A Balaton környéke az utóbbi évtizedekben kinőtte a strand-idegenforgalom arculatát, és számos vonzó, izgalmas profillal bővülve valódi turisztikai régióvá vált. Kézművesközpontok, alternatív kulturális rendezvények, gyógynövénykertészetek és állatokat is tartó ökogazdaságok rengeteg hasznos és érdekes látnivalóval várják az odautazókat. De azért az még mindig ritkaság, amit Zalaköveskúton talál a látogató. Egy tőzsdén befektető alapkezelő – aki nemrég a talajkímélő művelésmódokról adott ki szakkönyvet – biofarmján őshonos bivalyokat tart, és például gilisztakomposzttal javítja legelői-földjei állapotát. Ezt mi is látni akartuk Szabó László birtokán.
Profit és hobbi
Nyilván százszor is felvetik azt a közhelyes klisét, hogy hogyan kerül egy profitvadász tőzsdei befektető egy biofarmra. Ez azért is érdekel, mert a biológiai alapú állattartás, az ökogazdálkodás különösen nem a nyereségesebb válfaja a mezőgazdaságnak.
– Az a válasz erre, hogy van a profitorientált főállás, amiből az ember megél, és van a hobbi, amit nem a megélhetésért, hanem a kedvtelésért, az önfejlesztésért csinál valaki. A kettőt sosem érdemes összekeverni; mindennek megvan a maga helye. Ha a megélhetést hobbiszinten űzöd, akkor csődbe mész, ha viszont a hobbiból kötelezettséget csinálsz, akkor oda az élmény…
Kivéve azokat a szerencséseket, akiknek a hobbijuk egybevág a hivatásukkal.
– Igen, de ez nagyon ritka, és azt sem hiszem, hogy lehet vég nélkül hódolni egyfajta tevékenységnek. Kell, amiben lazítani tud az ember.
A Tarkarét Biofarmon őshonos bivalyokat tartanak, ökológiai alapon művelik a földeket, ápolják a legelőket. Egyáltalán nem is érvényesül a gazdaságosság szemlélete? Még ha profit- és növekedési cél esetleg nincs is, de a nullszaldó sem cél?
– Tény, hogy nem a profitmaximalizálásra törekedünk, de azért próbáljuk elkerülni, hogy feleslegesen költsük a forrásainkat, vagy hogy pazaroljunk. Jelenleg 200 bivalyunk van és a jövőben sem lesz több. Elértük az adottságainknak megfelelő optimális üzemméretet, és nem kívánunk növekedni, pedig bőven el tudnánk adni több terméket.
Mi az ideális?
– Az, amikor a jószágaink takarmányszükségletét saját magunk kényelmesen meg tudjuk termelni, van elég legelőnk, a kollégáimnak nem kell megszakadni, és még néhány új ötlet kipróbálására is marad energiánk. Fizikailag vagy szellemileg kizsigerelt állapotban az ember nem igazán fogékony az innovációra.
Saját hegyek között
– Hogyan kezdődött? Hogyan jut eszébe egy jellemzően kozmopolita-urbánus hivatásban dolgozó közgazdásznak éppen ilyen hobbiprofilt követni?
– A szüleim, nagyszüleim erről a vidékről származnak. Kiskoromban sokat láttam azt a fajta közösségi, társadalmi életet, ami ezen a tájon folyt. Itt Zalában szinte minden falubelinek volt – és kevesebbeknek, de még ma is van – saját „hegye”, ami egy kis, néhány száz négyszögöles földet jelentett a domboldalakon, ahol szőlőt termesztettek, bort készítettek a pincéjükben. Amikor valami munka (márpedig a szőlőben mindig van munka) volt, szépen mindenki felment, dolgoztak, aztán összeültek, beszélgettek, poharazgattak és falatoztak… A társasági élet lényegében a hegyen folyt.
A rendszerváltással ennek vége lett. A „hegyek” szétaprózódtak, a megváltozó életformák miatt elveszítették a vonzerejüket, gazdátlanná, sokszor gondozatlanná váltak, benőtte őket a cserje, az akác, a pincék is omladozni kezdtek. Én úgy csöppentem bele az egészbe, hogy visszavásároltam a család korábban eladott 150 négyszögöles telkét, leginkább családi okokból. De aztán jöttek a szomszédból, hogy eladó ott is egy kis telek, aztán tovább és tovább és hamar egy közel 20 hektáros elvadult szőlős-bozótos terület gazdája lettem. Büszke vagyok arra, hogy bár több tucat szerződést kötöttem, senkivel nem voltak viták vagy nézeteltérések.
– És azt is kezdettől kikötötte magában, hogy ökológiai alapon fogja művelni a területeket?
– Lényegében igen. Eleinte rengeteget küszködtünk az elvadult, bozótos telkekkel, amelyek a sok hátrány mellett rendelkeztek egy nagyon nagy előnnyel: legalább 10-15 éve találkoztak utoljára műtrágyával vagy növényvédő szerrel. Ezért úgy döntöttem, hogy ha már érintetlen, a maga természetes talajadottságaival meglévő területekhez jutottam, akkor maradjanak is érintetlenek, ne is kezdjünk vegyszert tenni bele, ne rontsuk le a biológiai állapotát. Már akkor is derengett bennem, hogy ha már egyszer nem megélhetési kérdés, hanem hobbi, kedvtelés, akkor itt ne kezdjük el alkalmazni az agrokémiát, hanem maradjon ősgyep a legelő, amíg eldöntjük, hogy egyáltalán mit is kezdünk vele.
– S hogyan kerültek ide az állatok?
– Amikor elértük az 50 hektáros méretet, komolyan felmerült, hogyan tovább? Aztán 2008 körül beütött a válság, felvettem korábban villanyszerelőként dolgozó Csaba szomszédomat intézőnek: ő mindig imádott gazdálkodni, korábban lóval szántott, valamennyire értett a gépekhez, a gazdasághoz, így tetszett Neki a feladat; együtt építettük már a kerítéseket, vettünk egy hasznát bálázót az MTZ mögé. A kaszálók mellett volt pár kisebb gyümölcsös, amit körbe kerítettünk. Ide kerültek az első állatok: minden családtagom kapott egy-egy fiatal „tehenet”, ez ugyebár Magyarországon a vöröstarka magyar tarkát jelenti. Ezek a városi gyerekek először meglepődtek, de hamar megkedvelték az állatokat. Később, már a bivalyos korban egyszer legnagyobb rémületünkre az iskolás fiam átmászott a kerítésen, hogy felülhessen a bivaly hátára.
–Mi alapján gyarapították az állományt?
– Megkeresett a szomszéd, 28 fős település polgármestere, Tolnai István, hogy vásároljam meg a gazdaságát, egy kis farmot, amelynek felújítandó istállója az egykori TSZ-telepen volt, állatsimogatóval, régi gépekkel, kaszálókkal, legelőkkel. Rövid gondolkodás után igent mondtam. Nagy kihívásnak tűnt a méretbeli ugrás (itt már több mit 100 különféle állatról kellett gondoskodni), de a növénytermesztést Csaba vezetésével, az állattenyésztés két új fiatal, az állatok szeretete miatt a városból falura költöző kollégával, Zsófival és Gyurival végül sikerült megoldani. A csapat közben új emberekkel egészült ki, ma is egyben vagyunk, lényegében nem volt fluktuáció.
A bivalyok ridegtartásban vannak, de sajnos a földek rendkívül elaprózottak. Majdnem 300 helyrajzi számból jön ki a 230 hektár, és a legnagyobb szántó sincs 20 hektár.
A természetet kell követni
– Így már nem olyan távoli összekapcsolni mindezt a talajkímélő, -regeneráló művelési módok iránti érdeklődéssel. De azért a forgatás nélküli művelés, a takarónövények és a többi még a született mezőgazdászoknak, a profiknak is feladja a leckét.
– Eleinte csak annyit éreztem, hogy idegenkedem a vegyszerhasználattól. Tudtam, hogy nem fogunk vetőmagot szaporítani, itt elsősorban az állati zöldtakarmány-előállításra rendezkedtünk be, ez pedig agrotechnikai szempontból nem nagy kihívás. Még bióban sem. Aztán azt tapasztaltuk, hogy ha a talajok jó állapotban vannak, kapnak istállótrágyát akkor különösebb erőfeszítés nélkül is egész jó hozamokat tudunk elérni. A szántás elhagyása sem okozott különösebb problémát. Pár éve az egyik barátom, Zsidai Viktor figyelmembe ajánlott egy amerikai, angol nyelvű könyvet. Paradox módon ő sem profi mezőgazdász, hanem egy elismert tőzsdei szakember, aki budapesti kertjében űzi a biogazdálkodást. Azt mondta, nekem el kell olvasnom ezt a művet és mindenképpen ki kell próbálnom az abban foglaltakat.
Jó ajánlás volt! Abban a pillanatban, amikor letettem Gabe Brown: Porból élet – Egy család útja a regeneratív mezőgazdálkodás felé című könyvét, megsokszorozódott érdeklődésem a mezőgazdaság iránt. Rájöttem, hogy a természetközeli gazdálkodás hihetetlenül izgalmas, és hatalmas kihívásokat tartogat. Azóta is havi sűrűséggel jönnek postán az angol és német nyelvű szakkönyvek a témában.
Olyannyira fontosnak tartottam a könyv mondanivalóját, hogy meggyőződésemmé vált, hogy minél több magyar gazdának el kellene olvasnia. Vettem egy nagy levegőt, s bár még soha nem adtam ki könyvet, megvásároltam a jogdíjakat, és megbíztam egy kiváló műfordítót, Makovecz Benjamint a fordítással. Kemény munka volt, de karácsony előtt a boltokban volt a könyv. Nonprofit alapon, azzal a céllal adtuk ki, hogy magyar nyelven is elérhetővé váljon szakirodalom a regeneratív mezőgazdaságról. Sikeresen elértük a célunkat: hónapok alatt elfogyott, és komoly beszélgetéseket, vitákat generált a szektorban.
– Az a könyv több, évszázados megszokással leszámol: például a mélyen kiszántott, takaratlan „barnára” művelt táblák helyességével vagy az egyoldalú, csak a növény táplálására koncentráló tápanyagpótló technológiákkal.
– Igen, mert abból indul ki, hogy a talaj az alapja a növénytermesztésnek, és ha a talaj birtokában van az eredeti biológiai hatóerejének, akkor „szinte megold mindent” a növénytermesztésben is. Pont úgy, mint a természetben. Ez persze rendkívül összetett biológiai, kémiai, fizikai rendszerek együtt hatásaként jön létre. Mondok egy példát. Ha túlzott, durva beavatkozással fedetlenre művelt, szélnek, zivatarnak vagy szárazságnak kitett, sérülékeny talajréteg alakul ki – ezt látjuk ősszel a barna, kopasz tarlókon –, akkor hasonló lesz a termőföld biológiai válasza, mint a sérült bőrfelületnek az emberen: a nyílt seb befedésére leggyorsabb megoldást választja. Pechünkre ez a válasz a parlagfű, ami csak Magyarországon sok millió ember életét keseríti meg.
Ilyen példákat hosszan lehetne sorolni, de egy irányba mutatnak: a természetben mindenütt látható módszereket kell alkalmazni, a természet trükkjeivel nem tudunk versenyezni. Törekedni kell az állandó talajtakarás (egyben a folyamatos fotoszintézis) megvalósítására, amennyire lehet, kerülni kell a monokultúrát, növelni kell a talaj szervesanyag-tartalmát (szén), támogatva és az intenzív fizikai talajműveléstől óvva a természetes talajéletet, lehetőleg a külterjes állattenyésztés integrálásával.
A globális élelmiszerhiány: városi legenda
– Az ökológiai átállással gyakran azt szegezik szembe, hogy azért kell az állandó, intenzív művelés és a nagy monokultúrák nagy hozamai, mert egyre több az ember és a haszonállat.
– Ismerem ezt a jól hangzó városi legendát, de ahogy a többi, ez sem igaz. A jelenleg művelésbe vont hatalmas terület ugyanis bőven kielégíti 8 milliárd ember élelmiszerigényét. Inkább az a probléma, hogy mit csináljunk a felesleges terménnyel, ha már az egészet az óriási pazarlásunk ellenére sem tudjuk elfogyasztani? Lényegében elégetjük. Mind az USA-ban, mind Magyarországon a legnagyobb vetésterületű növény a kukorica. Mindkét országban ennek a legnagyobb mennyiségben termelt növénynek több, mint ötven százaléka ipari célokat szolgál, ezen belül elsősorban bioetanol előállítására megy el. Hosszú távú tendencia, hogy az emelkedő olajár húzza a bioetanolárat, ami nyomja felfelé a kukorica árát. Ezáltal a kukorica vetésterülete folyamatosan nő, elsősorban a humán táplálkozást szolgáló egyéb növények rovására, így persze ezek ára is nő. Az állattenyésztők meg nem értik, hogyan nőhet a takarmányár, miközben a húsárak stagnálnak. Az agrárüzemanyagok megjelenése előtti takarmányár/húsár összefüggések felborultak. Nem a termőföld ipari hasznosítása a legnagyobb probléma, hanem az, hogy a nagyobb termésért folytatott rövid távú erőfeszítéseink eredményei hosszú távon fenntarthatatlanok, mert alkalmazott módszereinkkel a jövő élelmiszer-termelését ássuk alá. Állandó, gépesített és vegyszeres beavatkozás, nagy energiabevitel kell ahhoz, hogy fenntartsuk ezt az intenzív mezőgazdaságot.
Egyet kell értenem Dobos Endrével: a jelenlegi mezőgazdaságunk az olcsó és korlátlan szénhidrogén illúziójára épül. Hogy milyen sérülékeny ez a rendszer, azt láttuk a Covid-járvány és most, az oroszok háborúja kapcsán: elég egy zavar a folyamatban, és máris elszabadulnak a műtrágya- és vegyszerárak, és nagy bajban lennénk, ha még a piaci üzemanyagárat is meg kellene fizetnünk. Nem szólva arról, hogy a természetben egyébként ismeretlen monokultúra magára húzza a fertőzéseket, a kártevőket, amik ellen egyre nagyobb erővel kell küzdeni. A természetes megoldások szelídebbek, fenntarthatóbbak, és hosszú távon biztosítják a felborított egyensúly helyreállítását, a talaj tápanyag-szolgáltató és termőképességét. Lehet, hogy az átálláskor valamivel kisebbek eleinte a hozamok, de ezt pont itt, Európában meg kellene engedni magunknak a fenntarthatóbb gazdálkodás érdekében. Egészségesebb termékek, fenntartható gazdálkodás az egyik oldalon, a termőföld ipari hasznosításának megszüntetése a másik oldalon: szerintem nem tűnik olyan rossz kompromisszumnak.
– Kérdés, hogy az elvárosiasodott tömegek elfogadnák-e, hogy a termőföldek jövője érdekében drágább az élelmiszer.
– Ez az árrobbanás előtti időszak tipikus kérdése. Jelenleg nem üresek az élelmiszerboltok, pedig az elmúlt 12 hónapban az élelmiszerek iszonyatosan megdrágultak, ráadásul a termőföldek helyzete sem javult. Ez a legrosszabb kombináció. Megdrágult a kaja, és cserében semmit nem kaptunk.
Az intenzív talajbolygatáson és az agrokémián alapuló gazdálkodás költségei olyan brutálisan megemelkedtek, hogy jelenleg egy műtrágyát és vegyszereket nem használó, alacsony művelési számmal operáló csúcsprofi ökogazdálkodó termelési költségei betakarított terményre vetítve nem magasabbak, mint egy hagyományos gazdálkodóé. Persze nagyon kevés profi biogazdálkodó van (sajnos én sem tartozom közéjük), de a természetközeli gazdálkodás hatékonyságának növelésére óriási a tér. Ez a dolog még gyerekcipőben jár, rengeteg tartalékkal rendelkezik. Ha az igazán komoly K+F pénzek megindulnak a szektorba, az eredmények is folyamatosan érkezni fognak. Eddig csak a termelés költségeire koncentráltunk. De ne felejtsük el, hogy nem azonos végtermékekről beszélünk. Biztosak vagyunk abban, ha egy műtrágyázott földbe elvetett, csávázott vetőmagból kikelt repcét 10 menetben kezelek növényvédő szerekkel, rovarirtókkal, szikkasztóval, az abból származó étolaj szuperegészséges lesz? Nem túlzok, amikor azt mondom, hogy irigykedve gondolok vissza azokra a boldog, naiv időkre, mikor még nem tudtam, milyen módszerekkel állítjuk elő az élelmiszereket.
– Térjünk még vissza békésebb témára: a bivalyokra! Milyen állatoknak ismerték meg őket?
– Mint már említettem, a kezdeti állományt Pista bácsi farmjának megvételével „örököltük”, majd az első kedvező tapasztalatok után egy levágásra ítélt, de genetikailag értékes állományt vásároltunk meg a Magyar Bivalytenyésztők Egyesületének ajánlására. Hatalmas erejű, első pillantásra kicsit félelmetes állatok, de jó tartásban, törődésben kifejezetten kedves, társas lények, akik nemhogy szeretik, de igénylik is az ember közelségét. Nem véletlen, ha valaki több őshonos állatot tart, annak mindig a bivaly a kedvence.
Kohout Zoltán
