Csak olyat adunk el, amit mi magunk is megeszünk

Boldog élet a riportereké: szemtől szemben ülhetnek az ország azon polgáraival, akik hátukon viszik ennek a nemzetnek a jó sorsát, akik, ha önmagukért törekszenek is előrejutni, közben a köz javát is előmozdítják. Nem üres pátosz ez – hallgassuk csak bele a mesés nevű Kisláng településén élő és dolgozó Ányos-házaspár történetébe! Elég csak azt megkérdezni tőlük, miért szeretik megyeszerte az ő füstölt sajtjukat és hústermékeiket: a válaszban nemcsak a kézműves gasztronómia alapjai hangzanak el. Hanem kibontakozik egy átfogó szemlélet, ami ugyanúgy szól szorgalomról, mint elkötelezettségről, bizakodásról és önbizalomról – és persze kritikáról is, hiszen a nemzeti sorshoz az is hozzátartozik, hogy néha felesleges harcokat vívunk azzal a bürokráciával, ami nem segíti, hanem akadályozza az értékteremtést. Ányos István és Ányosné Sekk Barbara fogadta lapunkat a Fejér megyei településen.

Havi fixszel és nélküle…

Ha első hallásra meglepő is, a család egyik ágán nem voltak előzményei az állattartásnak, tej- vagy hústermékek előállításának meg végképp. – Az én szüleim alkalmazottak voltak, és én is könyvelőként kezdtem az életem. Akkor el sem tudtam képzelni máshogy az életet, mint úgy, hogy az ember reggel bemegy dolgozni, este hazamegy, és hónap végén mindig érkezik a fizetés, amiből egy hónapig élünk – mondja Barbara, aki jelenleg a családi összefogásban üzemeltetett gazdaság adminisztratív ügyeit, pályázatait intézi, és a hivatalokkal-hatóságokkal való kapcsolattartást biztosítja. Ezen persze István még ma is mosolyog.

– Én viszont világéletemben hozzászoktam a gazdálkodáshoz. Állataink ugyan nekünk sem voltak, de a már a szüleim is műveltek kisebb-nagyobb földeket, pár hektárig, gyöngybabot, mákot, burgonyát, ilyesmit. Aztán a rendszerváltás után, kárpótlásnál elkezdtek földeket vásárolni, nekiálltak fóliázni: retket, salátát, paprikát, uborkát termeszteni. Na, ott aztán nem volt havi fix: úgy ingadoztak az árak, annyira nem volt már akkor sem elegendő és megbízható minőségű kézimunkaerő, hogy végül teljesen felhagytak vele. Amikor már volt vagy 60 hektár föld, áttértünk a szántóföldi növényekre, és csak a gyógyszeripari célra termesztett mákot, és a krumplit tartottuk meg egy darabig.

Gyarapodás gőzerővel, minden irányban

– A szüleimnek a 90-es években a nulláról kellett kezdeni a gazdálkodást, felépíteni az alapokat. Megéltünk, persze, de egyszerre kellett volna minden. Az első állatokat 2012-ben a Nemzeti Földalapos pályázatok vállalásaiként hoztuk, amikor kellett-lehetett erre vállalkozni. A növénytermesztéshez a gépeket a szüleim gazdasága adja. Ráálltunk a saját takarmány-előállításon alapuló állattartásra, és ehhez mérten fejlesztettünk fokozatosan mindent, ahogy lehetőségek adódtak hozzá. Az igazi erőfeszítés csak itt kezdődött, hiszen egyszerre lendült be a közös vállalkozás fejlesztése, jöttek a gyerekek, családot, házat és gazdaságot kellett építeni egyszerre. Építettünk szárítót, gabonatároló silót és földeket vettünk… Sőt, a földjeink nagy részét annak ellenére meghirdette pár éve az állam, hogy 20 évre szóló megállapodásunk volt: na, arra újabb hiteleket kellett felvennünk… – vázolja István a kezdeti nehézségeket.

Mindig valami újba fognak ahelyett, hogy feladnák

– Mai szemmel néha nem is értem, hogyan bírtuk erővel, energiával. Hetente kétszer két disznót vágtunk, de volt, hogy nyolcat is egy héten családi, baráti közreműködéssel! Mellette végezni a földművelést az akkor már összesen több száz hektáron, előkészíteni, feldolgozni, érlelni, kezelni, aztán piacra, boltokba, éttermekbe vinni a termékeket…! És hát a gyerekek ma már táncra meg sportolni járnak az iskola után, úgyhogy hozni-vinni kell őket Kislángról oda-vissza – teszi hozzá Barbara. Ám ő is mosolyog.

Előrelépés a válasz az elbizonytalanodásra

A riporter is mosolyra kényszerül, mert nem állja meg a megjegyzést: a tipikusan (bár szerencsére korántsem kivétel nélküli) magyaros lustaság és pesszimizmus élő cáfolatai ők.

– Nem is lehet máshogy. Az utóbbi tíz év eredménye mindaz, amit ma elértünk: most tartunk ott, hogy már van némi nyereségünk is az egész, közös család összefogással végzett gazdálkodás eredményéből. Bevallom, volt, hogy elegünk lett, és már azon gondolkoztunk, hogy abbahagyjuk-e. De komolyan mégsem merült fel. Olyankor végül mindig épp ellentétes döntést hoztunk: még valamit kitaláltunk, még egy újabb ötletbe fogtunk, hogy előrébb jussunk – mondja elszánt erővel, magabiztossággal a hangjában István.

Ez az elszántság például abban is megnyilvánul, hogy nem kötöttek kompromisszumot a minőséggel.

– Mi is megtehettük, megtehetnénk ma is, hogy a bizonytalan eredetű és minőségű külföldi szóját adjuk az állatainknak, amitől gyorsan meghízik, de olyan lesz a húsa, hogy amikor sütöd a serpenyőben, a fele vízként fog elforrni… Mi inkább a saját magunk termelte borsót, kukoricát adjuk nekik, meg persze vitaminokat. És nem sürgetjük, megadjuk neki az időt, ami ahhoz kell, hogy szépen megnőjön, egészséges, erős állat legyen. Így érkezünk el oda, hogy miért is szeretik a mi kolbászainkat, sonkáinkat. Azért, mert mi nem páclébe mártjuk, nem puffasztjuk, hanem valódi fűrészporon füstöljük. A mennyiség miatt már nem itthon vágunk, de ettől függetlenül mindent a hagyományos eljárással készítünk a fűszerezéstől az érlelésen át a végelkészítésig – összegzi István.

Segítő hatóságok és nyomasztó bürokrácia

A ma már bejáratott technológia persze nem ment egykettőre, magától.

– A mai vagy 80 kecskénket úgy vásároltam össze vagy egy tucatnyi helyről. Meg is tanultam a magam kárán, milyen fontos akár a sertés-, akár a kecsketartásban a jó genetika, a fegyelmezett tartás. De legalább ma elmondhatjuk, hogy akármilyen ellenőrzés jön, akármilyen hatóság vizsgálódik, mindig elégedetten távoznak, legfeljebb néhány segítő észrevételük van – mondja István.

Kérdésünkre – Konstruktív vagy kekeckedő magatartást tapasztalnak-e a hatósági emberektől? – Barbara is megerősíti: kifejezetten jóindulatúak. – Valóban érezni, hogy nem büntetni jönnek, hanem ellenőrizni, és nem ártani akarnak, hanem segíteni a biztonságos, egészséges, tiszta és előírásos környezet megteremtése érdekében. – Más kérdés az általános bürokrácia – árnyalja a képet rögtön István. Noha a családban teljes az összetartás, előbb-utóbb napirendre kell vegyék a generációváltás feladatát. – A növénytermesztésben együtt dolgozunk az öcsémmel és édesapámmal, aki már nyugdíjas, de ma is töretlenül végzi a napi teendőket, traktorra ül, és előre gondolkodik, tervez. Az az átláthatatlan, még a hivatalok számára is ellentmondásos, senki által át nem gondolt és el nem tervezett káosz, ami a generációváltással, a birtokrészek, folyamatban lévő ügyek, vagyonelemek átadásával-átvételével jár…! Hát azt nem kívánom senkinek, de magunknak sem! – fejti ki István. A család, amely szerencsére kisebb részben, de érintett bérelt földek hasznosításában is, az osztatlan közös tulajdonok anomáliáit is szenvedi: van olyan párhektáros terület, aminek 19. századi(!) vagy éppen több tucat tulajdonosa van…

Az egyik legfinomabb

No, de visszatérve az állattartásra: a járványok megelőzése érdekében kialakították a zárt tartást. A négyesmentes sertések nem is voltak fenyegetettek egyetlen fertőzés idején sem. Emellett a feldolgozás is szigorú, zárt rendszerben működik mind a húsok, mind a sajtok vonatkozásában. Ez utóbbit egyébként Barbara édesanyja kezdte, a családi összefogás nagymestere, aki hozott szakácstudása mellett autodidakta módon tanult-kutatott a házisajtkészítés fogásai után. Ma már ő is nyugdíjas, tudását folyamatosan adja át a szomszédos faluból való következő generációt képviselő hölgynek. – Szintén erről a településről jár át naponta a hentesünk, akinek a kiváló, minőségi, tiszta munkáját dicséri a növekvő kereslet húsáruink után. Az élő állatokkal kislángi gondozó foglalkozik, a napi kétszeri fejésig bezárólag. Számunkra fontos a helyi, a kistérségen belüli foglalkoztatás eszméje, hiszen nagyon kevés álláslehetőség van 30 km-es körzetben – mondja István.

– Ma már éttermeknek is szállítunk folyamatosan, és készült már nemcsak fokhagymás, fűszeres, de pikáns, édességekkel kevert, például lekváros sajt is – árulja el nem titkolt büszkeséggel Barbara. Erre van is oka, hiszen például két éve a hódmezővásárhelyi állattartási kiállításon a család natúr gomolyasajtját az ország 300 legjobbja közül választották a 3. legfinomabbnak.

Simogató közösségi érzés

Az Ányos-család a helyi közösségben is aktív. – Szilveszterkor afféle kis utcabált szoktunk rendezni előttünk, az utcabeliekkel olyankor kint van a sütöde, de a kertben is be van gyújtva a kemence, mindenki hozza a maga által elkészített finomságait – mondja István, aki ma már a kislángi falunapi rendezvények egyik helyszínét is adja. – Olyankor aztán van állatsimogató, tetoválásfestés meg hordóvonatozás. Úgy segítjük a falut, ahogy csak tudjuk. Szerencsére sok a fiatal, a házas, sok a gyerek, és bár az utóbbi években egyre több a betelepülő, fontosnak tartjuk, hogy legyen összetartás a helyi közösségben, a településen – fűzi férje szavaihoz Barbara. Az ő szervezésében még havi nyereményjátékot is rendez a család a falubelieknek: akinek a nevét kihúzzák a gyerekek, az valamilyen finomságot kap az Ányos-családtól.

Szolgálni embert és értéket

A család tervei előtt most egy dilemma is áll. Egyfelől épp azon a ponton vannak, amikor a jelenlegi kapacitás és apparátus bírja az utóbbi évek nagy fejlődéséből kialakult termelékenységet. Ugyanakkor kezdik kinőni mind az állattartó birtokot, másrészt a gépesítés fejlesztése is kérdéseket vet fel. – Például a precíziós technikával is úgy vagyok, mint az előbb említett bürokratikus intéznivalókkal: az lenne a legjobb, ha lenne valaki vagy egy cég, ami felelősen elmondja, pontról pontra, mivel mi a teendő, mitől mi várható. Végül is a hivataloknak, a kereskedőknek a termelést kellene szolgálniuk, nem akadályozni az értéket előállító gazdálkodókat, hanem segíteni őket. Én abban hiszek, hogy a szántóföldön is, akárcsak a hús- és sajtkészítmények esetében, az emberen múlik. Lehet egy gép precíziós, de a lényeg akkor is a kormánykerék és a vezetőülés háttámlája között dől el, vagyis a gépet kezelő emberen. Rajtunk múlik a minőség is, ezért mi úgy dolgozunk, például csak olyan terméket állítunk elő és adunk el másoknak, amit mi magunk is eszünk.