Nem elég szerencsésnek lenni Pusztabiritón sem

 

A Biritói Pusztabir Kft. nevére legkevesebb három alkalommal figyelhettünk fel 2012-ben.

Az első hír a paksi cég ügyvezetőjéhez kötődött, Krieser János nyári horgászszerencséjéhez.

Horogra akasztott egy 210 centiméter hosszú harcsát a Paksi Atomerőmű Zrt. horgásztavainak egyikében.

A második hírverést már valóban a cég keltette: 86 millió forintért vásároltak egy Agrifac Condor önjáró permetezőgépet.

S mi volt a harmadik eseményük? Sorshúzással elnyerték a Monsanto repcevetőmag akció egyik fődíját, a hófehér Nissan Juke-ot.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A horgászás Krieser János szenvedélye. A horgászat lényege, hogy sokat legyen az ember a vízparton.

A harcsázás éjszaka történik, s a nagybajuszos halak számára ideális helyszín a birítói 70 hektárnyi tó.

Jó negyven éve a tó helyéről szedték ki a földet az atomerőmű építéséhez.

De elképesztően szép a Dunából visszamaradt 5 kilométer hosszú tavacska is, amely télen-nyáron horgászható.

Csakhogy a tavalyi időjárás nem kedvezett a horgászoknak.

A nagy melegben kevés volt a zivataros időszak, alig néhány borús napot számolhattak.

 

 

A mindent éltető víz

A víz révén valahol összekötődik a mezőgazdaság a harcsafogással.

A szokásos nyári zivatarok tavaly inkább csak a Duna fölött keringtek, a közeli és a távolabbi szántóföldekre alig esett eső a jellemzően délnyugat felöl érkező felhőkből.

A Duna közelsége, a nagy tavak – gondolná az ember – nemcsak a horgászoknak, hanem a növénytermesztő gazdálkodóknak is jó lehetőséget kínálnak.

Krieser János szerint az öntözés országszerte az egyik legsúlyosabb fogyatékosságunk.

Az 55 éves, eredetileg állattenyésztőnek tanult cégvezető, járt olyan országban, ahol a kősivatagban is 15 tonna kukoricát termelnek.

Látta azt is, hogy a spanyol gazdák földjéig kanyarognak a csatornák, s egy euró centért kapják az öntöző vizet.

Erre is gondolva mondja, hatalmas vízkincsünk hasznosítása miért ne lehetne akár egy nemzeti program része.

Sajnos csak remélni tudja, egyszer az öntözés révén a takarmánykukorica mellett a jobban fizető konzervkukoricát is vethetnék, míg másodvetésben például borsót.

Magyarország nagyhatalom vetőmagból – szélesíteni lehetne a kínálatot a termelés biztonságának növelésével.

Ehhez csatornák kellenek, víztározók – sorolja a nagyvilágban látottakat – például a Balaton természetes árterületein.

Egykoron a Balatonból elfolyhatott a fölösleges víz, ennek nyoma, hogy a Sió völgye egészen a Dunáig tele lápos, vizes területekkel, ahol leginkább máig savanyú fű terem.

Itt lehetne víztározókat építeni, egyben óriási életteret teremteni a visszatelepedő állatoknak, ami akár alapja lehetne egy modern állattenyésztésnek.

Egy keserű emlék tör fel benne a közelmúltból.

A környezetvédelemért felelős államtitkár újságírók hada előtt maga emelte fel a zsilip reteszét a Sió-csatornán 2011 áprilisában.

Egyetlen mozdulattal az üdülőtelepek megszabadultak a magas víz keltette veszélyektől, de senki nem hallotta meg a gazdák felszólamlását.

A történet vége, hogy a Balatonból a Sió melletti völgyekbe és a biritói földekre zúdítottak rá több százezer köbméter mennyiségű vizet!

Krieser János máig felemlegeti, hogy a Sárvízi töltést hiába hozták önerőből helyre, mégis 200 millió forintot követelt a gazdáktól a vízügyi hatóság azért az engedélyért, hogy a gát mögötti saját területükre átlépve menthessék a menthetőt.

 

Családi gyökerek

Édesapja az állami gazdaság megalakítása óta itt dolgozott, kocsis volt, míg bírta az egészsége, később juhászként foglalkoztatták – avat be a vélhetően Mária Terézia idejéig visszaeredeztethető bajor sváb család történetébe Krieser János.

Fiatalként maga is sokszor legeltette a nyájat, remélte, állatorvos lehet, de ez egy kaposvári mezőgazdasági szakiskolából elérhetetlennek bizonyult a számára.

Végül sertéstenyésztő szakiskolát végzett, és a gazdaság öt állatorvosa mellett szaksegédként dolgozott a sertéstelepen.

Brigádvezető lett, majd háztáji agronómus, a maszek világ kezdetén próbálkozott saját tanyát működtetni, sertéseket hizlalni, amit egy év után megunt, s visszament a gazdaságba.

A Pusztabir Kft. a privatizált állami gazdaság földhöz kötődő részéből alakult ki.

A társaság nem csak a saját 1000 hektáros területén gazdálkodik, hozzábérel 835 hektárnyit a helybéli gazdáktól, és gondozzák az állami területeket is.

Emellett a családi gazdálkodóknak bérszolgáltatást nyújtanak, illetve a sajátjuk mellett mások terményszárítási igényét is kielégítik.

Az elmúlt években a teljes gépparkot felújították uniós pályázatok segítségével, tíznél is több modern, 100-280 lóerős traktorral dolgoznak a hozzájuk tartozó munkagépekkel, a betakarításhoz két kombájnt használnak.

 

Júniusi fordulat

A szántóföldjeik talaja meglehetősen vegyes, többségében barna erdőtalaj, emellett silány homokon küszködnek, másutt kiváló réti csernozjomot művelnek, és egy kisebb táblában Dunai öntéstalajba vetnek.

A gazdaságban jelenleg 21-en dolgoznak, közte a hat cégalapító közül hárman.

Hittek magukban, hogy képesek lesznek visszafizetni a hiteleket és a tetemes lízingdíjakat.

Átéltek számos aszályos nyarat, amely sosem volt annyira kritikus, mint az úgynevezett „táskás” időszak, a tömeges cégbukások kora.

Nekik is odaveszett 1000 tonna kukorica ára. Ahhoz, hogy megteremtsék a növénytermesztés feltételeit és megvegyék a mai központi telephelyet, beáldozták az akkor már csak terhet jelentő bikaállományt.

Tíz év minden forintját visszaforgatták, kezdetnek befedték a silót, magtárrá alakították át az istállókat, szárítót építettek, hídmérleget állítottak, tároló tornyot is emeltek – nagy szerencsével, tetemes hitelekkel, pályázati pénzekkel, kockázattal, esetenként kétségek között.

A bizonytalanság mostani oka, hogy két éve nincs elegendő nedvesség a talajban.

Évek óta kötnek aszálybiztosítást, mégis a tavalyi alkuszi ajánlat összege kissé mellbe vágó volt.

Végül megegyeztek 28 millióban, és számítottak a 65 százalékos kormánytámogatásra.

Aláírták a szerződést, másnap megjött az eső. Májusban minden héten esett, igaz, mindig csak talajfelszínt áztató mennyiségben.

A határ gyönyörű volt, egészen június 18-ig. E napon egy keskeny csíkban felhőszakadással reggel majd délután is megjött az eső, csakhogy 10-15 perc alatt.

A hirtelen lezúdult víz amilyen gyorsan jött, annyi idő alatt el is elfolyt, nem jutott belőle a kukoricának.

Ezt követően 42 napig egy-egy csepp esőt láttak errefelé, miközben heteken át 40 Celsius fok volt a napi hőcsúcs.

 

Előnyben a korai kukorica

Krieser János mindig aszályos évre készül. A korai kukoricáik esetében jelentősen csökkentették a tőszámot, általában 50-53 ezer magot vetnek hektáronként, a gyengébb táblákon 45-50 ezret.

Három éve felvállalták a repcetermesztést. Ebben kapóra jött, hogy találtak néhány olyan korai 200-as kukoricát, ami a biritói szélsőséges viszonyok mellett is bizonyított.

Egy korai vetésű kukorica augusztus 23-24-i betakarítással jó előnövénye a repcének, amiért ráadásul prémium árral fizet a feldolgozó üzem.

Biritó pusztán egy időben felhagytak a búza vetésével, mert hiába használtak javító minőségű vetőmagot, a végeredmény mindig negatív lett.

A búza helyét az őszi árpa vette át. Most ősszel ismét bizalmat kapott a búza, 70 hektáron hibrid maggal kísérleteznek, így növelve az őszre tervezett repce területek lehetőségeit.

Újabban ízlelgetik a csapadék megőrző gazdálkodás lehetőségeit, a mélykultivátoros talajkímélő eljárásokat.

Igaz, a kukorica alá a táblák 99%-át még legutóbb is szántották, de a repce esetében már csupán a 10%-át.

A talajművelésre Krieser János látott most nyáron jó és a rossz példákat egyaránt az észak-amerikai Iowa-ban.

Ott mulcsosan és sávosan is vetnek. A sávos művelésben a sorközök beton keményre száradtak.

A kukorica gyökere hegyesen hatolt a földbe, oldalra már nem.

Tegyük hozzá, arrafelé 57 éve ismeretlen jelenség volt az aszály, vagyis az amerikai módszer idehaza inkább csak ott lesz biztonságos, ahol az öntözés lehetősége adott.

Krieser János szerint egy kukorica termesztőnek nem elég szerencsésnek lennie vagy jó termelőnek bizonyulnia, el kell találnia az értékesítés időzítését is.

Az árutőzsdéken nagy a spekuláció. Még májusban is arról cikkeztek a tengeren túl, rekordtermés lesz, holott látnivaló volt, hogy nagy szárazság várható.

Az itthoni termelők jó része sem számolt az aszállyal, nem vették komolyan a talaj alsó rétegeinek a szárazságát, s előre lekötötték a várható termés 40 százalékát.

Beütött a baj, és az ország néhány térségének kivételével nem termett meg a szerződött mennyiség.

Hogy mekkora kárt okozott a csapadékhiány?

Például Biritópuszta határában 50 kukoricaparcellát tüzetesen végigjártak a biztosítótársaság emberei, végül 90 százalékra vették a pusztulást.

 

Tavasszal indul az önjáró berendezés

A növényvédelmet eddig két vontatott, egy kilenc és egy harminc éves permetezővel oldották meg, ez utóbbi munkáját váltja majd fel most tavasztól az Agrifac Condor önjáró permetezőgép.

Főként a kukoricabogár elleni védekezésre választották a nagyteljesítményű berendezést, mert a hasmagassága 200 centiméterig emelhető.

Emellett a 350 hektáron termesztett repce növényvédelme is fontossá tette a 86 millió forintba került permetezőgép beszerzését.

Krieser János úgy számol, a modern berendezés használatával imágóban megölik a rovart, ezzel egy idő után jelentősen csökkenthetik a talajfertőtlenítést, nem szórnának mérgeket a földekre, nem ölnék meg a hasznos talajlakókat.

Amikor legutóbb kitöltötték a katasztrófavédelmi törvény alapján az adatlapot, kiderült, veszélyesebb üzemnek bizonyultak, mint egy vegyi gyár, merthogy vettek ammóniumnitrátot.

Az ökológiai gazdálkodás igénye egy nagyüzem esetében is felvet új lehetőségeket, például már tervezik, hogy a térségben tevékenykedő gazdák bevonásával regionálisan megszervezik a rovarok elleni védekezést, s ebben nagy szerepet szánnak az Agrifac Condor permetezőgépnek.

 

Kitartanak a szántóföldi kultúrák mellett

A Pusztabir Kft. központjában a formálódó földtörvénnyel nem igazán foglalkoznak, itt mindenki a földet akarja túrni a jövőben is, akár társas vállalkozóként, akár őstermelőként, egyre megy, számíthatnak a másik segítségére, együttműködésére.

Krieser János szerint a kft.-ben mégis nagyobb a bizalma, mert ha egy családi vállalkozó megbetegszik, könnyen elúszhat mindene, mert nagy kérdés, hogy akadna-e, aki a helyébe álljon?

Már határozottan fogalmaz, amikor emlékeztetjük rá, Magyarországot jó húsz éve a tízmillió sertés országaként is jegyezték.

Mint mondja, ez nosztalgiás megközelítés. Jól döntöttek, amikor felhagytak az állattartással, erőiket a szántóföldi növénytermesztésre és a szolgáltatásokra összpontosították.

Az állattenyésztők közül csak a profi módon gazdálkodók, a kiváló genetikát felhalmozók állják a sarat, de ők is csak támogatással.

Csupán elhivatottságból, az állatok szeretete alapján nem lehet eredményesen dolgozni.

Még a jóval előttünk járó dán és holland tenyészetek is éppen hogy megélnek, pedig költségeikben, lehetőségeikben mindenkit megelőznek Európában.

A feldolgozó üzemeik általában a termelők tulajdonában működnek.

A nyugati gazdák a jobb húsféléért kapott szerény jövedelemből élnek, míg a többi részét, a kevésbé értékes húst például hozzánk exportálják

A számos előnyök egyike, hogy Nyugaton egy telephelyet nem kell bekeríteni, nem kell őrizni, mint nálunk.

Krieser János szíve ellágyul, amikor ugráló-hancúrozó nyulakat lát a határban, vagy békésen legelő szarvast, őzet, s ma is foglalkozna állattartással, de nincs benne profit!

Közeli példával áll elő ennek igazolására, látva a szomszédságban működő földespusztai tehenészet mindennapjait.

Földespusztán csúcstechnológia mellett naponta négyszer fejnek, egyfolytában beruháznak, fejlesztenek, de leginkább csak várat emelnek meg úszómedencét építenek a trágyának.

Szenvednek a kidobott pénzek miatt.

Bosszantó, hogy nálunk büntetik, ellenben például az osztrákok minden kötöttség nélkül szórják a „lutyát” a mezőkön.