kórokozó szélsőségesen polifág, és nagyon nagy károkat okoz a szubtrópusi és mediterrán térségben. A klímaváltozás következtében Magyarországon is egyre jelentősebb, főleg meleg, száraz, aszályos években. Kártételére jellemző, hogy nedves, csapadékos években nem szembetűnő. A növény már fiatal korban megfertőződik a talajból, de a hervadásos, száradásos tünetek legerősebben virágzáskor jelentkeznek. A kórokozó többnyire talajból fertőz, a tünetek megjelenése virágnyílás kezdetén, virágzáskor a legerősebb. A szárat hosszanti irányban felvágva azt tapasztaljuk, hogy olyan mintha darált mákkal lenne beszórva, szürkés színű. Ezek a mikroszkleróciumok, amikkel a gomba áttelel, és mellyel 4-6 évig is életképes a talajban. A mikroszkleróciumok mindaddig képződnek, amíg a növényben elegendő nedvesség áll rendelkezésre. Betakarítás/szárzúzás után érdemes egy felvételezést készíteni, hektáronként 4-5 ponton 10 egymás utáni szártövet felvágva megbízható képet kaphatunk a fertőzöttség mértékéről. Békési Pál szerint – akivel én is egyetértek – a kórokozó képes a kaszatokkal is terjedni micélium vagy mikroszklerócium alakban, hasonlóan a peronoszpórához. Ezt egyébként kukoricánál már bebizonyították trópusi területeken.

A diaportés szárfoltosság- és korhadás (Diaporthe helianthi) járványos években 50-80%-os terméskiesést is okozhat. Legjellemzőbb tünete a levélalap körüli ovális, sötétbarna folt, mely ha körülöleli a szárat, a felette lévő rész elhal. A szárat hosszirányba felvágva a bélszövet pusztulását és sárgás elszíneződését láthatjuk, azonban szkleróciumokat nem látunk. A beteg levélalapoknál a leveleknek először a lemeze, később az egész levél leszárad.

Bizonyos évjáratokban előfordul a baktériumos tányér- és szárrothadás, a tüneteket feltehetően az Erwinia carotovora, illetve a Pseudomonas syringae pv. tagetis okozza. Az erwiniás rothadás kórokozója polifág, főként betárolt gumós és gyökérzöldségeken találkozhatunk vele, ahol bűzös lágyrothadást okoz. A kórokozó mindenhol előfordul, talajlakó. Burgonyát érintően számos kutatás foglalkozik ezzel a betegséggel. Ott leírták, hogy sokáig tünetmentes a fertőzött növény, és eddig ismeretlen tényezők váltják ki a tünetek megjelenését. Egyes kutatók a növényben élő baktérium kritikus egyedszámának túllépésére, mások bizonyos környezeti tényezők együttállására vezetik vissza a rothadás megjelenését. Megfigyelték, hogy a baktériumok esőben a felverődő talajszemcsékkel kerülnek a növényekre, hosszú távú terjedését az eső után felszálló párával – aeroszollal – bizonyították. A növénymaradványokon és a talajban telel.

Napraforgón leginkább a tányérból kiinduló rothadás virágzáskor jelenik meg. A baktérium a szivacsos bélszövetet éli fel, azt elfolyósítja, és lefelé halad a szártő felé. Eközben a levelek sárgulnak, a levéllemez elszárad. Az elhalt levelek tövében a száron kívül is megjelenik a baktériumcsepp, mely lefelé folyva újabb fertőzést indít el a levélhónaljakban. A baktériumnyálka és a szár bűzös szagot áraszt. Szerencsére eddig csak szórványosan fordult elő, ám meleg, párás időben számíthatunk a betegség tömeges előfordulásra.

 

Nagy esőzések után, vagy víznyomta területeken fordul elő, hogy a napraforgó szára deformálódik, elhajlik, szeles időben talajszintnél eltörik és kidől. A fajták között elég nagy az érzékenységbeli eltérés. A napraforgó gyökerei levegőigényesek, a tömörödött talajban a főgyökér nem tud növekedni, vékony és fejletlen marad, eközben a gyökérnyaki rész megvastagszik, a hajtás normális ütemben nő tovább. Egy újabb esőzés vagy nagy szél következtében a növény kitörik. Az egészséges növényeket megvizsgálva ugyanilyen tüneteket találunk. Ez ellen jelenleg nincs semmilyen megoldás. Talán a sorköz lazítása, kapálása valami segítséget adhat, lassíthatja a folyamatot, de megállítani nem lehet.

Hasonló ehhez a hormon hatású gyomirtó által okozott fitotoxikus tünet. Kevesen tudják, hogy ezek a hatóanyagok gyökéren keresztül is bejutnak a növényekbe. Egyszer egy területre hívtak ki szaktanácsolni, s némi vallatás után a traktoros elmondta, hogy előző évben őszi kalászos volt a területen, és véletlenül kiömlött a hormon hatású gyomirtó. Később napraforgó került oda, és egy bizonyos magasság elérésekor az összes növény egy majdnem szabályos körben elkezdett egyszerre csavarodni, majd elpusztultak.

A napraforgónál, mint minden más kultúránál is, fontos a vetésváltás a talajuntság és a károsítók felszaporodásának elkerülése miatt. A növényvédő szerek alkalmazásánál az általános rendszabályok és a címkén szereplő használati utasítás betartása kötelező, így elkerülhető a környezet felesleges terhelése, az elsodródás és a hasznos szervezetek károsítása.