A szarvasmarha etetését nem önmagában a takarmány, hanem a tartásmód, a hasznosítási cél és a telepi technológia együtt határozza meg. Más megoldás kell a legelőn tartott húsmarhának, más a hizlaldában, és megint más a nagy tejtermelésű tehenészetekben. Ezért az etetési gyakorlat mögött mindig ott állnak a megfelelő műszaki eszközök is.
A legelő nem mindig elég önmagában
A legelőn tartott húsmarháknál a takarmányellátás alapja a gyep, illetve bizonyos esetekben a szártarló (1. kép). A hozam azonban erősen időjárásfüggő: tavasszal és ősszel több a fű, nyáron viszont gyakori a kisülés. Emiatt a legeltetési időszakban is sokszor szükség van széna- vagy szalmakiegészítésre, a teleltetés idején pedig szenázsra és szilázsra.
Hizlalásban a keverék a kulcs
Az istállóban tartott húsmarháknál – legyen szó hízóállományról, üszőkről vagy növendék bikákról – az ad libitum etetés mellett a TMR-re épülő monodiétás takarmányozás is széles körben elterjedt. A hizlalás receptjeiben a különböző szilázsok, szenázsok és kiegészítők adják az alapot (2. kép). Az 1. táblázat a gyakorlatban alkalmazható receptek összeállítását tartalmazza az állatok élősúlyának függvényében.
Tejelő állományoknál már a TMR az alap
A tehenészetekben ma elsősorban a kötetlen tartás dominál, ezen belül pedig egyre nagyobb teret kapnak az alomtakarékos, hígtrágyás rendszerek. Az etetésben a TMR-technológia számít általánosnak, különösen a nagy állományoknál. A robotizált telepeken emellett a PMR is terjed, amely összetételében sok ponton hasonlít a TMR-re (3. kép). A TMR- és PMR-etetési technológiában lehetőség van arra, hogy a különböző termelési szintű állatcsoportok számára optimális összetételű takarmánykeverékeket és kiegészítőket állítsanak össze. A 2. táblázat ilyen receptsorokat mutat be.
Takarmánybázis nélkül nincs stabil termelés
A 2. táblázat jól mutatja, hogy a kukoricaszilázs mellett egyre nagyobb szerepet kapnak a különböző szenázsok is. Ebben az aszályos éveknek is nagy szerepe van: a csökkenő kukorica- és cirokhozatok mellett a takarmánybiztonságot egyre inkább a fűfélékből, pillangósokból és őszi-tavaszi keverékekből készített szenázsok adják. Ezért a takarmánybázist ma már nem elég „megtermelni”, azt előre meg is kell tervezni.
A legelőn is kell a technika
A hazai legelők alacsony hozama miatt a szabadban tartott állatoknál gyakran szükség van kiegészítő takarmány kiosztására. Erre beépített vagy telepíthető etetővályúk is használhatók, de a legegyszerűbb megoldást többnyire a hengeres nagybálák fogadására alkalmas kör alakú önetetők jelentik. Ezek a nyitott, hegesztett szerkezetek készülhetnek korrózióálló anyagból, vagy korrózióálló bevonattal védett kivitelben, de akár fából is kialakíthatók (4. kép).
A körbálaetetőkbe a hengeres szenázs bálák is könnyen behelyezhetők, a szenázs és a szilázs etetéséhez azonban már megfelelő, szilárd burkolatú etetőtérre, útra vagy vályúra van szükség. Az etetővályúkat és jászlakat úgy kell elhelyezni, hogy a takarmány kézi és gépi kiosztása egyaránt megoldható legyen.
Nemcsak enni, inni is kell
A legelőn tartott szarvasmarháknál az etetés mellett a folyamatos, jó minőségű ivóvízellátást is biztosítani kell. A legtermészetesebb megoldás a természetes vizekből történő itatás lenne, erre azonban az utóbbi évek aszályos időjárása miatt egyre kevesebb helyen van lehetőség. Emiatt a biztonságos vízellátást ma már többnyire mesterséges úton, különféle műszaki rendszerekkel kell biztosítani.
A vízellátás egyik, ugyanakkor legköltségesebb módja a tartálykocsis szállítás és a legelőn elhelyezett tárolótartályokból történő itatás. Ha a legelőn fúrt vagy ásott kút áll rendelkezésre, a vízkiemelés szélmotoros, dugattyús szivattyúval is megoldható. Az ilyen rendszer szélkerékből, tartóvázból, a dugattyút működtető tolórúdból, szivattyúból, csővezetékből, tárolótartályból és a hozzá kapcsolódó itatóedényekből áll (5. kép).
A víznyerésre benzinmotoros átemelő szivattyúk, illetve akkumulátorról vagy napelemről működtetett elektromotoros rendszerek is használhatók. Az itatás maga különféle itatóvályúkkal és itatóládákkal oldható meg; ezek közül egy- és kétkalodás, hőszigetelt kivitelű változatok is telepíthetők.
A keverőkocsi lett a telepi etetés központja
A zárt, kötött tartású tehenészetekben a TMR-, illetve PMR-alapú monodiétás etetési technológiák elterjedését nagyban segítette a takarmánykeverő-kiosztó kocsik fejlődése. Ezeket a gépeket a gyakorlatban gyakran egyszerűen etetőkocsinak nevezik, és ma már széles típusválasztékban állnak rendelkezésre.
Szerkezeti kialakításuk alapján a takarmánykeverő-kiosztó kocsik két fő csoportra oszthatók: vannak vízszintes tengelyű csigás, illetve függőleges keverőszerkezetű változatok.
A vízszintes csigás keverő-kiosztó kocsik felül nyitott kocsiszekrényének első és hátsó falában csapágyazott, nagy menetemelkedésű csigák végzik a keverést (6. kép). A felső csigák egymással ellentétes irányban forognak, míg az alsó csiga vagy csigák a kiadagolónyílás felé továbbítják az anyagot. A csigalevelekre az utóaprítás javítása érdekében különböző profilú kések kerülnek, az oldalfalra pedig bordázott ellenkéseket szerelnek.
A robusztusabb felépítésű, függőleges csigás keverőberendezések üzembiztosabban viselik el a működés közben fellépő mechanikai igénybevételeket. Ezek kocsiszekrénye szintén felül nyitott, kialakítása pedig dézsás rendszerű. Az alsó padlólemezhez kapcsolódik a függőleges keverőcsiga hajtóműháza és csapágyazása. A beépített csigák száma a gép méretétől függően egy, kettő vagy legfeljebb három lehet, a nagy, akár 40 köbméteres raktérfogatú változatokban pedig négy függőleges csiga is dolgozhat (7. kép).
A nagy menetemelkedésű, vastaglemezből kialakított csigalevelek felfelé csökkenő átmérőjűek. Az aprítás hatékonyságát keményfém felrakású kések növelik, míg a dézsa falára szerelt ellenkések tovább javítják a keverés és az utóaprítás eredményességét. Az újabb típusoknál a keverőcsigák hajtása változtatható fordulatszámú hidromotorokkal történik.
Az állandó vagy változókamrás bálázógépek többsége szeletelőkéses aprító-anyagtovábbítóval készül, így az ezekkel előállított széna- vagy szenázsbálák homlokrakodóval, előaprítás nélkül, egészben is berakhatók a keverő-kiosztó kocsikba. A szeletelés nélküli bálákat viszont a homlokrakodó gémszerkezetére szerelt, alternáló vágószerkezetű bálaszeletelővel elő kell aprítani (8. kép).
A falközi silókban tárolt szilázsok és szenázsok rakodása telepíthető, vontatott vagy függesztett silómaróval, illetve a rakodógép gémszerkezetére csatlakoztatott silóblokk-vágóval oldható meg.
Vontatott vagy magajáró: mire van szükség a telepen?
A vontatott keverő-kiosztó kocsik silómaró szerkezettel is felszerelhetők, így saját maguk is képesek a kocsiszekrény feltöltésére. Rakodáskor a nyitott hátsó fallal a silókazalhoz tolatnak, a betöltést pedig a csuklósan kapcsolt silómaró gémszerkezete végzi. A maródob mozgatásáról kettős működésű munkahengerek gondoskodnak, magát a marást pedig a dob palástjára szerelt kések végzik.
A vontatott takarmánykeverő-kiosztó kocsikat a különböző állatlétszámú és teljesítményszintű telepek igényeihez igazodva sokféle kivitelben gyártják. A kínálatban 10, 20, 30 és 40 köbméteres raktérfogatú változatok szerepelnek, egytengelyes, tandemtengelyes vagy tridem futóműves kivitelben. A gépek készülhetnek silómaróval vagy anélkül, beépített mérlegrendszerrel, a traktor termináljához illeszthető szoftverrel és ISOBUS-csatlakozással is (9. kép).
A nagyobb tehenészeti, húsmarhatartó vagy marhahizlaló telepeken a TMR- vagy PMR-keverékek kiosztását gyakran már magajáró keverő-kiosztó kocsikkal végzik (10. kép). Ezek a gépek szintén 20, 30 vagy 40 köbméteres raktérfogattal, különböző felszereltségi szinteken készülnek. Az újabb típusok szinte kivétel nélkül függőleges csigás keverővel és silómaró berendezéssel dolgoznak.
A silómaró gémszerkezete előrenyúlik a vezetőfülke elé, és csuklósan kapcsolódik a dézsás kocsiszekrény vázához, amely egyben a láncos vagy kaparóléces szállítószalag tartószerkezete is. Az aprítókésekkel szerelt silómaródob a szállítószalag első részéhez csatlakozik. A dob és a tartóváz általában korrózióálló anyagból készül, a késekhez pedig kopásálló szerszámacélt használnak. A gémszerkezetet munkahelyzetbe a vezetőfülkéből vezérelt, kettős működésű munkahengerek emelik és süllyesztik (11. kép).
A magajáró takarmánykeverő-kiosztó kocsik a TMR-etetési technológiában a pontos receptúra-összeállítást és kiosztást is támogatják. Ennek érdekében elektrotenzometrikus mérlegrendszerrel, ISOBUS-adatátvitellel, szoftveresen beállítható vezérléssel, kijelzőterminállal, valamint számítógépes adatfeldolgozási és adatrögzítési lehetőséggel készülnek. Az adatkapcsolat USB- vagy RS 232-csatlakozáson keresztül is megoldható (12. kép).
Mind a vontatott, mind a magajáró keverő-kiosztó kocsiknál a kiosztott takarmány mennyisége pontosan szabályozható. A folyóméterenként kiadott adag a kocsiszekrény adagolónyílásának beállításával és a kiosztás munkasebességének megválasztásával igazítható az adott állomány igényeihez.
Dr. Kelemen Zsolt
műszaki szakértő
Agrárágazat Tudástár: TMR-takarmányozás – A TMR (Total Mixed Ration) olyan takarmányozási rendszer, amelyben a szálas-, tömegtakarmányokat, abrakokat és kiegészítőket egy homogén keverékké dolgozzák össze. Előnye, hogy minden falat azonos tápanyag-összetételű, így csökkenti a válogatás lehetőségét, javítja a takarmányfelvétel egyenletességét és támogatja a magas termelési szint fenntartását. A korszerű tehenészetekben a TMR előállításának és kiosztásának központi eszköze a takarmánykeverő-kiosztó kocsi.
