Őshonos állatfajták az ökológiai gazdálkodásban

Írta: Szerkesztőség - 2011 augusztus 30.

Cikksorozatunk egyik korábbi részében ismertettük az ökológiai állattartásra vonatkozó előírásokat, melyeket hazánkban a Tanács 834/2007/EK rendelete és a Bizottság 889/2008/EK rendelete, valamint bizonyos esetekben a Biokontroll Hungária Nonprofit Kft. saját feltételrendszere határoz meg. Ezekben szerepel, hogy az ökológiai állattartásban előnyben kell részesíteni az őshonos fajtákat és vonalakat, figyelembe kell venni a helyi körülményekhez való alkalmazkodóképességet, a vitalitást és a betegségekkel szembeni ellenálló-képességet.

 

Az őshonos állatfajták évszázadok alatt kiválóan alkalmazkodtak a sokszor akár szélsőséges körülményekhez, és a betegségekkel szemben sokkal ellenállóbbak, mint az intenzív tartásra szelektált fajták.

Takarmányozásuk a legtöbb faj esetében elsősorban gyepre alapozott, az állatok lassú növekedésűek, azonban húsuk magasabb szárazanyagtartalmú és ízletesebb, mint az iparszerűen tartott, sokszor génmódosított alapanyagokat is tartalmazó takarmányokkal etetett fajtársaiké.

Amellett, hogy az állatok húsa kiváló minőségű és egészséges biotermékek alapanyagául szolgál, fontos a fajták génállományának megőrzése, továbbá ezeknek az állatfajtáknak kiemelkedő szerepe van a természetvédelmi célú területkezelésben is.

 

Magyar szürke marha

A fajta eredetét homály fedi, az azonban bizonyos, hogy a Kárpát-medencében tenyésztették ki.

A középkorban Nyugat-Európa piacain keresett áru volt a magyar szürke, lábon hajtották ki az állatokat Nürnbergbe, Strassburgba, Velencébe.

Igásállatként is hasznosították, később viszont a gépesítés következtében a XX. század közepére számuk drasztikusan csökkent.

Időben elkezdett aktív tenyészői munkának köszönhetően szerencsére sikerült elkerülnie a kipusztulást, és napjainkban a fajta állománya kb. 6000 egyedet számlál.

A fajta küllemileg nem teljesen egységes, különböző szarvszínek és formák, valamint szőrszínváltozatok léteznek, e változatosság fenntartásának érdekében gondos tenyésztői munka folyik.

A magyar szürkét gulyában tartják, mely az év nagy részében, vagy akár egész évben a legelőn tartózkodik, a tehenek a borjakat is a szabad ég alatt hozzák világra.

Ez a fajta alkalmas arra, hogy zord körülmények között, különösebb takarmányozás, hozamfokozók nélkül is kiváló minőségű húst termeljen.

 

Magyar rackajuh

A rackát egyes források szerint már honfoglaláskor ismerték őseink. Ezt az egyedi megjelenésű juhfajtát elsősorban az Alföldön tartották.

Különleges jellegzetessége a dugóhúzószerűen csavarodott V alakban álló szarva (pörge szarv), amely mindkét ivarnál megtalálható.

Két színváltozatban létezik, fehérben és feketében, a fehér változat esetében a pofa és a rövid szőrrel fedett végtagok barnák.

Élénk, ellenálló fajta, alkalmazkodott a mostoha körülményekhez, a sovány legelőhöz.

Húsát, tejét fogyasztották, napjainkban kultúrtörténeti jelentősége mellett elsősorban húsát hasznosítják.

 

Cigája

Hazánkban ma elég kis számban van jelen ez a több hasznosítású juhfajta. Gyapja szürkés színű, mivel a fehér szálak közé feketék vegyülnek, fején és lábain a szőr rövid, színe fekete vagy barna.

Elsősorban a kosokra jellemző a szarv, amely csiga formájú, az anyák általában szarvatlanok, illetve ritkán sarló alakú szarvat viselnek.

A bárányok sötét színűek születéskor, később válik szőrük világosabbá.

A többi parlagi fajtához hasonlóan igénytelen, ellenálló, edzett fajta, azonban hízékonyabb azoknál. Létezik egy tejelő változata is.

 

Cikta

Nagyon ritka, őshonos extenzív juhfajtánk. Hazánkban elsősorban Tolnában és Baranyában tartották ezt a fajtát, ahová a török uralom megszűnését követő betelepítések idején érkező német ajkú lakosság hozta magával.

Az anyák zöme, de a kosok egy része is szarvatlan, ha nem, akkor csiga alakú szarvat viselnek.

Testüket fehér színű gyapjú borítja, a fej és a lábak területén a szőr rövidebb, szintén fehér. Jelenleg a tenyésztők célja a fajta génállományának fenntartása.

 

Bivaly

A bivaly a Kárpát-medencébe az avarokkal érkezett, főként Erdélyben és a Dél-Dunántúlon tartották nagyobb számban.

A bivaly Dél-Ázsiából származik, kedveli a mocsaras, nedves legelőterületeket, azonban télen szüksége van fedett istállóra.

A II. világháború után a kihalás szélére került, a Balaton közelében maradt fenn egy csekély létszámú állomány, melynek sorsa napjainkra szerencsésen rendeződött.

Hármas hasznosítású állatfaj: elsősorban igavonó erejét hasznosították, ami a szarvasmarháénál lényegesen nagyobb.

A másik hasznosítási mód a tej, amely a tehéntejnél zsírosabb, és vitamintartalma is magasabb. Bivalytejből készül a híres mozzarella sajt.

Ezek mellett hasznosítják a húsát is, ami a marhahúsnál durvább rostú, kevésbé értékes, de foszfor- és vastartalma magasabb, a borjak húsa azonban kiváló minőségű.

Napjainkban a tenyésztés célja főleg a génmegőrzés, de a bivalyok jelentős szerepet töltenek be a természetvédelmi területkezelésben is.

 

Magyar parlagi kecske

A Kárpát-medencében házi kecskét már a rézkor embere is tartott.

A ma élő parlagi kecske külleme nagyon változatos, mindenféle színben előfordul, lehet fehér, vörös, fekete, de jellemző rá, hogy testét a nyaki rész kivételével hosszú szőr fedi.

Lehet szarvalt vagy szarvatlan, a bakoknál a szarv kifelé hajlik. Bár a modern intenzív fajtáknál kevésbé termelékeny, rendkívül igénytelen és ellenálló fajta.

Nagyon kis költséggel tartható, és hasznosítható teje, húsa és bőre is.

 

Mangalica

A mangalica fajta az 1800-as években alakult ki, amikor az akkor hazánkban tartott szalontai és bakonyi sertéseket keresztezték a Szerbia területén honos sumadia sertéssel.

A fajta jellegzetessége a testét borító göndör szőr és az előre lógó fül. Négy színváltozata létezett: a szőke, a vörös, a fecskehasú és a fekete.

Napjainkban három színváltozatban tenyésztik, a fekete kipusztult.

Legelterjedtebb a szőke, amely nemcsak a kisüzemi, hanem később az iparszerű termelésben is kedvelt fajta volt, azonban a vörös és a fecskehasú ma is veszélyeztetett.

Jól viseli az extenzív tartási körülményeket, kondában tartható, elérheti akár a 200 kg-os vágósúlyt is, melynek tekintélyes részét szalonna és zsír teszi ki.

Sokan a világ egyik legjobb zsírsertésének tartják, és napjainkban szervezett tenyésztői munkával biztosítják a fajta génállományának fennmaradását.

Európában az elmúlt száz évben kihalt az őshonos állatfajták kb. fele. Magyarország a megszállott tenyésztők munkájának köszönhetően ezen a téren sokkal jobb helyzetben van.

Az őshonos fajták genetikai állományának fenntartása elengedhetetlenül fontos a jövő számára, nemcsak az értékmegőrzés szempontjából, hanem azért is, mert ezek az ellenálló, edzett, a mostoha körülményekhez is kiválóan alkalmazkodott fajták a jövőben sokkal nagyobb szerepet tölthetnek be a mezőgazdaságban.

Amennyiben kérdése van a témával kapcsolatban, keresse munkatársainkat!