Vetéstechnológiai optimumok a napraforgó-termesztésben

A napraforgó szántóföldi növénytermesztésben betöltött szerepe az elmúlt évtizedben növekedett. Az előző tenyészév szélsőséges csapadékviszonyai miatt az előrejelzések szerint még több termelő fogja választani ezt a kultúrát (1. grafikon).

A napraforgó elméleti vetésterületi maximuma 600–700 ezer ha hazánkban, mivel a növény vetésforgóba történő illesztése során figyelembe kell venni, hogy optimális esetben 5-7 évnél korábban nem kerülhet vissza ugyanarra a területre. A területnövekedés miatt a napraforgó-termesztésben a vetésváltás szabályait sok esetben nem tartják be, emiatt különösen fontos a többi termesztéstechnológiai tényező optimalizálása. A napraforgó kritikus agrotechnikai tényezői közé a tápanyagellátás, a növényvédelem és a vetéstechnológia tartozik.

A vetéstechnológia a napraforgótermesztésében különösen kiemelt szerepet játszik, mivel a vetés módszere nagyobb mértékben befolyásolja a kultúra állapotát, mint a többi nagy területen termesztett szántóföldi növénynél.

Talajigény

A napraforgó talajigényét – a talajokkal szembeni kedvező adaptációs képessége miatt – az átlagos és jó kultúrállapotú talajok kielégítik. A napraforgó 2-3 m mélyen gyökerezik, a tenyészidőszakban folyamatosan növekedő fő- és mellékgyökérzettel rendelkezik, melyeket sűrűn borítanak az erőteljes gyökérsavakat termelő gyökérszőrök. A gyökér erőteljes szívóerővel rendelkezik, ezért a talaj tápanyag- és vízkészletét rendkívül hatékonyan képes hasznosítani (talajzsaroló növény). Szélsőséges víz- és tápanyag-gazdálkodású, alacsony humusztartalmú, sekély termőrétegű, rossz kultúrállapotú talajokon ugyanakkor nem érdemes intenzív hibrideket vetni, mivel nagy terméseredményeket és megfelelő termésbiztonságot nem lehet várni tőle. A napraforgó vetésváltással és vetéstechnológiával szembeni érzékenységét elsősorban a kórtani fogékonysága okozza.

Számos gombakórokozó képes jelentős szár-, tányér- és levélkártételt előidézni, ezzel nagy terméskiesést okozva. Amennyiben lehetséges, a napraforgót korán lekerülő kalászos gabonafélék és egyéb növények vagy nyár végén, kora ősszel lekerülő siló- és szemes kukorica után javasolt vetni. A talaj nitrogéntartalmát jelentősen növelő hüvelyes, pillangós növények előveteményként történő használatát (borsó, szója stb.) a nagyobb kórokozó-fertőzés lehetősége miatt kerülni kell, de kerülni kell azokat az előveteményeket is, melyek a napraforgóval azonos gombabetegséggel rendelkeznek. Rossz előveteményének számít a repce, a dohány stb. és a zöldség-, valamint kertészeti növények egy része (pl. paradicsom, paprika stb.). Ezek után legalább két évig nem érdemes napraforgót termeszteni. Önmaga után a napraforgóárvakelés, valamint a fokozott kórtani nyomás miatt legalább 5-7 évig kerülni kell a termesztését.

A napraforgó vetéstechnológiájának helyes kidolgozása nagy szakértelmet igényel, mivel jelentős mértékben képes befolyásolni a növény fejlődését, kondícióját és egészségügyi állapotát. A vetés előkészítése során fontos a talajállapotnak, a genotípusnak és az alkalmazott agrotechnikai modellnek megfelelő vetésidő, állománysűrűség és vetésmélység megválasztása. A napraforgó esetében is külön meg kell említeni a megfelelő tőeloszlást, mivel a túlsűrítés kórtani és egyéb problémákat okozhat, míg a tőszámhiányos foltok gyomosodást idézhetnek elő.

Tőszámoptimumok a termesztésben

A napraforgó tőszámát az ökológiai, genetikai és agrotechnikai tényezők egyaránt befolyásolják. A növény optimális tőszáma 55-60 ezer tő/ha (termőtőszám) a hazai körülmények között. A vetésekor szem előtt kell tartani, hogy növénykórtani szempontból az érzékeny növények közé sorolható. A csapadékos évjáratokban a gombás betegségek a szárszilárdság gyengítése és a tányér károsítása által nagy terméskiesést okozhatnak. Csapadékos évjáratokban alacsonyabb állományűrűség (45–55 ezer tő/ha) ideális, szárazabb évjáratokban sűrűbb tőállomány is biztonságosan beérik (55–65 ezer tő/ha). Mivel a vetéskor az évjárat csapadékviszonyait nem ismerjük, ezért a javasolható optimális termőtőszám 50–60 ezer tő/ha között van, a termőhelyi adottságoktól és évjárattól függően. Aszályra hajlamosabb termőhelyeken érdemes figyelembe venni az állománysűrűség pontos meghatározásakor a talaj induló vízkészletét és a talajban vetésig kialakult vízhiány mértékét, melyet a talaj víz- és tápanyag-gazdálkodási tulajdonságai jelentős mértékben befolyásolnak.

A kivetendő kaszatmennyiségre jelentős hatást gyakorolnak a választott hibrid és a vetőmag tulajdonságai is. Mindenképpen figyelembe kell venni a hibrid genetikailag determinált tőszámoptimumát, valamint a kórtani ellenálló képességét, mivel kórokozókra fogékonyabb napraforgógenotípusok esetében a túl sűrű állomány zárt mikroklímája elősegíti azok terjedését és kártételét. Előnyben vannak a tőszám-növelhetőség szempontjából az alacsonyabb, vastagabb szárú hibridek, mivel ezeknél a szárszilárdsági problémák (szárdőlés, tányér alatti szártörés) még nagyobb fertőzöttség esetén is kisebb valószínűséggel következnek be. A köztermesztésben lévő, nagy területen termesztett napraforgóhibridek vetőmagjai alapvetően kiváló csírázóképességűek, de amennyiben ismert, a csírázási erélyt és a vigort is érdemes figyelembe venni a tőszám kalkulálásakor. Alapvető szabály, hogy a kivetett magmennyiséget 810%-kal magasabb értékre kell állítani, mint amekkora termőtőszám elérése a cél. A tőszám nagysága függ az alkalmazott agrotechnikai tényezőktől, és egyben befolyásolja is azokat. Kiemelkedő szerepe van az állománysűrűség meghatározásánál a talajművelés-magágykészítés minőségének, mivel rosszabb kultúrállapotú talajokon nagyobb csírapusztulással lehet számolni.

A növényvédelem és tápanyagellátás szintén nagymértékben befolyásolja ezt a tényezőt. Nagyobb tőszám választása esetén minden esetben, de legfőképpen csapadékos időjáráskor intenzív növényvédelmi technológiát kell alkalmazni a gombák elleni védekezés során, ami legalább két alkalommal elvégzett védekezést jelent, az általános agrotechnikai gyakorlatnak megfelelően, 8-10 levélpáros állapotban és a virágzást közvetlenül megelőzően (1. táblázat). Sűrű állományban, gyenge szárszilárdságú vagy kórokozókra fogékonyabb napraforgóhibrideknél még inkább törekedni kell a harmonikus, mérsékelt nitrogénadagokat alkalmazó technológiákra, mivel ennek a makroelemnek kórtani fogékonyságot növelő hatása van a kultúrnövénynél.

Vetésidő-optimumok a napraforgó-termesztésben

A napraforgó vetésidejének hibridspecifikus, évjárattól és termőhelytől függő tervezését a termelők sok esetben nem tekintik meghatározó tényezőnek, ugyanakkor az optimális vetésidőpont körülményekhez adaptált meghatározása jelentős mértékben képes befolyásolni a termésmennyiséget és -minőséget. A túl korai és a túl késői vetésidő egyaránt terméskiesést és minőségromlást okozhat. A napraforgó vetésideje az általános agronómiai szempontok alapján április 5–25-e között van, ugyanakkor a vetést nem feltétlenül a dogmatikus szabályok, hanem elsősorban az ökológiai, biológiai és agrotechnikai tényezők határozzák meg. A növény szempontjából az optimális vetésidő akkor következik be, amikor a talaj hőmérséklete tartósan eléri a 7-8 ^oC-t. Az optimálistól eltérő korai és késői vetésidő egyaránt számos agronómiai veszélyt rejt magában. Korai, március végi vetésidő alkalmazásakor a hideg időjárás és az alacsony talajhőmérséklet miatt a kelés elhúzódó és vontatott lesz, ami a csírázó növényeknél fokozottabb kórokozó-fertőződést idézhet elő, és ez nagyobb arányú növénypusztulást, gyengébb kelési erélyű állományt, egyenlőtlen kelést és tányérdeformációkat is kiválthat. Mindezek mellett a vegetációs periódus megnyúlását, valamint az olajtartalom csökkenését kiváltó tényező is lehet. Magas olajsavtartalmú hibrideknél a korai vetésidőt mellőzni kell, mivel az olajsav-beépülés akkor lesz a legnagyobb, ha a napraforgó virágzása a legmelegebb júliusi időszakra esik.

Késői vetésnél a rövid kelésidő és a nagyobb eséllyel kialakuló szárazabb talajviszonyok miatt kiegyenlítetlen állományt, kettős kelést vagy nagyobb mértékű csírapusztulást is generálhat. A túl késői vetés okozhat növényélettani okokra visszavezethető tányérdeformációt is. A késői gyomirtás során szintén számolni lehet a hatékonyság romlásával. A késői vetés miatt az állomány vegetatív tenyészideje lerövidül, ami kisebb vegetatív biomassza és alacsonyabb termésmennyiség kialakulásához vezethet. A megkésett vetés miatt akár jelentős olajtartalom-csökkenés is bekövetkezhet.

A vetéstechnológia alkalmazása a termesztésben

A napraforgó termesztését nagyrészt korszerű, nagy pontosságú pneumatikus szemenként vető gépekkel végzik, melyek magadagoló rendszere mechanikus, ugyanakkor már alkalmaznak elektromos rendszerűeket is. A napraforgó vetését kapás sortávolságra (70,0–76,2 cm) végzik. A korszerű vetőgépek képesek a napraforgókaszatokat egyenletes mélységben pontos távolságra elhelyezni, biztosítva ezáltal az egyenletesen fejlődő, homogén állomány kialakulását. A napjainkban alkalmazott vetőgépekkel szemben már általános elvárás, hogy képesek legyenek a kaszatot sérülésmentesen, több kaszat egyidejű vetését elkerülve elvetni akár 8–10 km/óra vetési sebesség tartása mellett is. A korszerű növényvédelmi és tápanyag-utánpótlási elveket figyelembe véve napjaink vetőgéptípusai a vetőmag precíz kijuttatása mellett a tavaszi tápanyag-utánpótlás és talajfertőtlenítés munkafolyamatait is el tudják végezni.

Dr. Szabó András adjunktus
DE MÉK Növénytudományi Intézet
Dr. Dóka Lajos Fülöp adjunktus
DE MÉK Növénytudományi Intézet
Dr. Ragánné Dr. Szabó Éva adjunktus
DE MÉK Növénytudományi Intézet
Dr. Ragán Péter adjunktus
DE MÉK Földhasznosítási, Műszaki és Precíziós Technológiai Intézet