Az őszi káposztarepce intenzív termesztéstechnológiája

Találgatásokba kell bocsátkoznunk azt illetően, hogy vajon milyen régóta termesztjük haszonnövényként az őszi káposztarepcét, mert ezzel kapcsolatban sok egymásnak ellentmondó feljegyzést találhatunk a régmúltból.

Sokak szerint ez a tevékenység már évezredes múltra tekint vissza, van, aki ennél is korábbra datálja és van, aki később említi a termesztés kezdetét. Ami biztos, hogy ma, a 21. században a világon ezt a kultúrnövényt termesztjük a második legnagyobb területen, mint olajos növényt, a napraforgó után.

A repce eredményesen intenzív technológiával termeszthető, amelynek az alappillérei a következők:

• optimális talajállapot, kedvező vízháztartás és tápanyag-ellátottság;
• növekedésszabályozó hatású gombaölő szerek a jó áttelelés és a kórokozóktól mentes növényállomány elérésének érdekében;
• méhveszélyesség szempontjából nem jelölésköteles rovarölő szeres növényvédelem;
• gondos gyomszabályozás ősszel és tavasszal is;
• a veszteségmentes betakarítást biztosító állományszárítás és a pergési veszteség csökkentése.

A Brassica napus, azaz a repce termesztésének területe az Európai Unióban meghaladja a 7,5 millió hektárt, ami ebben az évezredben ugrásszerűen megnőtt. Ez persze nem is csoda, ha a felhasználását tekintjük, az élelmiszernövényként, valamint az ipari célú felhasználásának a piaca is tovább bővült ebben az időszakban.

Az őszi káposztarepcét hazánkban elsősorban az ország csapadékosabb éghajlatú területein termesztik magasabb terméshozammal, nagyobb területen. Ebből következik, hogy mind az országban, mind az Európai Unióban az előkelő második helyet foglalja el. Pedig nem egy igénytelen növényről van szó. Termesztése a kedvező időjárás mellett gondos odafigyelést és nagy szaktudást igényel.

Különösen igaz ez a gondoskodó szakértelem és hozzáállás az agrotechnika különböző elemeire, mint talaj-előkészítés, tápanyag-utánpótlás, vetésidő, növényvédelem stb. Ezek hiányában nem várható magas terméshozam és olajtartalom. Amire még érdemes odafigyelni, hogy a repce kénigényes növény, a kén szerepet játszik a zsírsavak szintézisében, és elengedhetetlen a klorofill képződésében is. Manapság korlátozottá vált a talajok természetes kénutánpótlása, pedig a növény a teljes vegetációja során mintegy 40–70 kg ként használ fel. Érdemes erre is odafigyelni, és kéntartalmú műtrágyát kijuttatni még az ősszel. A tavaszi fejtrágyázás során érdemes figyelembe venni a növény életciklusát, hiszen a nitrogénigénye a virágzás indulásával együtt egyenletesen nő, majd a virágzás alatt hirtelen növekszik, a tetőpontjához ér, és az érés alatt stagnál. Szoros az összefüggés a mag szárazanyag-tartalma, azaz a várható termés mennyisége és a fotoszintézis intenzitása között. A fotoszintézis aktivitása pedig nagyban függ a nitrogénellátottságtól.

A természetben minden mindennel összefügg, ezért is igaz, hogy egyetlen apró dominó „ellökésével” láncreakciót indíthatunk el akár pozitív, akár negatív érdelemben, ezt nevezzük dominóelvnek. A növényvédelemmel egy menetben elvégzett mikroelem-kijuttatás pedig a költségek csökkentésében is segít, hogy a termésünk biztonságban legyen.

A repce az éghajlat tekintetében is igényes, ezért is alakultak ki inkább a csapadékosabb területeken a repcetermesztő gazdaságok, így a Dunántúlon vagy az Északi-középhegységben. Szereti a hűvösebb vagy mérsékelten meleg területeket, viszont fagyérzékeny is, ami érdekes módon a száraz talajokon kevésbé jelentkezik. Virágzáskor pedig magas páratartalomra van szüksége.

A repce a középkötött, enyhén lúgos talajokon érzi magát a legjobban (például különböző barna erdőtalajokon). Röviden elmondható, hogy a repce kiemelkedő magtermésének létrehozásához a mélyrétegű, tápanyagokban gazdag, jó vízháztartású talajra van szükség. Mivel a búzának kiváló előveteménye, nem is csoda, ha a kifejezetten jó búzaföldeken érzi jól magát. A legáltalánosabb gabonaváltó gazdálkodási rendszerbe jól illeszthető. Az őszi káposztarepce vetésszerkezetbe való illesztésekor az alábbi szempontokat kell figyelembe venni:

• vetésideje augusztus vége vagy szeptember eleje, sem a korai, sem a kései vetés nem megfelelő. Ez a tény a nagy teljesítményű vetőgépek alkalmazását indokolja, mert csak ezekkel oldható meg idejében a vetés. A vetés mélysége a talaj kötöttségétől és nedvességétől függően 3-4 cm. A szántóföldi növénytermesztésben a vetés kifejezetten olyan munkaművelet, amelynek hibáit a termesztéstechnológia további beavatkozásai során kijavítani már nem lehet, ezért ezt a technológiai műveletet nagy gondossággal kell elvégezni. A vetés akkor jó, ha a vetőmag: megfelelően előkészített magágyba, az agrotechnika megkövetelte időben, kellő mélységben kerül az optimális nedvességű és hőmérsékletű talajba. A vetésre kedvező idő viszonylag rövid.

• Az elővetemény által visszamaradt tarló minőségét, hiszen a talaj minőségére, az előkészített magágyra érzékenyen reagálhat. Jó előveteményeknek számítanak a kalászosok, a nyár közepéig felszedett burgonya, borsó, bíborhere, egynyári tömegtakarmányok. Az elővetemények tekintetében mégsem számít túl igényesnek, amennyiben elegendő idő áll rendelkezésre a jó minőségű talaj előkészítésére.

• Az alapozó és magágy-előkészítő talajművelésekkel biztosítható legyen a jó talajállapot. A sortávolság jó vízszolgáltató és -raktározó képességű, tápanyaggal jól ellátott talajokon 12 cm. A 12 cm-es sortávolság esetén a legjobb a növények eloszlása, legegyenletesebb a tenyészterület. A gyenge adottságú talajon 24 cm sortávolságra vessünk.

• Optimális olyan elővetemény, amely nitrogénben gazdag talajt hagy maga után, például pillangósvirágú kultúrnövények, kivéve a későn feltört pillangósok!

• Keresztesvirágúak és egyéb olyan elővetemények elkerülését, amelyek ugyanazokra a betegségekre, kártevőkre fogékonyak vagy azokat hordozzák, terjedésüket elősegítik.

• Számításba kell venni az előveteményben használt gyomirtó szerek utóhatását. A gyomok elleni védekezés fontos tényezője az agrotechnikai gyomirtás. Ide tartozik az elővetemény és a tábla kiválasztása, a talaj-előkészítő műveletek száma, ideje és mélysége. Az őszi káposztarepce eredményes termesztéstechnológiája azonban jelenleg nem képzelhető el gyomirtó szerek felhasználása nélkül. A repce gyenge kezdeti fejlődési erélye, viszonylag tág térállása miatt nem képes ebben az időszakban felvenni a versenyt a gyomokkal. A legveszélyesebb gyomnövények egy része már a kezdeti gyomosodásban is közrejátszik (pl. pipacs, kék búzavirág, nagy széltippan, parlagi ecsetpázsit). Más csoportjuk ősszel kevésbé jelentős, viszont tavasszal a repce fölé nőve jelentős kárt okoznak.

Mivel korán betakarítható, akármit vethetünk utána, sőt a repce kifejezetten jó talajt hagy maga után, az erős gyökérzetének köszönhetően javítja a talaj szerkezetét, szármaradványainak mikrobiológiai lebomlása pedig rengeteg tápelemet ad vissza a talajba. Egy irányított mikrobiológiai kezeléssel remek talajjavító növény lehet.

A káposztarepce sikeres termesztésének elengedhetetlen feltétele a megfelelő növényvédelmi technológia megtervezése, kidolgozása és persze a betartása. A gyomnövények, a különböző kórokozók és persze a legnagyobb kárt okozó rovarkártevők ellen mindenképpen védekezni kell. Nagymértékű megjelenésük vagy a szakszerűtlen, rossz időben megválasztott növényvédelmi eljárások a termés biztonságát veszélyeztetik. Ahhoz, hogy tényleg tudjunk védekezni, és megfelelő növényvédelmi technikát tudjunk kidolgozni és alkalmazni, ismerni kell a károsítók tömegszaporodásának várható alakulását. Ezt csak úgy tudjuk meg, ha figyelünk az előjelzésekre, amelyek szerepe létfontosságú (pl. csapdázások). Az ormányosokkal ellentétben, amelyek tavasszal lépnek fel a repcetábláink ellen, vannak kártevők, amelyek már ősszel, az éppen kikelt növényünket akarják károsítani. „Ezek közül a leggyakoribb a repcebolha, amely a repce szikleveles korától a tőlevélrózsa kialakulásáig károsít. A legnagyobb veszélyt a repce szikleveles időszakában jelenti, amikor képes teljesen szétroncsolni a növény asszimiláló felületét. Lárvái a levélnyél alsó felén befúrják magukat a repcenövénybe, akár a vegetációs csúcsig. A súlyos fertőzöttségtől szenvedő repcenövények a tél folyamán vagy tavasszal elpusztulnak. A repce négy-hat leveles korig érzékeny a repcedarázs álhernyójának kártételére is, amely a leveleket karéjozva károsítja. Hosszú, meleg, esős őszön különösen nagy kárt tud okozni.”

Kellemetlen és igen problémás munkafolyamat lehet a mesterséges szárítás, a repce betakarításának egyik első lépése, a termesztéstechnológia egyik fontos eleme. A rendkívül nagy szártömeg nem egyenletesen szárad meg, ami mindenképpen elhúzódó aratáshoz vezethet. A betakarítás akkor lesz egyenletes és folyamatos, ha a szár tökéletesen megszáradt. Amennyiben az érés mégis elhúzódó vagy egyenetlen, akkor válik mindenképpen szükségessé a mesterséges leszárítás, azaz a deszikkálás. Ezt a biológiai érés követően szabad csak elvégezni, amikor a becők kétharmadánál a magvak döntő többsége már barna vagy barnás-fekete, és azok a becőkből kimorzsolhatók. A korai leszárítás a vörös színű, szinte értéktelen magvak arányát növeli. A deszikkálás történhet légi úton, és a gyakorlati szakemberek szerint célszerű is a repülőgéppel való kijuttatást preferálni, a lehető legkisebb magveszteség elérése érdekében. Nyilván nem mindenkinek van erre lehetősége, főként kisebb táblákon, ahol a vegyszerelsodródás veszélye fokozatosan fennáll, kompromisszumként a szántóföldi szórókerettel felszerelt permetezőgépek vehetők számításba. A repce betakarítása általában egy menetben, arató-cséplő géppel történik.

A repce egymenetes betakarítására a hagyományos gabonavágó asztallal, függőleges oldalkaszákkal, nyújtott repcevágóasztal-toldatokkal vagy – az ezek összességét „ötvöző” – speciális repcebetakarító adapterekkel felszerelt arató-cséplő gépek (kombájnok) alkalmazhatók.

Magyar Nikolett