Mezőgazdasági állatainkat több területen is állandó veszély fenyegeti, melyekre a komoly károk elkerülése érdekében fel kell készülnünk. Vírusok, baktériumok, gombák mellett külső és belső élősködőikkel is számolnunk kell, melyek egy része az emberre is fenyegetést jelent.
Mételyek
A belső élősködők, vagyis endoparaziták közé tartoznak a mételyek. Rendszertanilag a laposférgek (Platyhelminthes) törzsébe sorolják őket, ezen belül alkotják a mételyek (Trematoda) osztályt. Felépítésükre hát-hasi lapítottság jellemző, lándzsa vagy levél alakúak, méretük pár tized millimétertől egészen a centiméteres nagyságrendig terjedhet. A közvetlen fejlődésű mételyek (Aspiogastrea) gazdái puhatestűek, a közvetett fejlődésűeké (Digenea) azonban gerincesek, főleg emlősök – ez utóbbi miatt lesznek ezek a fontosabbak számunkra.
Köztigazdájuk valamilyen puhatestű, de a végleges gazda gerinces. Őseik feltehetően olyan élősködők voltak, melyek alkalmazkodni tudtak ahhoz is, amikor a puhatestű gazdát elfogyasztotta egy gerinces állat.
Az életciklusuk meglehetősen bonyolult. A petékből egy csillóshámmal borított, szabadon úszó lárva kel ki, az ún. miracidium (csillós lárva). A miracidiumok csigákba vagy kagylókba jutva fejlődnek sporocisztává (csíratömlő), amely ivartalanul (ún. bimbózással) létrehozza a rédia- (dajka) lárvákat.
Egy újabb ivartalan szaporodás után alakulnak ki a cerkáriák (farkos lárvák), melyek már készen állnak az újabb gazda megfertőzésére, ami lehet újabb köztigazda – ez általában ízeltlábú – vagy a végleges gazda. Ivaros szaporodás kizárólag a végleges gazdában történik.
Közönséges májmétely (Fasciola hepatica)
A legelső ismert utalás a májmételyekre az 1300-as évekből származik, mikor is V. Károly megbízta Franciaország akkori egyik legjobb tenyésztőjét, Jean de Brie-t, hogy írjon értekezést a juhok megfelelő tartásáról és a gyapjútermelésről. A mű 1379-ben készült el, és bár nem maradt fenn a kézirat, de tudjuk, hogy történt utalás benne a májmételykórra, noha Brie ezt a rossz növényekkel hozta összefüggésbe.
1698-ban írta le először Govard Bidloo, hogy megtalálta a férget a juhok epeereiben. Linné 1758-ban adta a máig ismert Fasciola hepatica nevet a májmételynek. Mivel azonban a parazita életciklusa meglehetősen bonyolult, az 1800-as évek végéig kellett várni, míg a kutatók összekapcsolták a métely különféle fejlődési alakjait, illetve megtalálták a köztigazdát.
A májmétely az epeerekben és epehólyagban élő, 2–3 cm hosszú, tüskés testű métely. Széles gazdaspektrumú, de leginkább a juhokban ismert, a nedves legelők parazitája. Végleges gazdájában akár 10 évig is életben maradhat. Hazánkban főként Nógrád, Szabolcs-Szatmár-Bereg, BorsodAbaúj-Zemplén vármegyékben és a Dél-Dunántúlon elterjedt.
Életciklusa
A külvilágba került petékből 2-3 hét alatt fejlődik ki az úszó miracidium. A törpe iszapcsigát (Galba truncatula) megtalálva, a bőrön keresztül bejut a csigába, és ott alakul át további alakjaiba. A cerkáriák aztán átfúrják magukat a csiga testén, majd farokszerű mozgásszervükkel a vízparti növényekre vándorolnak. Itt betokozódnak, ún. metacerkáriává (fertőző lárva) válnak, és az emlősök – kérődzők – legeléskor megfertőződnek. A bélcsatornába érve a métely az emésztőnedvek hatására kiszabadul a tokból, befurakszik előbb a májba, itt vérzéses járatokat hoz létre, majd onnan vándorol az epeutakba. Itt vérrel táplálkozik, és ivarosan szaporodik. A peték a bélcsatornán át az ürülékkel jutnak a külvilágba, és a ciklus kezdődik elölről.
Tünetek
A májmétely háromféle módon károsít: fizikai jelenlétével, az anyagcseretermékeinek a toxikus hatásával, illetve a vérszívásával.
Heveny májmételykórról akkor beszélhetünk, ha az állat rövid időn belül (pár nap) 1000-nél több metacerkáriával fertőződik. A tünetek késleltetve, 2-3 hét múltán jelentkeznek. Ez étvágytalanság, hirtelen testtömegcsökkenés, májgyulladás, emiatt a máj környékének fájdalmassága, láz, végül tömeges, gyors elhullás. Peteürítés ebben az esetben még nincs.
A félheveny májmételykór egy elhúzódó fertőzés. Testtömegvesztés és vérszegénység figyelhető meg. A betegség eltarthat pár hónapig, majd elégtelen májműködés miatt következik be az elhullás.
Az idült májmételykórhoz legalább 50 kifejlett példányra van szükség az állatban. A kondícióromlás fokozatos, csökken a gyapjú- és tejtermelés, a testtömeg-gyarapodás, áll alatti ödémás elváltozások alakulnak ki. Hasmenés, sárgaság, vérszegénység, termékenyülési zavarok jelentkeznek.
Védekezés
A legelő tavasszal lényegében sterilnek tekinthető. A májmétely fertőző alakja hideg, száraz tél esetén nem képes a túlélésre, a miracidiumoknak vízre van szükségük. A fertőzést a peteürítő állat viszi ki, épp ezért a kihajtás előtt legalább két héttel az állatokat kezelni érdemes. A fejlődési ciklus idejét figyelembe véve bélsárvizsgálatot decembertől lehet eredményesen végezni, ugyanis a peteürítés körülbelül november elején kezdődik.
Megoldás lehet még a legelőváltás; körülbelül augusztus második felére alakulnak ki a metacerkáriák, így augusztusban érdemes új legelőre kihajtani az állatokat. Száraz idő esetén a fertőzés is enyhébb, míg a sok csapadék tömeges fertőződést hozhat magával a köztigazda csigák felszaporodásával.
A csigák ellen hatásos a víz elvezetése, ezáltal az életfeltételeik megszüntetése.
Zalizar és munkatársainak 2021-es tanulmánya szerint egyes szarvasmarhafajták ellenállóbbak a májmétellyel szemben. Vágóhídi mintavétellel a limousin, ongole és holstein frízeket vizsgálták. A legmagasabb fertőzöttséget a holstein fajtákban mutatták ki, az állatok 58,33%-a volt fertőzött, míg ez az érték az ongole (30,59%) és a limousin (35,94%) esetén jóval kisebb volt. Fertőzött egyedek esetén a limousin fajtákban a májszövet károsodása sokkal kisebb mértékűnek bizonyult (11,77%), mint a holstein fajtákban (20,95%), ezek alapján sokkal toleránsabbnak tűnik a májmétellyel szemben.
Nagy amerikai májmétely (Fascioloides magna)
Első észlelése a 19. század végén, Olaszországban történt. Amerikából importált vapitikben és fehérfarkú szarvasokban fedezték fel őket egy vadaskertben. Sokáig csak importált állatokban fordult elő, de az 1960-as évekre a csehországi szarvasokban már stabil populációk alakultak ki, majd tovább terjedt Lengyelország déli részeit is megfertőzve. Hazánkban először 1994-ben írták le szigetközi gímszarvasban. A Szigetköz és a Hanság mára már erősen fertőzött, és megjelent az ország déli határán, illetve a Dél-Dunántúl belső részein is.
Az amerikai májmétely 2–10 cm hosszú, fejlődése szinte megegyezik a közönséges májmételyével, de köztigazdának több fajt is elfogad. Nem csak a Galba truncatula, hanem a Radix peregra és a Radix labiata vízicsigákban is megtelepszik. Végleges gazdái a szarvasfélék, Európában elsősorban a dámszarvas és gímszarvas.
A közönséges májmétellyel ellentétben a vándorló lárvák nemcsak járatokat készítenek a májban, hanem a kettesével-hármasával elhelyezkedő paraziták között anyagcseretermékekkel teli tok formálódik. Mérete elérheti a szilvanagyságot is. A szarvasfélékben ez a tok az epeutakba nyílik, de szarvasmarhában zárt. Gyulladás és trombózis alakulhat ki.
Jelenleg haszonállatainkban még nem tömeges a fertőződés, de a parazita terjed, így a jövőben ezzel is egyre inkább számolni kell.
Lándzsásmétely (Dicrocoelium dendriticum)
A lándzsásmétely egy kb. 10 mm hosszú, 2 mm széles, sötétbarna színű laposféreg, mely szintén az epeutakban telepszik meg. A közismertebb májmétellyel ellentétben a lándzsásmétely a száraz legelők parazitája. Tünetei nem jelentősek, mivel nem vándorolnak a máj szöveteiben, de nagy mennyiségben kondícióromlást okozhatnak.
Életciklus
Fejlődési ciklusa igazán különleges, ugyanis két köztigazdája van. A petéket egy szárazföldi tüdőscsiga, általában a zebracsiga (Zebrina detrita) fogyasztja el, benne alakulnak ki a cerkáriák. Az ürülő lárvákat egyes hangyák megeszik, és bennük fejlődnek ki a metacerkáriák, azaz a fertőző lárvák. A lárvák közül néhány a hangya agydúcába jut, módosítja annak viselkedését, emiatt a haldokló hangya a fűszál végére vándorol, rágóival rögzíti magát, így szinte tálcán kínálja a lárvákat az arra járó kérődzőnek.
Érdekesség, hogy az agydúcban lévő lárva, amelyik manipulálja a hangyát, maga is elpusztul. Tulajdonképpen öngyilkosságot követ el, hogy a többinek nagyobb esélye legyen a fertőzésre és szaporodásra.
A végleges gazdák a kérődzők, bennük történik a parazita ivaros szaporodása, majd a peteürítés. A peték a bélsárral jutnak a környezetbe, ahol egy csiga felveszi őket, és a kör kezdődik elölről.
Megelőzés és gyógykezelés
A bélsár laboratóriumi vizsgálatával kimutatható a fertőzés. Gyógykezelése állatorvosi feladat. A forgalomban lévő mételyellenes szereknek csak töredéke alkalmas lándzsásmétely ellen, ezért is fontos megkülönböztetni a májmételytől.
A cikk forrásai a szerkesztőségben elérhetők.
Guttyán Piroska