Nem tudtuk eladni a pontyot – Útkeresésben a halas szakma

Virágzik az akác, ez azt jelenti, hogy leívtak a pontyok és most ívnak a harcsák. Hamarosan a compók következnek. Hallani róla, hogy a koronavírus a hazai halas szakmát is megviselte és kormányzati segítségre volt szüksége. Magyar ember csak karácsonykor, esetleg húsvét idején eszik pontyot, májusban akár legyinthet is a témára. Mi ezt több okból nem tesszük: egyrészt idén is lesz karácsony, nem mindegy, hogyan vészeli át a szakma a válságot. Másrészt nemcsak a pontyról van szó. A halasok kezdik megérteni: vagy összefognak és előrelépnek a feldolgozásban, vagy lenyomnak minket a csehek. A pisztráng és az afrikai harcsa terén gyönyörű példáink vannak arra, hogyan lehet magas színvonalon kiszolgálni a vásárlókat. Igaz, ezek a fajok könnyebben pucolható és feldolgozható halak, mint a ponty, de ne gondoljuk, hogy az utóbbira nincs megoldás.

7 ezret tonnát élve öntünk rá a piacra

Évente 20-22 ezer tonna halat termelünk – ennek 75 százaléka ponty –, és évente 7-8 milliárd forintos értékben exportálunk halat elsősorban Romániába, Lengyelországba és Németországba. Ez bő 7 ezer tonnányi élő halat, mintegy ezer-ezer tonnányi hűtött, illetve fagyasztott halat, halfilét jelent. Vagyis a termelésünk harmadának a külpiacokon kell vevőt találnia, méghozzá élve. Pechünkre a halfogyasztás második csúcsa, a húsvét egybeesett a koronajárvánnyal, így 1200 tonnányi eladatlan hal ragadt bent az országban.

Lévai Ferenc, az Aranyponty Zrt. vezérigazgatója talán a legismertebb a halas szakmában. 1200 hektáron irányítja a termelést, közben azon is fáradozik, hogy a szakmát új utakra terelje. „Normális esetben az export, a hazai turizmus és vendéglátás felszívja a húsvétra szánt mennyiséget, most azonban gyors segítségre volt szükségünk a felesleg levezetésére” – vázolja a helyzetet a vezérigazgató. „A szakma kérésére nyitott volt az agrártárca, így egy 800 millió forintos gyorssegélyből példátlan szakmai összefogással, a MOHOSZ koordinálásával  meg tudtuk valósítani, hogy 1200 tonnányi pontyot három hét alatt kihelyezzünk 427 állami vízbe. Így a felszabadult helyekre bekerülhettek a kétnyaras pontyok, mehet tovább a termelés, az exportból visszamaradt példányokat pedig az állami horgászjegyek birtokosai kifoghatják. Ráadásul a koronajárvány kifejezetten jót tett a horgászatnak: magányos sport a friss levegőn, legfeljebb a család kíséri el a horgászt.”

Lévai Ferenc kifejezetten bizakodó a nyarat illetően: hamarosan beindul a turizmus, ismét megtelnek az éttermek is. Az idei szezonnak azonban van egy másik speciális problémája is: a vízhiány. Annyira kevés eső hullott, hogy a völgyzárógátas tavak nem töltődtek fel. A szakma másik gondja már állandónak mondható: a csehek és a lengyelek mintegy 50 százalékkal több pontyot állítanak elő, mint mi, és sokkal fejlettebb a feldolgozóiparuk. Mi ezen a téren kicsit elaludtunk. Sikereink csak a kevesebb pikkelyezést igénylő fajoknál vannak. A füstölt, konyhakész pisztrángot már a bevásárlóközpontokban is megtaláljuk, ahogy a filézett afrikai harcsát is. Ezeket a konyhakész termékeket keresi a mai fogyasztó, ahogy a pontyot is inkább szeletelve kéri. Más kérdés, hogy filézve már nem lehet kitenni a halat az állami vizekbe határzár idején, ezért a szakma a felesleg központi felvásárlását kérte.

Hosszabb távú megoldások

„Most tárgyalunk a szaktárcával arról, hogy mennyire támogatható a feldolgozás, a tárolás, és a készterméket el tudják-e helyezni szociális intézményekben. Luxusnak tűnik persze afrikai harcsát felszolgálni az idősotthonokban, de ez még mindig jobb, mintha a termelő nyakán marad minden” – magyaráz a szakember. A jövőt illetően kulcskérdés a generációváltás és a feldolgozás fokozása a halasok körében. Lévai Ferenc két utat is lát, amin érdemes lenne elindulni. Az egyik az, hogy a termelő kisboltokkal és mozgó halárusokkal kerüljön közelebb a fogyasztóhoz. Ha a tejesek be tudtak üzemelni tejeskocsikat, akkor ezt a halasok is megtehetnék.

A másik út komplikáltabb, mert nemcsak a szakmán belül, de azon kívül is nagyobb összefogást igényelne, ami gyengéje a magyarnak. Pedig észszerű megoldásnak tűnik. „Látok némi hajlandóságot arra, hogy a szakmabeliek társulva egymással egy központi halfeldolgozót létesítsenek. Ez persze drága dolog, létezik más út is, de ehhez már a baromfisokkal is össze kellene fogni. Egy halpép és az ebből készített formázott, elősütött, vákuumcsomagolt termék nem sokban különbözik a baromfitalléroktól, ugyanazon a gépsoron elkészíthető. Nyilván egy másik műszakban. Ha 3-4 ezer tonnát fel tudnánk így dolgozni, a szakma minden gondja megoldódna, és megspórolnánk a beruházási költségeket. A baromfisoknak ez mindössze egyhetes kiesést okozna a termelésből, és léteznek ilyen termelési mélyüzemek, leállások, amiket így ők is jobban kihasználhatnának” – sorolja a szakma nagy öregje, aki maga irányítja rá a figyelmet: itt az idő, hogy a fiatalok új szemlélettel vágjanak bele a halelőállításba. Mint mondja, vannak kifejezetten ígéretes családi vállalkozások, ahol apa és fia egyetértésben viszi a termelést, és nem lesz gond a staféta átadásával.