Egyszerűnek tűnő képlet: jó vízkormányzás = túlélés

Lapunk állandó jelleggel foglalkozik a talaj vízmegtartó képességét segítő gyakorlatokkal, de világos, hogy vízutánpótlás nélkül mindez nem sokat ér. Talán túlzás nélkül állíthatjuk, hogy a vízkormányzás ügye az egyik legforróbb társadalmi témává vált. A gazdálkodók egyre türelmetlenebbül szemlélik, hogy az állam gépezete milyen lassan fordul rá a megoldásra. Attól félnek, hamarabb válik élettelen és értéktelen sivataggá a földjük, minthogy víz kerülne a talajba.

A témát kutatva gyorsan világossá válik, hogy a vízkormányzásról – hasonlóan a focihoz – mindenkinek megvan a véleménye. A megoldási lehetőségeket azonban sokféleképpen látjuk. A megszólított szakemberek abban mind egyetértettek, hogy a Vizet a tájba! program kevés eredménnyel kecsegtet, hiszen az egész Kárpát-medence egyetlen nagy közlekedőedény. Száraz a Tiszazug „A Homokhátságon csak akkor lesz víz, ha Csongrádban is lesz” – szögezi le Gyói Gábor, a FitoHorm Kft. kereskedelmi vezetője, amivel arra utal, hogy a medencét is úgy lehet feltölteni, ha előbb alul zárjuk el a vizet. Sokakkal egyetértésben is úgy véli, a bajok a folyószabályozással kezdődtek a magyar Alföldön. Még akkor is, ha ez akkoriban egy jogos társadalmi igényt elégített ki. A meder „kiegyenesítése” azonban a vízfolyás gyorsulásával, a meder mélyülésével, ezáltal a környező talajvizek mélyebbre süllyedésével is járt. E hatás kibontakozásához hosszú idő kellett, de talán még ma sem tűnne fel, ha időközben nem változtak volna meg a csapadékviszonyok is.

„Nem vitatom, hogy már a Dunántúlon is kevesebb csapadék esik, de a legnagyobb bajt egy jól körülírható területen tapasztaljuk, amelyik a Dunától keletre, Debrecentől nyugatra és Hatvantól délre terjed ki egészen az országhatárig. Itt szó szerint egy ökológiai katasztrófa zajlik, ami legsúlyosabban a Kőrösök és a Tisza által bezárt területet érinti. Ez hiába a Kárpát-medence legmélyebb pontja, ahol sok folyó összefolyik, mégis kiszárad” – vázolja a szakember. Tiszasason (Tiszazug) idén szeptember végéig összesen 212 mm eső esett, ebből 180 mm volt az azonnal el nem párolgó, hasznosítható vízmennyiség – ennyiből kellett gazdálkodnia a növényzetnek.

Ilyen kevés csapadék mellett sem a talajművelésmód, sem a talajbaktériumok nem segítenek, elfogytak a gazdálkodók kezében lévő megoldási lehetőségek: „Ott tartunk, hogy nem tudunk a búzának, árpának magágyat készíteni, és kiszáradt erdők szegélyezik a 44-es főutat.” A többéves aszály felemésztette a mezőgazdaságból élők tartalékait, és lerombolta a jövőképüket. Gyói úgy tapasztalja, hogy az elmúlt évek aszályai nyomán paradigmaváltás történt a vizekhez való kormányzati hozzáállásban. A Vizet a tájba! program keretében mégis megkésve és kevés helyen valósult meg a vízpótlás. (Augusztusi lapszámunkban megírtuk, hogy mindössze a felajánlott területek 2,7%-án történt árasztás, lásd: Ment víz a tájba – de nem elég.)

„A legegyszerűbb lenne árvizek idején szivornyákon keresztül átvezetni a vizet a mentett oldalra, ehhez nem kell külön energia” – céloz arra, hogy mennyi üzemanyagot elpöfögtettünk a szivattyúk működtetésére. A legfontosabb, hogy minél nagyobb, párolgó, hűtő felület legyen az Alföldön tavasszal, ezért a szükségtározókba való árvízlevezetést is fontosnak tartja. Elnézve az időjárás-előrejelzéseket, idén komoly esély is van egy kemény télre, a környező magashegyek mindenképpen vastag hótakarót kapnak. Ez azt jelenti, hogy tavasszal árvizek jöhetnek, és hosszú évek után ismét kiterjedt belvízfoltokkal szembesülhetnek a gazdák. „Mindent meg kell tenni azért, hogy a Tiszazugba, ahol a burkolt úthálózat kétszeresét teszi ki a csatornahálózat, elegendő mennyiségű víz kerüljön. A gazdálkodóknak pedig meg kell érteniük, hogy ha pár hektárjuk ideiglenes tóvá alakul, az a túlélésüket segíti. Tapasztalat, hogy a búza és a kukorica a víz közelében lévő táblákon lényegesen többet terem.” Szerinte nagyban segítené a gazdálkodói szemlélet megváltozását, ha az Agro-ökológiai Programban (AÖP) a terület 1–2%-ának elárasztásáért kaphatnának 2 pontot a termelők. Ennek kézzel fogható ökológiai haszna lenne, szemben a víz híján sokszor hatástalan mikrobiológiai készítményekkel vagy a ki sem kelt zöldítésekkel.

A félsivatag tetején

A Homokhátságon gazdálkodó Kádár Imre szerint az utolsó pillanatban vagyunk, hogy változtassunk, mert víz nélkül elpusztul a talaj élővilága, az emberek is elvándorolnak a térségből. Addig kellene visszafordítani a folyamatot, amíg megvannak hozzá a helybéli erőforrások, amihez a régi, még helyrehozható zsilipek, csatornák is hozzátartoznak. A szilvatermelő szerint a vízpótlás megoldására szánt pénzt nem gigaberuházásokkal, hanem a víz okos kormányzásával lehetne a leghatékonyabban hasznosítani. Szerinte nem új csatornákat kell ásni, hanem jól szintezni és zsilipezni a meglévőket. Ehhez fontos lenne, hogy a vízügy gárdáját ismét feltöltsék hozzáértő és jól megfizetett szakemberekkel, akik nagyobb önállóságot élvezhetnek a munkájukban. (2010 előtt még létezett Környezetvédelmi és Vízügyi Minisztérium.)

„Elő kell venni a régi vízügyi térképeket, hogy lássuk, hol voltak korábban olyan lapályok, ideiglenes tavak, ahová kiléptek a folyók, összegyűltek, majd elszivárogtak a vizek. Áradások idején az ilyen helyeken lehet a tájba engedni a felesleget. A legfontosabb, hogy ne nagy víztározókat hozzunk létre, amik csak párologtatnak, hanem sok kis, ideiglenes vízállásos területet, amelyekből később remek kaszáló lesz. Egyébként pedig muszáj lesz zsilipekkel megemelni a folyók vízszintjét, lassítani az áramlásukat.”

Gondolatai visszatükröződnek a 2029-ben befejezendő homokhátsági vízpótlási tervben. A program lényege, hogy a Duna vizét napelemekkel működtetett nyomóvezetékeken keresztül juttatják el több magasponti tározóba, ahonnan az gravitációsan folyik el a Homokhátság vízhiányos területeire. A tározás legtöbb esetben már kiszáradt, természetes tavak medrében és a környező, helyrehozott csatornákban történne. A terv teljes költsége 1700 milliárd forint, amit több megvalósítási szakaszban használnának fel.

A program célterületei:

1. A Ráckevei-Soroksári Duna-ág vízpótlásának bővítése.
2. A Kiskunsági-főcsatorna és a Duna-völgyi főcsatorna vízkészletnövelése.
3. Északi regionális vízpótlás és vízvisszatartás.
4. Keleti vízpótlás és vízvisszatartás.
5. Kígyós rendszer vízpótlása.
6. Déli regionális vízpótlás.
7. Közép-homokhátsági szikes tavak vízpótlása.

Jogszabályok dzsungelében

A Homokhátság tetején, Orgovány környékén gazdálkodik Konfár Imre is, aki attól tart, túl távoli a vízpótlási terv megvalósítására kitűzött 2029-es dátum. Kecskemét környékén már most nincs víz a kutakban 10–20 méteres mélységben. Két nagy problémát lát, ami akadályozza a talajok vízzel való feltöltését: az egyik egy szemléletbeli, a másik egy tulajdonjogi. Sőt, a kettő át is fedi egymást, hiszen a víz visszatartása egyfajta tulajdonkorlátozás. A magyar vízgazdálkodási gyakorlat vízkészlet-gazdálkodásra és árvízvédelemre korlátozódik, holott a víz megtartása is vízügyi feladat lenne. Ez egyben lehetővé tenné, hogy a vízügyi igazgatóságok anyagi fedezetet kapjanak a tiltók és zsilipek karbantartására, nem csupán a mederkotrásra.

„Ha minden vízfelület csak egy kicsivel feljebb lenne töltve, mint a nullszint, máris több víz szivároghatna át a környezetbe” – érzékelteti Konfár Imre a zsilipkezelésben szükséges szemléletváltást. A gyors reagáláshoz fontos lenne a vízjogi engedélyezés egyszerűsítése. A kis vízfolyásokon, árkokban, zsilipeken végzett alacsony kockázatú beavatkozások esetében lehetővé kell tenni, hogy a vízügyi szervek és helyi közösségek együtt, előre meghatározott üzemrend szerint, rugalmasan kezeljék a műtárgyakat. „A földtulajdonosok/-használók oldaláról várni a vízkérdés megoldását hiábavaló. Először a csatornákat töltsük fel, aztán a nádasokat, tocsogókat, és csak a legvégén árasszuk el a legelőket, szántókat. Úgy tudom, készül egy jogszabály is, ami télen legfeljebb négy héten át lehetővé teszi a vízügy számára, hogy ne reagáljon zsilipnyitással a gazdálkodók által bejelentett belvízkárokra.”

Konfár Imre tisztában van vele, hogy nemcsak a víz visszatartása sérthet tulajdonjogot, de a víz szétengedése is. „A Keleti-főcsatorna olyan magasan fekszik, hogy az egész Hortobágyot képes lenne elönteni, de boldogok lennénk, ha ez akárcsak néhány száz hektáron megvalósulna. Valószínűleg ennyin sem fog, mivel a helyi marhatartók és a védett túzokok nem szeretik a vízborítást.” Ezen a ponton az Olvasó is átérzi, mennyire bonyolult háttere van a témának. Aki alaposabban szeretne foglalkozni vele, érdemes felkeresnie ezt a honlapot, és részt venni a szervezők konferenciáin: https://viz-valaszto.hu/.

Gönczi Krisztina

Tudástár Agrárágazat

Vízvisszatartás és vízkormányzás – a mezőgazdaság életképességének záloga
A vízkormányzás a felszíni és felszín alatti vizek tájban tartását, irányítását és hasznosítását jelenti. A klímaváltozás miatt a vízmegtartás ma már létkérdés a magyar mezőgazdaságban: a túl gyors lefolyás és a medermélyülés miatt a talajvízszint csökken, az Alföld nagy része kiszárad. A modern vízkormányzási szemlélet célja a régi csatornák, zsilipek és tározók helyreállítása, a kisvizes beavatkozások egyszerűsítése, valamint a tájléptékű vízvisszatartás erősítése. Az „egy csepp vizet se veszítsünk” elv ma már a termelés fennmaradásának feltétele.