Hegyi kombájnnal aratnak a pándi dombokon

Gál János szerint, aki tavasztól őszig optimális időben végzi el a növénytermesztés teendőit, azzal lényegében megalapozta munkája eredményét, mert a vetőmagkínálatban nincs lényeges különbség a fajták között. „A vetőmagházak adott környékre, talajra, technológiára adnak választékot. Az aktuális fajtakínálattal többnyire tavasszal találkozunk, sokszor nehéz választani a túlzottan is bőséges kínálatból. A prospektusban leírják a fajták tulajdonságát, bőtermő, toleráns – csak más szavakkal. Ezért csinálok minden évben fajtakísérleteket. A repcéből négy cég fajtáit vállaltam fel. A 30 hektáros repcetáblában 20 hektárt foglalt el a nagyüzemi termesztés, és mellette hasonló technológiával szerepeltek a kísérleti fajták. A mind gyakoribb fajtakivezetés miatt indokolt a saját kísérlet. Éveken át egy bevált kukorica fajtát vetettem, szerettem, mert kimondottan jól teljesített. Látványosan nőtt, bőtermő volt, gyorsan leadta a nedvességet, tűrte a szárazságot. Vele elégedett voltam, hektáronként 9-10 tonnát termett, jó időjárás esetén 12-őt is arattunk. Két éve ez a fajta is tragikus terméssel fizetett. Hiába nőtt a kukorica három méter magasságba, a csöveken nem találtunk szemeket, sőt, a csövek sem fejlődtek ki, szinte megégett a légköri aszályban. Most tavasszal újabb fajtákat vetettünk, több táblában helyenként 160 mázsa mennyiségű termést mért a kombájn hozamtérképe a kísérletben.”

Gál János megjegyzi, két szorításban vergődik a növénytermesztő. Egyik oldalról szembesül a bőséges vetőmag kínálattal, a másik oldalról nézve pedig a megszokott fajtákat mintha a kelleténél gyakrabban és gyorsabban vonnák ki a forgalomból. „Nem várja el az ember, hogy minden terhet levegyenek a válláról, és abban sem hiszek, hogy akad olyan növényfajta, amit elvetünk, s hozza a sikert. Legutóbb 4, szerintem jó fajtát kivontak a forgalomból. A Tápió-vidéken téltől kezdve egészen a nyár elejéig aszállyal szembesültünk. Júniusban megjött a szűnni nem akaró esős időszak. A víztől már kocsonyásodott a kukoricaszem. Az egyik kísérleti fajta 140 mázsás termést hozott, csakhogy nehezen adta le a vizet, a másik asztalmagasságig felkopaszodott.”

A pándi dombok kihívása

Aki életében először érkezik Pándra, igencsak meglepődhet. A térkép szerint az Alföldön jár, ám a Tápióság-vidéke leginkább Somogy és Zala megyére hajazó dimbes-dombos tájra emlékezteti a látogatót. Gál János és családja a dombok egyikén építkezett, erejére és szorgalmára alapozva alakította ki telephelyét a falu északi sarkában, a Tápióságig ívelő részen. A völgyekkel, emelkedőkkel teli szántókon egy alföldi típusú, mégoly korszerű kombájn könnyen felsülne aratáskor. A korábbi gép kiválóan dolgozott, de már meghaladta erejét a domb megmászása. Előrehaladt kora és a nagyobb teljesítményigények miatt eljárt felette az idő. Az új kombájn kiválasztása három éven át tartott, gyűltek-gyűltek az adatok a kínálatról, szaporodtak az érvek pro és kontra, sok termelőt is kifaggattak. Megtartva a régi márkát, végül a szerelhetőség, megbízhatóság és a gyors alkatrész utánpótlás alapján dőlt el a választás egy összkerék meghajtású, hegyi kombájn mellett.

Nincs mit szégyellni

A hegyjáró kombájnra magunk is kíváncsian tekintünk. Itt-ott hallani, nem kellene további újabb és újabb gépcsoda a gazdák portáira, így is tartjuk a lépést a nyugatiakkal. Egyesek szerint túlzott gépesítettség, főként a birtokok méreteihez mérve. „Erőgépből, aratáshoz és a növényvédelemhez szükséges gépekből tényleg bővében áll a legtöbb vállalkozás, ami mégsem felesleges! – mondja megfontoltan Gál János. – Mindig voltak és mindig lesznek váratlan helyzetek, nagy kapacitást igénylő csúcsfeladatok. Miben vagyunk esetleg mégis gyengébbek” Szerintem semmiben. Amikor eljutok egy külföldi bemutatóra, meglehetősen kritikusan szemlélem az ajánlatokat. Sóvárgok persze a látottak után, ezzel együtt nincs mit szégyellni sem a gépesítés színvonala, sem a gazdálkodási ismereteink miatt. Gyengeségünk a logisztika és az értékesítés területe. Főként az értékesítéssel dől el az éves munka eredményessége. A siker gyökere visszanyúl a jól időzített vetés időpontjáig, az ezt követő jó kelésig, befolyásolja a megfelelő tőszámválasztás, a tápanyagellátás. A növénytermesztés technológiáit a legtöbb gazda ismeri, megtartja, de mindez kevés, mert az értékesítés időzítése, a vevő igényének kielégítése felülír mindent. A felvásárlási ár naponta változik, újabban kétszer, esetenként háromszor. A felvásárlókkal nem kell baráti kapcsolatot ápolni, de sokra tartom a korrekt üzleti együttműködést. Mondok egy példát. A kereskedők mindig megtalálják a módját az átvételi ár letörésére. Ha nincs fuzárium, ráfogják a poloskafertőzésre. Mi egy nemzetközi akkreditáció alapján mérjük a paramétereket. Csakhogy a minősítésünk eredményét a kereskedő cégek nem mindig ismerik el, senki nem kíváncsi a drága pénzért kialakított minősítésünkre, még a vetőmagház eredményeire sem. Olykor 2-3 százalékpontnyi eltérésre hivatkoznak az átvevőhelyek. Hogyan lehetne tisztázni a vitákat? – van ebben az országban számos szervezet, szerveződés, tető alá hozhatnák a gazdák és a feldolgozók egyezségét. Mi néhányan szövetkeztünk, hogy az 5-10 hektáros gazdák ne külön-külön tárgyaljanak a felvásárlókkal. Bevonva a kis gazdaságokat, élére álltam a közös beszerzés, közös fajtahasználat, közös értékesítés és a szolgáltató jellegű földművelés szervezetének. Oda szeretnénk eljutni, mint egy osztrák gazda, akinek egy évnyi termése raktárban áll, egy évnyi pénzt tart a bankban, s még lábon áll az idei termése. Szeretnénk, hogy semmilyen kényszer se szorítson bennünket, se anyagi, se kapacitáshiány. Növényvédő szert, vetőmagot, műtrágyát, üzemanyagot készpénzzel fizetve jelentős kedvezménnyel vásárolhatok. Az összefogást kiterjesztettük egészen Monorig, de azzal szembesültünk, hogy nagy méretekben már nem tudtuk megteremteni a harmóniát a gazdálkodók között. A bázisunk jelenleg szűkebb kört ölel át, mégis akad valamilyen akadály. Most a kukorica miatt győzködjük egymást, szárítsunk, vagy ne. Úgy látom, ezúttal jobban járunk, ha nedvesen értékesítjük a termést. Számolni és mérlegelni kell, mert óriási pénzekről beszélgetünk.-

Pándról, a Tápió-vidéki községről sok tévhit terjed, ezek egyike a Pándi-meggy. Sokan nem tudják, hogy a nagy szemű meggy eredete ismeretlen, nevezik kecskeméti, nagykőrösi, sőt szentesi meggynek egyaránt. A hagyomány szerint egy Pándi János nevű debreceni huszárkapitány talált rá a magoncára, amit nemesített. Az alföldi gyümölcstermesztés fellendítésekor a Pándon élő Szilvássy család Cifra kertjében ritkaságba menő gyümölcsöket gondoztak, közte meggyet, cseresznyét, sárgabarackot. A legtöbb fa kipusztult, tartani lehetett tőle, eltűnik az utolsó Pándi-meggy is a környékről, ezért a település vezetői nemcsak szorgalmazzák, de maguk is ültettek néhány éve 170 meggycsemetét a Sugár út két oldalán. És azóta minden évben meggy fesztivált rendeznek a településen.

Naponta, szemmel ellenőrizve

Míg meg nem szűnt, a pándi téeszben dohányt is termesztettek. A dohány fokozatosan szorult ki a térségből, ma alig két család ülteti. A dohányt végérvényesen felváltották a kalászosok, közte a búza, árpa, valamint a kukorica, repce és a napraforgó. A sorból olykor kiesik a repce, mert ha elmarad az eső augusztus utolsó harmadában, Gál János inkább zsákban hagyja a vetőmagját. „Idén hektáronként 3 tonna mennyiségű repcét vágtunk, de ki tudja, hogy minek köszönhetően. A vetéstől a virágzásáig szárazban fejlődött a repce, június elején a jó esőktől már hízhattak a becők. Mások ásóval és talajpálcával járják a határt, én egyiket sem viszem magammal, szemmel ellenőrzöm a gyarapodó növényt. Naponta ellenőrzöm, s megjegyzem, hol kell legközelebb több tápanyag, hol kell javítani a munkán.”

A Gál család csaknem 100 hektár területű saját földön gazdálkodik. Bérelnek ezen felül 80 hektárt, és további 250 hektáron művelés-szolgáltatást végeznek. A gazdaságban összesen négyen tevékenykednek, a családfő, feleség, kertészetet tanult fiuk és a szezonban velük dolgozó nyugdíjas alkalmazottjuk.

Növénytermesztés mellett állatok is

Gál Jánosról nehéz elképzelni, legény korában a testsúlya alig érte el az 50 kilót. Éveken át Tápiószentmártonban dolgozott, díjugrató lovakat tanított be, ott kamatoztatta a tatai iskolában tanult tenyésztői ismereteit. Később lóápoló lett, egy időszakban beöltözött csikósnak, majd kamionozott egészen 97-ig. S mi lett az állatszeretetével? Nehogy azt mondja – kérdezzük némi éllel, merthogy gondozott portáján virágoskert díszlik, a mögé emelt kerítés eltakarja a hátsó udvart a kíváncsi szemek elől -, hogy nyulat nevel, meg tart tíz darab tyúkot.

„Azóta nincs lovam, hogy leszálltam a nyeregből, de a versenyeket képes vagyok hajnalig nézni a tévében – mondja csendes hangon. – Tudomásul kellett vennem, a gazdálkodás mellett nem maradna idő a ló gondozására. Egy ló igényli a rendszeres mozgást, foglalkozni kell vele. Divat lovat tartani, de az nem gondoskodás, ha biciklire ülve vezetgetem. Egyéb jószágunk mindig akad, az ólakat 25 hízó, számos tojótyúk elfoglalja. Nevelünk néhány üszőborjat, 14-15 hízó marhát. Mindig voltak állataink, de soha nem regisztráltattuk magunkat, hiszen korábban sosem kellett. Az állatok többségét maglódi, sülysápi, nagykátai családoknak neveljük fel, a vágásig rendszeresen jönnek szemlélni a kiválasztott malac gyarapodását.”