Érték vagy nyűg?

Évről-évre, az aratás idején a két fontos dologgal néz szembe a gazdálkodó. Vajon milyen áron tudja értékesíteni a betakarított terményt? És mit tud csinálni a tarlón maradt növény- és szármaradvánnyal? Ez utóbbi nem is tűnik olyan nagy dolognak, de egy picit jobban átgondolva előnyünkre is fordíthatnánk.

Mi a helyzet?

A minap tanúja voltam egy beszélgetésnek, amelyben egy állattenyésztéssel foglalkozó szakember beszélgetett a növénytermesztő kollégájával. Vagy épp vitatkoztak. A tarlón. Az állattenyésztés szempontjából, főleg, ahol sok a jószág és több ezer tonnában mérik a bálaszükségletet. A vita témája a túl magasan learatott búza volt. Nagyságrendileg 20-30 cm-es szármaradványt hagytak a tarlón, aminek egyrészt az lett az eredménye, hogy nem tudnak elég bálát csinálni az állatoknak, másrészt az eredendően tiszta búzatarló helyett meglehetősen nagy szár- és gyökérmaradvány maradt a területen. Nincs mit szépíteni: szemetes maradt.

Persze ez búza, de mi történik nagyobb testű növények esetében? Mi a helyzet, ha napraforgóról beszélnénk? Nézzünk pár alapadatot a napraforgóval kapcsolatban!

„Magyarországon még a második világháború után is sokáig alapvetően takarmánynövény volt. A termékváltást a nagyobb olajtartalmú fajták, majd (1975-től) a nagyobb hozamú hibridek behozatala alapozta meg. Az 1970-es évek végétől olaja keresett exportcikké vált; termőterülete 300.000 ha fölé nőtt. Ennek eredményeként termésátlaga jelentően emelkedett, és a ’70-es évek első felére jellemző 1,2 t/ha után a ’80-as–’90-es években 2,0 t/ha körül stabilizálódott. A rendszerváltás után egy bő évtizedre átmenetileg visszaesett, majd meredeken emelkedni kezdett, és 2004-ben már 2,33 t/ha-ral (Franciaország mögött) már a második legnagyobb volt a világon. Termőterülete a ’80-as évek közepén érte el a 350.000 ha-t, majd gyorsuló ütemben nőtt tovább – a rendszerváltás óta 300.000 és 550.000 ha (jellemzően 380.000 és 470.000 ha) között ingadozik; mélypontja 2000-2001-ben volt. Az utóbbi évek 500.000 ha fölötti területe teljes szántóföldi termőterületünk több mint 10%-a.”

A mennyiség java ott marad

A napraforgó jó tápanyag-hasznosító, erős gyökérzettel rendelkező növény, melyet „talajzsarolónak” is neveznek. Tápanyagigénye nem kiemelkedő. Termésmennyiségre vetítve 1 tonna terméshez és hozzá tartozó növényrészekhez 35-45 kg nitrogén, 25-35 kg foszfor, 65-70 kg körüli kálium hatóanyag szükséges közepes talajellátottságnál. Kalciumból 24 kg, magnéziumból pedig 12 kg körüli az igénye. A káliumigény dominanciája egyértelmű a napraforgónál, és termesztésben a nitrogén-kálium arányra mindenképpen oda kell figyelni. Mindezt a növekedés kézben tartása, betegség megelőzése, valamint a termés mennyisége és minősége miatt is célszerű komolyan venni. Ugyanakkor ennek a növénynek a „javát” a tarlón hagyjuk. A tarlón maradt szár és gyökér maradvány nem elhanyagolható, sőt nagyon is jelentős mennyiséget képez.

Halott talajokon

Sokan ma is azt gondolják, hogy a szármaradványok lassan bomlanak el. És teljesen jól gondolják. A talajunk mikrobiológiai értelemben sivataginak és halottnak lehet tekinteni, az egyoldalú kemizálás következményeként. Ugyanakkor a mikroorganizmusok a talajban igen sokoldalú és nagyon bonyolult tevékenységet fejtenek ki. Ismeretes, hogy a növényi szár- és gyökérmaradványok a szénhidrátok közé sorolt cellulózból, hemicellulózból és ligninből épülnek fel, többnyire.

A cellulóz igen ellenálló, egyike a legnehezebben lebontható anyagoknak. A cellulózbontás mikrobiológiai folyamatát 2 fontos enzim végzi, tehát csak azok a mikroorganizmusok képesek a cellulóz lebontására, amelyek ezeket létre tudják hozni. Ezek a cellulózbontó baktériumok és gombák.

A lignin (faanyag) a gabonafélékben vagy a mezőgazdasági lágyszárú növényeinkben is megtalálható 15-20%-ban. Minél erősebb egy növény testfelépítése (szára) annál magasabb ez az arány. Ismereteink szerint baktériumok csak alig vagy egyáltalán nem vesznek részt a lebontásban. Túlzás nélkül állítható, hogy kizárólag gombák képesek a lebontásra, azok közül viszont több nemzetség tagjai is eredményesen. Érdemes még megemlíteni a pektint, mint a növényi szövetek ragasztóanyagát. Ennek a mennyisége a növényben 10-30% között mozog. Fontos kihangsúlyozni, hogy a cellulózbontó baktériumok nem bontják, viszont a növényi szövetek mikrobiális átalakulása lényegében a pektinanyagok lebontásával kezdődik. A cellulóz bontásához szükséges, hogy a cellulózrostokat körülvevő anyagok (lignin, pektin) bomlása is megtörténjen. Ennek hiányában a cellulózrostok hozzáférhetetlenek maradnak.

A hatékony bontás feltételei

Tarlóbontáskor mindenféleképpen olyan készítményt kell választani, amely széles spektrumú, tehát több törzset is tartalmaz, baktériumokat és gombákat vegyesen. Az előbbiekből látszik, hogy a csak és kizárólag a cellulózbontó baktériumokat tartalmazó készítmények, önmagukban kevesek. A pektinbontó mikroorganizmusok és a ligninbontó gombák jelenléte nélkül a kívánt tarlóbontása nem valósul meg.

A talajéletet és így a lebontó mikroorganizmusokat is erőteljesen befolyásolja több tényező mellett a talaj pH-ja. Legjobb szándékunk és legnagyobb igyekezetünk mellet is a hazai talajok többsége savanyú vagy savanyodik. A gombák, amelyek képesek akár az egész tarlóbontás folyamatát véghez vinni; a savanyú talajokon is kifejtik hatásukat nem csak a semleges, vagy közel semleges talajok esetében. Savanyú közegben a baktériumok száma általában jelentősen lecsökken.

Célszerű olyan mikrobiológiai készítményt használni, ami komplex és a lehető legszélesebb spektrumú, mert savanyú adaptív közegben fermentált és magas csíraszámban tartalmaz gombákat is a baktériumok mellett. Így a tarlóbontáshoz szükséges összes biológiai feltétel adott. Ha minden feltétel adott, akkor az egy év alatt a talajból felvett és a terménnyel be nem takarított növényi maradványok visszaforgatva, lebontva tápanyagként szolgálnak a következő vetésnek. Ennek függvényében már nem is kérdés, hogy a napraforgó szára, érték-e.

Magyar Nikolett