Genetikai tartalékok – illúziók nélkül

A fajtanemesítő munka világszerte felértékelődött, ennek eredményeként szinte túlhajtott ütemben cserélődnek a fajták. A korszerű nemesítési módszerek alkalmazása mellett is szükségesnek látszik a korábban értéket képviselő fajták hatékonyabb megőrzése. Emellett az új fajták kereskedelmi forgalomba hozatala előtt fontos lenne azok alaposabb kipróbálása.

A Kárpát-medence ökológiai és termesztési sajátosságai különösen alkalmasak a történelmi és tájfajták megőrzésére. A genetikai tartaléknak tekinthető fajtákat, alfajtákat, klónfajtákat és klónokat viszont a megőrzésük biztosítása érdekében szükséges a régi gyakorlattól eltérően nagyobb egyedszámmal fenntartani, hívja fel a figyelmet tanulmányában Dr. Surányi Dezső (NAIK GyKI Ceglédi Kutató Állomás).

 

Dr. Surányi Dezső és kollégái három csonthéjas fajt vizsgáltak – nem a fajtahasználat gyakorlata, hanem – a korábbi genetikai értékek megőrzése szempontjából. A szilva egyes alakjai endemikusnak számítanak, de a XV. századtól a sárgabarack és a XVI. századtól őszibarack egyes fajtáiban is tapasztalható, hogy a meghonosodásuk óta számos új forma jelent meg. Történelmi okok miatt a szilvafajták divergáltak legkorábban. A szakemberek nemcsak felfigyeltek az új formákra, hanem azokat szaporítani is kezdték: ezeket nevezzük régi és tájfajtáknak.

A hatalmas új fajtakínálat mellett szinte mozgalommá vált a régi fajták felkutatása és szaporítása is. Akad azonban ennek történeti-botanikai buktatója is: a történelmi múltban kialakult termesztő körzeteket képes szétzilálni a fajták szabados csereberéje, valamint a megalapozatlan honosítási törekvések. A problémát növelheti továbbá a fajtanevek keveredése is.

A sárga- és őszibarack, valamint a szilva régi és tájfajtái többnyire olyan korban és termesztési kultúra idején alakultak ki, amikor még bizonyos betegségek nem jelentek meg. A sárgabarack esetében ilyen a gutaütés, a sharka vírus és a fitoplazma fertőzések, őszibarack fajtáknál például a tafrina és a monília, a szilvafajtáknál pedig a sharka vírus, de bizonyos rovarkártevők sem fordultak elő. Ez nem feltétlen jelenti azt, hogy e patogén szervezetek akkor még nem léteztek, lehet, hogy a termesztett egyedek száma limitálta a terjedésüket. A boszorkányperek anyagában például felbukkan a barackfák hirtelen pusztulása, egy IX. századi sírban pedig monília fertőzött őszibarack magot találtak. Fontos tehát, hogy sem a régi és tájfajtákat, sem pedig a legújabb fajtákat nem szabad kritika nélkül szaporítani. Az elhúzódó indtrodukciós periódus, a generatív szaporítás elterjedtsége és a fajok mutációs képessége ugyanis legalább annyira katalizálta a változásokat, ahogyan ugyanazok a tényezők a patoszférát is alakították.

Napjainkban a legnagyobb problémát az úgynevezett homogenizáltság jelentheti, hiszen az egységes (vegetatív) alanyok és a nagy területen lévő nemes fajták a kórokozóknak és kártevőknek az esélyét is nagyban növelik.

Ne legyenek tehát illúzióink! Az újabb betegségek és kártevők a régi és tájfajtákat sem biztos, hogy kímélik.

 

Forrás: XXVI. Növénynemesítési Tudományos Napok, Összefoglaló kötet

fajtamegőrzés gyümölcsnemesítés növénynemesítés őszibarack régi fajta sárgabarack szilva tájfajta