Nyugdíjkérdés, avagy az öngondoskodás könyörtelen kényszere

Mára egyértelművé vált, hogy a január 31-ig meghozott döntéstől függetlenül, a demográfiai trendek által halálraítélt állami felosztó-kirovó nyugdíjrendszer, és az ellehetetlenített, kevesebb forrásból gazdálkodó magánnyugdíj pénztári rendszer sem képes önmagában a következő generációk nyugdíjproblémáját megoldani. Így szinte kivétel nélkül mindenki kénytelen lesz az öngondoskodás valamilyen formáját választva privát nyugdíjtőkét felhalmozni. A kérdés tehát csak az, hogy milyen megoldást választunk, és milyen forrásból valósítjuk meg azt.

Vizsgáljuk meg a problémát egy kicsit közelebbről!

Mivel nagyságrendileg csupán 100.000 fő választotta a magánnyugdíj pénztári rendszert, cikkünk elsősorban az állami nyugdíjpillér vizsgálatára összpontosít. Annyit azonban mindenképpen érdemes tisztáznunk, hogy a II. pillér bevezetésével létrehozott öszvér-megoldás oka és egyben lényege az volt, hogy a következő generációk nyugdíj kifizetéseinek 75%-át az állami, 25%-át a magán rendszer finanszírozza majd. A visszalépők tehát 2011-től 100%-ban az államra kénytelenek támaszkodni jól berögzült magyar szokás szerint, a maradók tábora viszont elvesztette állami nyugdíjjogosultságát a hátralévő szolgálati éveire.

Az állami nyugdíjrendszert továbbra is a felosztó-kirovó elv vezérli (a mai nyugdíjak 97%-a, az idei változásnak köszönhetően a leendő nyugdíjak legalább 90%-a az I. pillért terheli). Az elv egyszerű, arra a feltételezésre épül, hogy ha sok aktív dolgozó fizet hosszú időn keresztül viszonylag kevés nyugdíjjárulékot, akkor abból kevés nyugdíjas – a nem túl hosszú hátralevő életében – viszonylag sok nyugdíjat kaphat. Amit a rendszerbe az aktívak befizetnek, azt egyből kiosztják a mindenkori nyugdíjasok között. Ahogy Nagy Feró énekelte meg annak idején: „…ami befolyik, az rögtön kifolyik.” A Bismarck nevével fémjelzett modell alapvetése születése idején – idestova 120 éve – helytálló volt, de mi a helyzet vele napjainkban.

A legnagyobb veszélyt jelentő társadalmi „problémát” az generálja, hogy az emberi civilizáció története során először többségbe kerülnek az idős emberek a fiatalokkal szemben. Ma, az egy családban születő gyermekek száma átlagosan nem négy vagy öt, hanem alig több mint egy. A felnövő nebulók többsége nem áll munkába az általános iskolát követően, hanem sokáig tanul mielőtt első önálló jövedelmét megszerzi, vagyis járulékfizetőként csak későn számíthatunk rá a munkaerőpiacon. Amikor meg végre megjelenik, egy olyan környezetben találja magát, ahol sajnos a közterhek mértéke arra ösztönzi a munkaadókat, hogy a járulék fizetést minimalizálják.

E folyamat következménye, hogy egyre kevesebben fizetnek, ráadásul egyre rövidebb ideig járulékot. Ugyanakkor majd minden nyugdíj előtt álló igyekszik valamilyen jogcímen előbbre hozni a várva várt nyugdíjjogosultságot. Ráadásul az elmúlt fél évszázadban igencsak felgyorsult az idős korban várható élettartam növekedése – a nyugdíjas kor küszöbén mára már 20 év a hölgyek és 15 év a férfiak esetében (KSH 2005), s e hosszú inaktív szakasz 2 évente nagyjából 1 hónappal tovább növekszik. Így a nyugdíjrendszernek nem néhány évre, hanem évtizedekre kell a nyugellátást biztosítania. E tendenciák eredményeként pedig egyre többen akarnak egyre hosszabb ideig egyre több nyugdíjat kapni. Mivel a folyamatosan apadó bevételt egyre többfelé kell osztani, kétségtelenül egyre kisebb lesz az egy személyre jutó szelet a közösség tortájából.

A Ratkó-generáció következő években történő nyugdíjba vonulása után, a rendszer már középtávon is csak nagyon szerény megélhetést biztosító ellátást lesz képes kisajtolni magából. Nem beszélve az 1970-es évek közepén született ún. GYES-nemzedék 2035. körüli célba érkezéséről. Azonban nem kell ennyire előreszaladnunk ahhoz, hogy a veszélyt közvetlenül a bőrünkön érezzük, hiszen a mostanában nyugdíjba lépők nagy része, nem alkalmazottként, hanem többnyire önfoglalkoztató vállalkozóként teszi majd le a lantot, aki jellemzően csak a minimálbér utáni közterheket fizette be. Így nem lepődhet meg azon, hogy várható havi nyugdíja nem lesz elegendő a nyugdíjas éveinek finanszírozására. Továbbá ne felejtsük el, hogy a Ratkó-korszak gyermekei aktív életük második felében már a fogyasztói társadalom részesei voltak, akik valószínűleg nagyon nehezen fogadják majd el életszínvonaluk drasztikus csökkenését: ki akarna kiszállni kényelmes autójából, ki dobná el telefonját, laptopját – egyáltalán ki adná fel élete nélkülözhetetlenné vált kellékeit?

Régebben az emberek szegényen mentek nyugdíjba, így nem volt feltűnő a változás, a jövőben viszont sokan jó anyagi körülmények között lesznek inaktívak, viszont kénytelenek lesznek szembenézni a relatív elszegényedés pszichológiai csapdáival.

Számos hazai adat jelzi a veszély tényleges nagyságát. Tudjuk, hogy közel két millió ember csak a minimális járulékokat fizeti meg, így nyugdíja is csak a létminimumon való tengődést teszi majd lehetővé. Csaknem egy millióan feltehetően nem is szereznek nyugdíjjogosultságot, mivel nem szereznek elegendő szolgálati időt (pl. a feketegazdaságban rejtőzködők). Ha az aktív korú népesség számát (5,5 millió fő) alaposabban szemügyre vesszük, és levonjuk belőle a nyilvánvalóan csak elméleti szinten eltartónak számító rétegeket (munkanélküliek, közszolgák), döbbenten tapasztalhatjuk, hogy nagyjából két és fél millió fő tartja a hátán az állami gondoskodás roskadozó építményét. Magyarországon a helyzetet súlyosbítja néhány nem megfelelően átgondolt egyéni pénzügyi döntés is. A jelzálogadósok közel 20%-a 50 évesnél idősebben vette fel az átlagosan 17 év futamidejű devizakölcsönét, ami a jelen piaci környezet okozta extra terheken túl óriási kockázatokat rejt még magában. Különösen, hogy az adósok pillanatnyi terheinek enyhítésére javasolt legkönnyebb megoldás a futamidő hosszabbítása révén nyert törlesztő részlet csökkenés. Morbid valóság, hogy a nyugdíjba vonulási korcentrum viszont 58-60 év.

Természetesen a vázolt probléma nem csak Magyarország sajátja. A népesség elöregedésének folyamata a teljes fejlett világban zajlik már, és egy generáción belül rázúdul a fejlődő államokra is.

Az Európai Unió népességének várható alakulása 2005 és 2050 között (Zöld Könyv):